Radó Péter: Viselkedéskontroll pedagógus bérezéssel

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Először: az egyéni teljesítményértékelés

A pedagógusok központilag kiadott kritériumokon szerint működő teljesítményalapú bérezése (performance pay) egy sporadikusan több országban felbukkanó álom, amit jellemzően pénzügyminisztériumi vezetők vetnek fel olyankor, amikor pedagógus béremelést kell betervezniük az állami költségvetésbe. Ilyenkor rendszerint jön néhány szakértő és szakszervezeti vezető, akik türelmesen elmagyarázzák, hogy ez miért nagyon rossz ötlet. Ennek köszönhetően abban a nagyon ritka esetben, amikor ilyesmit bevezettek, az valamilyen intézményi belső értékelési rendszerbe ágyazott módon történik. Ilyesmiről Magyarországon természetesen szó sem lehet, mert ha a tankerületek kívülről mikromenedzselik az iskolákat, akkor nincs sem intézményi önértékelés, sem pedig a vezető által működtetett humánerőforrás gazdálkodási rendszer.  

A Népszava által megszellőztetett belügyminisztériumi javaslat tehát – mint a magyar közoktatás kormányzásának egész rendszere – az egyes pedagógusok munkájának adminisztratív ellenőrzésén alapszik. A már működő szakmai ellenőrzési rendszerhez képest az egyetlen újdonság az, hogy az intézményvezetőkre lőcsölt „teljesítményértékelés” száz pontos skálán számszerűsített eredményei alapján a tankerületek ezentúl majd lefelé vagy felfelé eltérhetnek a bértáblában rögzített minimum bérektől.

Ez felveti azt a kérdést, hogy egyáltalán mérhető-e a pedagógusok teljesítménye?

Egy összeszerelő üzemben egy munkás teljesítménye elméletileg számszerűsíthető: vagy 800, vagy 1000 alkatrészt szerel össze egy nap. Az ipari tömegtermelés több, mint száz évvel ezelőtti kialakulása során azonban még ez az egyszerű módszer is alkalmazhatatlanná vált, mert az egyes munkás teljesítménye ekkor már az egész összeszerelő sor teljesítményétől, a gépek hatékonyságától és a logisztikai feltételektől függött. Könnyen belátható, hogy a pedagógusok, orvosok vagy művészek munkájára ez az egyszerű logika soha nem volt alkalmazható. A pedagógusok munkája tehát nem mérhető, az a száz pontos teljesítménymutató, amit a javasolt rendszer előállít, nem objektív és mérhető kritériumokon, hanem - elméletileg - értékelésen (szakértői ítéleten) alapszik.

Kedvező helyzetben az értékelést végző szakértő figyelembe vehet számszerűsíthető mutatókat is. A kiszivárgott javaslat tartalmaz is ilyeneket, mint például a tanulók kompetenciaeredményei, a versenyre felkészített tanulók száma, vagy a lemorzsolódás kockázatának kitett tanulók száma. Ahogy azt minden oktatási szakértő tudja, ezekkel a mutatókkal az a probléma, hogy használhatatlanok. A versenyeken való részvétel, vagy a pedagógusok által adott osztályzatokon alapuló tanulmányi eredmény változása – amelyen a lemorzsolódás kockázatának kitett tanulók azonosításának teljesen értelmetlen magyar rendszere alapszik – nem objektív mércéi a tanulók tanulási teljesítményének.

A kompetenciaeredmények alakulását pedig sehol a világon nem kapcsolják össze az egyes pedagógusok munkájának eredményességével, mert azok az egész iskola működésének összegződő hatásaként javulnak vagy romlanak. A most bevezetett, méréselméleti szempontból önmagában is súlyosan problematikus egy tanéven belüli „bemeneti” és „kimeneti” méréseinek eredményei, valamint és az egyes pedagógusok teljesítménye közötti kapcsolat rövidre zárása szakmailag teljes nonszensz. A tanulói kompetenciamérések egész iskolák önértékelését és külső értékelését hivatottak informálni, ilyesmi azonban Magyarországon 2011 óta nincs.

Sőt, a javaslat szerint a jelenlegi bürokratikus és értelmetlen külső szakmai ellenőrzési rendszerbe illesztett, egyébiránt szintén csak látszatkeltésre alkalmas komolytalan iskolai önértékelési komponens is megszűnne.

Nézzük most a pedagógus teljesítményértékelés célját. Ez mindig abból derül ki, hogy milyen következmények kapcsolódnak az értékelési eredményekhez. Ha az értékelés célja a pedagógus szakmai fejlődését szolgáló, lehetőleg az egész iskola fejlesztési céljaihoz kapcsolódó képzések és szakmai támogatások tervezése, akkor az értékelés fejlesztési célt szolgál. Ha az egyéni teljesítményértékelés célja valamilyen munkáltatói döntés (mondjuk az alkalmatlan, rosszul teljesítő pedagógusok elbocsájtása), munkaköri leírásokban előre rögzített munkaadói elvárásoknak való megfelelés értékelése, a jutalmazás mértékének megállapítása vagy a fizetések differenciálása a munka minősége alapján, akkor szakmai elszámoltathatóságot szolgáló teljesítményértékelésről beszélünk.

Szinte minden európai ország közoktatási rendszerében a fejlesztő célú egyéni teljesítményértékelés a cél, ugyanis – ahogy azt itt részletesen kifejtem – a szakmai elszámoltathatóság követelményét nem egyes pedagógusokkal, hanem egész iskolákkal szemben lehet és kell érvényesíteni. A Belügyminisztérium tervezetében azonban fejlesztő célok fel sem bukkannak, abban az egyéni teljesítményértékeléshez kizárólag a fizetések emelésén vagy csökkentésén keresztül megvalósuló jutalmazó vagy büntető következmények kapcsolódnak.

Az európai országok oktatási rendszerei némelyikében működtetett egyéni pedagógus teljesítményértékelési rendszerek tehát a pedagógusok szakmai professzionalizálódását hivatottak segíteni. Ráadásul e rendszerek jó esetben figyelembe veszik az intézményi kontextusok végtelen sokféleségét, két különböző iskolában ugyanis egészen eltérőek lehetnek a minőségi munkavégzés kritériumai. Ennek megfelelően az értékelés alapjául szolgáló szempontokat a tantestület rögzíti, az értékelés a pedagógus önértékelés és a vezetői értékelés kombinációja, melynek eredményeit az egyes pedagógusok és a vezetők megbeszélik, s közösen azonosítják azokat a területeket, ahol a pedagógusoknak fejlődnie kell. Mindez egyúttal lehetővé teszi a szakmai fejlődéshez szükséges intézményi, vagy az intézményen kívül elérhető szakmai támogatások azonosítását is. Az értékelés eredményei a következő évi teljesítményértékelés kiinduló pontját képezhetik, ami megalapozhatja a jutalmazással kapcsolatos vezetői döntéseket.

Mondanom sem kell, hogy ez a mechanizmus csak szakmai, szervezeti és gazdálkodási autonómiával rendelkező közoktatási intézményekben képes működni, az adminisztratív külső szakmai ellenőrzéssel operáló mai magyar rendszerben tehát mindez fel sem vetődhet.    

Másodszor: a bérdifferenciálás

A félreértések elkerülés érdekében rögtön tisztáznunk kell, hogy a pedagógusok fizetése már most is differenciált, sőt túlságosan is az. A hagyományos, ma is érvényesített közalkalmazotti bértábla a pedagógusok iskolai végzettsége és a szakmában eltöltött idő („szolgálati évek”) alapján differenciál. Erre a pedagógusok 2011-ben törvénybe foglalt előmeneteli rendszer („pedagógus életpálya modell”) rátesz egy lapáttal, mert az egyes fokozatokba való besorolás után tovább differenciálja a béreket. (Ennek meg is van az a rettenetesen káros mellékhatása, hogy az előmeneteli rendszer nagyon széthúzta a kezdő és mesterfokozatba lépett idősebb pedagógusok közötti bérkülönbséget, ami az egyik oka annak, hogy a pálya nagyon nem vonzó a fiatalok számára.)

A kiszivárgott javaslat most mindezt megfejeli egy újabb dimenzióval: a teljesítményértékelés alapján tovább differenciálná a béreket.

Bár a javaslat az előmeneteli rendszerben ma kötelező Pedagógus 2. fokozatba lépést önkéntessé tenné, ez nem szünteti meg az eddigi differenciálást, mert több tízezer pedagógus már az előmenetelhez kapcsolódó magasabb szorzó alapján kapja a fizetését. Mindez már önmagában is közpolitikai rémálom, mert a növekvő pedagógushiány miatt a kezdő bérek felzárkóztatására (tehát a differenciálás mértékének csökkentésére) lenne szükség, nem pedig további differenciálásra.

A bérdifferenciálás célja elméletileg az, hogy a megszerezhető magasabb jövedelem ösztönözzön a jobb munkavégzésre. Ez bizonyos gazdasági szervezetekben működhet is, a pedagógus szakmával kapcsolatos általános, a világ minden országában érvényesülő sajátos tapasztalat azonban az, hogy a pedagógusok nem nagyon ösztönözhetőek pénzügyi eszközökkel, sokkal jobban reagálnak a nagyobb autonómia lehetőségére és a szimbolikus ösztönzőkre. (A pénzügyi ösztönzők egész iskolák finanszírozásában működnek jól, de itt nem erről van szó. Már csak azért sem, mert Magyarországon az egyes iskoláknak nincs elkülönített költségvetése.) Általában, minél összetettebb, minél nagyobb tudást igénylő és minél nagyobb szakmai autonómia mellett végezhető munkáról van szó, annál kevésbé hatnak a pénzügyi ösztönzők.

Egyáltalán nem véletlen, hogy egy erről szóló OECD értékelő tanulmány semmilyen összefüggést nem fedezett fel a pedagógusok differenciált bérezése és a tanuló teljesítmények között.

Ha valami miatt mégis úgy döntünk, hogy élünk a személyes pénzügyi ösztönzők eszközével, akkor nagyon jól kell kalibrálnunk a differenciálás mértékét. A differenciáltan adható bárhányad nem lehet túl kicsi, mert akkor nem ösztönöz, s nem lehet túl nagy, mert akkor felerősödnek a differenciálás szinte elkerülhetetlen káros mellékhatásai. Ezek közül a legfontosabb, hogy rontja a munkavégzés minőségét; a differenciálás alapjául szolgáló aspektusok nagy figyelmet kapnak, a munkavégzés bérezés szempontjából indifferens aspektusai viszont semmilyet. (Ennek kockázata különösen nagy akkor, ha a differenciálás alapjául szolgáló központi kritériumok teljesen elszakadnak az egyes intézmények sajátos körülményeitől.) Egy annyira komplex munka esetében, mint a pedagógusoké, ez a mellékhatás nagyon rombolóan hathat munkájuk eredményességére.

Mindezek alapján az erről szóló szakirodalom szerint az elfogadott differenciált bérhányad általában az alapfizetés 15 százaléka körül van. A belügyminisztériumi javaslat nem rögzíti a differenciálás mértékét, de mivel a tankerületek a jelenlegi rendszerben egyedi diszkrecionális döntések tömegének a segítségével próbálnak a szűkös költségvetési kereteken belül maradni, még tere sincs annak, hogy a differenciálás mértékét a kormányzat valamilyen elfogadható sávon belül tartsa.

A differenciálással kapcsolatos következő nagy kérdés az, hogy rendelkezésre áll-e a szükséges pénzügyi és gazdálkodási mozgástér?

Elméletileg átlagos bérnövekményt lehet csak differenciáltan elosztani, ugyanis a differenciálás a pedagógusok egy része számára nem járhat fizetésük csökkentésével. A 2010 óta hivatalban lévő magyar kormány eddig nem volt tekintettel erre az íratlan szabályra, vagy azért nem, mert az előmeneteli rendszer bevezetésekor rengeteg esetben „elszámolták” magukat, vagy mert a sztrájkoló és engedetlenkedő pedagógusok büntetése érdekében az elméletileg elmaradt tanórákra eső bérnél jóval többet vontak le. Mégis, mivel az alsóbb bérkategóriákban már ma is pótlékokkal kell kiegészíteni nagyon sok pedagógus bérét, hogy az elérje a rögzített bérminimumot, a differenciáláshoz ma nincs semmilyen pénzügyi mozgástér. A javaslat nem tartalmaz semmit arról, hogy mekkora bérnövekedéssel számol a kormányzat, de egyértelmű, hogy egy tíz százalékos differenciáláshoz átlagosan legalább tíz százalékkal emelni kellene a béreket. (Ebben az esetben a differenciálás azt jelentené, hogy lenne, akinek nem emelkedik a fizetése, s lennének olyanok, akiké húsz százalékkal nőne.)

Ebbe az egyszerű számításba azonban „belekavar” három körülmény:

• Az első a rendkívül alacsony általános bérszint. Egy alulfizetett szakmában bármilyen differenciálási kísérlet azonnali és indulatos elutasításba ütközne, a magyar pedagógusok bérezéssel kapcsolatos elvárásai ma egyértelműen az egyenlősdi irányába hatnak. Ez nem azért korlát, mert a kormányzatot különösebben érdekli, hogy miről mit gondolnak a pedagógusok, hanem azért, mert a rendszer összes szereplője (a teljesítményeket értékelő intézményvezetők és a fizetéseket megállapító tankerületek) a konfliktusok minimalizálása érdekében nagy buzgalommal ott játszanák ki a rendszert, ahol csak tudják.
• A második körülmény az Európában rekorder magyar infláció, ami minden előrejelzés szerint 2023-ban is velünk marad. Megint csak elméletileg az új bérrendszer ösztönző hatása csak akkor érvényesülhetne, ha csupán az infláció kompenzálása fölötti bérnövekmény elosztása lenne differenciált. Az előbbi példánál maradva egy tíz százalékos differenciálás kiugróan magas, 30-40 százalékos átlagos béremelést tenne szükségessé, amiről tudjuk, hogy nem fog bekövetkezni.
• A harmadik körülmény pedig a már említett pedagógushiány, melynek mérséklése érdekében nem „viselkedés” vagy „teljesítmény” alapján kellene súlyozni az esetleges bérnövekményt, hanem életkor alapján, hogy a fiatalok számára vonzóbbá lehessen tenni a pedagógus pályát.

Mindezek alapján a pedagógusbérek további differenciálásának terve egészen szürreális ötlet.

Még inkább az, ha figyelembe vesszük, hogy azt egy politikai kontrollt szolgáló és egyre represszívebb, pedagógusokat politikai okból elbocsájtó rendszerben tervezik bevezetni. E körülmények tükrében nehéz komolyan venni a pedagógusok színvonalasabb munkavégzésre való ösztönzésének kinyilvánított szándékát.   

Mindösszesen

Amikor 2006-ban szakértőként segítettem a bolgár oktatási minisztérium, pénzügyminisztérium és pedagógus szakszervezetek vezetőit egy differenciált pedagógus bérrendszer kidolgozásában, az összes lehetséges szempont, probléma és leágazás hónapokig tartó szétszálazása után – legnagyobb megkönnyebbülésemre – egyöntetűen arra a következtetésre jutottak, hogy elfelejtik az egészet és inkább a minőségértékelési rendszer egészének korszerűsítésén kezdenek el dolgozni. Jó lenne, ha a magyar Belügyminisztérium is eljutna eddig, mert a kiszivárgott javaslat az egy alapvetően elhibázott és pocsék közoktatási humánerőforrás gazdálkodási rendszert tenné még rosszabbá.  

Nincs tehát olyan éber állapotban megfontolható szakmai szempont, ami alapján ez a javaslat ne minősülne fércmunkának. Ráadásul még csak azzal sem menthető, hogy akik készítették kórosan tudatlanok, ugyanis a javasolt rendszer alig leplezett szándékai szerint is borzasztó: egyértelműen a pedagógusok megfélemlítését, a politikai elvárásoknak nem megfelelő viselkedés büntethetőségét szolgálja. Így is kell kezelni.

Egy fontos tanulsága azonban van a kiszivárgott belügyminisztériumi javaslatnak: egy differenciált teljesítményértékelésen alapuló bérrendszernek illeszkednie kell a tanügyigazgatás, a minőségértékelés, a humánerőforrás gazdálkodás és a finanszírozás működő rendszereihez. Ebbe a közoktatási rendszerbe márpedig csak egy ilyen közpolitikai szörnyszülött tervezhető bele.