Harmadik szakasz: a válságtól 2013- ig.
A monetáris és a fiskális politika összhangjának teljes hiánya még az esetleges kedvező változások hatásait is kioltotta. Ezért a 2008-ban kirobbant válság a magyar gazdaságot legyengült, tartalékok (kiváltképp devizatartalék) nélküli, egyensúlyi mutatóit tekintve végtelenül sérülékeny állapotban érte. Ilyen helyzetben a világgazdasági válság egész régiónkat érintő pusztító hatásait a magyar gazdaságpolitika nem tudta enyhíteni. A válság idején és közvetlenül utána is mind a fiskális, mind pedig a monetáris politika erősen prociklikus maradt. Az sajnos vitán felül áll, hogy a költségvetési politika számára semmilyen mozgástér nem maradt. A monetáris politika manőverezési sávja sem volt széles. Mégis, a súlyos likviditási helyzetet elhárító EU-IMF-megállapodást követően esély nyílhatott volna a változásra. A nemzetközi szervezetek által nyújtott hitelből feltöltődött a válság előtt többé-kevésbé tudatosan és hibásan alacsonyan tartott devizatartalék. (Sajnos a tartalékfeltöltés rossz szerkezetben történt, egyáltalán nem tükrözte az ország devizaadósságának összetételét. Kizárólag euróban hajtották végre, miközben az adósság nagyjából harminc százaléka svájci frank volt. Ez a későbbiekben legalább 300 milliárd forint elmaradt jegybanki eredménnyel egyenértékű.) Ezért az MNB ekkor már bátran alkalmazhatta volna a nem-konvencionális eszköztár széles skáláját. Ehelyett, késve, félszívvel, mennyiségileg elégtelenül avatkozott a folyamatokba.
A 2009-13 közötti éveket vizsgálva az látszik, hogy a 2011-es költségvetési szédelgést leszámítva a fiskális politika 2008-ra elért egyensúlyjavulása - a kötelező második nyugdíjpillér hatásával kiigazítva - mennyiségi értelemben folytatódott. Kivételt a 2010-11-ben bevezetett gazdaságpolitikai és adópolitikai kudarc jelent. Az adócsökkentés - az egykulcsos-, családi-, társasági adó - okozta bevételkiesés késleltetve sem élénkítette a növekedést. Ezért a bizalmat kikezdő, eredetileg átmenetinek szánt szektor- és egyéb új adók sokaságát kellett tartósan bevetni. De így is 2011-ben 5,6 százalékra, a nyugdíjhatással együtt, összehasonlítható szerkezetben 7 százalékra ugrott az államháztartási hiány. Ez 2012-ben újabb komoly megszorításhoz, recesszióhoz vezetett, újabb adók kivetésével, ami a magas infláció fenntartásához is jelentősen hozzájárult.
Pedig a kapacitás- és munkaerő tartalékok, a beruházás és a fogyasztás zuhanása, a költségvetés relatív kiegyensúlyozottsága, a belföldi hitelpiac tartós és folyamatos zsugorodása, a külső mérleg ezt tükröző többlete, a devizatartalékok EU-IMF segítséggel megvalósított feltöltése legalább ekkor megnyithatta volna az utat egy alkalmazkodóbb monetáris rezsim felé.
De miként korábban a száguldó hitelezés, a roppant kockázatos külső eladósodás nem különösebben aggasztotta a jegybankot, 2009 után ugyanúgy hidegen hagyta a hitelezés éles visszaesése. De a külső egyensúlyi fordulat mozgásteret növelő lehetőségét is figyelmen kívül hagyta.
Az persze nagyon is igaz, hogy a régiónk legmélyebb, mai napig elhúzódó hitelezési válságában meghatározó szerep jut a költségvetési politikának is. Ez utóbbi kiszámíthatatlansága, néhol a magántulajdon biztonságát kikezdő, stabilitást aláásó, versenyt és piacot torzító, rengeteg új adóval operáló jellege legalább annyit ártott a bizalom visszatérése, a hitelpiac felépülése ellen, mint a változatlanul ortodox monetáris felfogás. De még ilyen környezetben sem kellett volna az MNB-nek lesöpörnie az asztalról egy, a növekedési hitelhez hasonló, új beruházásokat kedvezményező konstrukció 2009-es bevezetését. Ez érdemben nem törte volna meg a külső és a belső egyensúly javulásának a folyamatát, s nem ásta volna alá az inflációs várakozásokat sem. Az is bizonyos, hogy ezzel nem lehetett volna elkerülni a kiugró visszaesést, de mérsékelni igen, s a kilábalás ütemét is gyorsítani.
Azon lehet vitatkozni, hogy 2009-13 között mekkora is lehetett az MNB tényleges mozgástere. Milyen mértékben és intenzitással alkalmazhatott volna nem konvencionális eszközöket, vagy éppen mennyire volt foglya a kontinentális Európában 2012-ig nyomasztóan uralkodó, német ihletésű monetáris politikai ortodoxiának. Sajnos nagyon. De az tény, hogy az akkori meggyőződésem szerint is feleslegesen szigorú és ortodox politika sem vitt közelebb a jegybank inflációs céljához. Ebben számos, az MNB befolyásán kívül álló tényezőnek is fontos szerep jutott. Ilyen például az energiahordozók árának megugrása, a teljes és a maginfláció tartós széttartása, vagy éppen az árfolyam beállása arra a szintre, ami a korábbi káros felértékelődés után elkerülhetetlen volt. Ez azonban felvet kérdéseket az inflációs célkitűzés rendszerének, mint a monetáris politikát meghatározó keretnek az érvényességét illetően is. Ennek elemzése azonban messze meghaladja ennek az írásnak a kereteit.
Átfogóan tehát a monetáris politika - nem függetlenül a korszak fiskális politikai tévedéseitől, a válság hatásaitól, a világpiaci árfolyamatoktól - 2009-13 között sem tudta teljesíteni alapvető feladatát, vagyis az infláció árstabilitás körüli lehorgonyzását.
- A monetáris politika céljai és lehetőségei.
- Az első szakasz: 2001-től a 2006-os fordulatig.
- A második szakasz: a 2006-os fordulattól a válság kitöréséig.
- Harmadik szakasz: a válságtól 2013- ig.
- Negyedik szakasz I.: az új ciklus inflációs rekordja.
- Negyedik szakasz II.: külső sérülékenység és monetáris politika.
- Negyedik szakasz III.: nyereség és árfolyam-politika.
