Globális küzdelem indul a 21. század legfontosabb erőforrásáért

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Washington turbóra kapcsol

A tavaly augusztusban aláírt CHIPS törvény sok egyéb mellett 53 milliárd dollárt irányzott elő az amerikai területen létesítendő félvezetőgyárak támogatására. Ám ez még csak a kezdet. Októbertől társult hozzá a Kínába irányuló, nagy teljesítményű chipekre vonatkozó exportkorlátozás, és emellett olyan intézkedések sora, melyek azt is megakadályozzák, hogy Peking saját erőből, otthon állítsa elő azokat. Az egész globális chipipart sokként érte, hogy Washington a legfejlettebb amerikai tervezőszoftvereken alapuló chipekhez való hozzáférést is korlátozta (blokkolva, hogy a világban bármely cég ilyeneket gyártson Kína számára), továbbá a csúcschipek gyártásához szükséges, ultrakomplikált gépek Kínába exportálását is betiltotta – és az ebben leginkább érintett Japánt és Hollandiát maga mögé sorakoztatta. Ha mindez nem volna elég, a korlátozó szabályozások még a szakemberekre is kiterjedtek: az amerikai állampolgároknak választaniuk kell – állampolgárságukat vagy kínai állásukat tartják-e meg.

Az átfogó intézkedéscsomag célja, hogy lefedjen minden utat, melynek segítségével Kína a belátható jövőben felzárkózhatna.

Amerikai oldalon ez már régóta érett. Egy Pentagon-jelentés 2007-ben figyelmeztetett: a chipiparban végbemenő termelés-kihelyezés következtében az USA vezető pozíciója komolyan veszélybe kerülhet. A Financial Times által a 2022-es év legjobb üzleti könyvének választott Chipháború című könyvében a történész Chris Miller immár visszatekintve megerősíti ezt. A relatív helyzetvesztés oka szerinte a washingtoni tech-politika hagyományos kettős pillére: a globalizáció kritikátlan szorgalmazása és a „majd gyorsabban futunk, mint a többiek” szemlélet. 2015 táján az amerikai döntéshozatalban végre megindult egyfajta korrekciós folyamat – ennek kicsúcsosodása a tavaly őszi intézkedéscsomag. Ám ezzel koránt sincs még vége, több szálon futnak az újabb szabályozási tervek. Tudván, hogy Kína sem hagyja majd annyiban a dolgot. Washington azonban immár nemzetbiztonsági prioritásként kezeli a chip szektort.

Nélkülözhetetlen mütyürök

A kiemelt figyelem annál is könnyebben indokolható, mert a miniatűr integrált áramkörök a babajátékoktól a mosógépen és a mobiltelefonon keresztül az űrrakétákig ott vannak mindenhol. Ma már a világ GDP-jének nagy része félvezetőkön alapuló eszközökből származik. A 2022-es amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia a chipeket a XXI. század egyik alapvető technológiájának nevezi, s az előny megőrzését ezen a téren kulcsfontosságúnak ítéli. Jake Sullivan nemzetbiztonsági főtanácsadó tavaly szeptemberben világosan fogalmazott: vége azoknak az időknek, amikor az USA megengedhette magának, hogy néhány generációs előnnyel megelégedjen versenytársaival szemben, „ez már nem az a stratégiai helyzet”. Mint mondta: „Bizonyos technológiák – mint a logikai vagy a memória chipek – általános alapjellegére tekintettel olyan nagy előnyben kell maradnunk, amilyen nagyban csak lehetséges”. Magyarán nem elég „gyorsabban futni”, a legfőbb vetélytársat most már aktívan kell fékezni.

Főleg mivel a félvezetőipar katonai dimenziója is nyilvánvaló. Az Egyesült Államok első tapasztalata a mikrochipes fegyverekkel vívott hadviselésre a kilencvenes évek elején az Öböl-háború volt. Ott oly mértékben sikeresnek, mi több „játszmadöntőnek” találták, hogy a New York Times „a szilícium győzelméről beszélt az acél felett. S javasolta, hogy háborús hős címet kellene adományozni a mikrochipnek. Azóta a hadsereg lényegében már mozdulni sem tud nélküle. Nem csoda, hogy a katonai vezetők a chippiac alakulásán éberen rajta tartják a szemüket. Egyrészt irdatlan mennyiségű számítási teljesítményt igénylő autonóm fegyverrendszerekkel és mesterséges intelligenciával számolnak a jövőben: ehhez javában zajlik a legfejlettebb, egyszámjegyű nanométerekben mérhető chiptechnológiákért a verseny. Másrészt a katonai eszközökben a specifikus igényű (tartósabb, sugárzásvédő, extrém körülményeket tűrő) chipek mellett a kereskedelmi forgalomban hozzáférhető átlagchipek is rendkívül elterjedtek. A katonai fölény megőrzése tehát azt is megköveteli, hogy a globális ellátóláncban az USA lehetőleg minimalizálja a sebezhetőségeit.

Róka fogta csuka, csuka fogta róka

Miller a könyvében azt hangsúlyozza: a globális chipgyártás elképesztően komplex, egymásba kapcsolódó láncokból álló folyamat. Mint írja, a tipikus mikrochipet amerikai szoftverekkel tervezik, Tajvanon gyártják Japánból beszerzett szilíciumlemezeken, holland litográfiai eszközzel levilágítva, majd valahol Dél-Kelet-Ázsiában tesztelik és csomagolják, hogy azután a céleszközbe Kínában szereljék be.

Ami politikailag igazán izgalmas benne, az az egyes szakaszokon belüli koncentráció.

Az összes chip csaknem 80 százalékát Dél-Kelet-Ázsiában (a csúcskategória 90 százalékát a tajvani TSMC gyáraiban) készítik, a gyártáshoz szükséges gépek szinte mindegyike viszont az USA-ból vagy Japánból érkezik. A legmodernebb chipekhez a tervező szoftver amerikai, a hiperpontos mintázatot levilágító litográfiához viszont egyedül a holland ASML cégtől lehet a darabonként 100-150 millió dolláros gépeket beszerezni. Ugyanakkor a ritka nyersanyagok – mint a gallium vagy a germanium – közel 80 százalékát Kína biztosítja, s a szilícium gyártásához szükséges kohászati eljárás 68 százalékára is ott kerül sor (szemben az amerikai 3,6 és az európai 2,4 százalékkal).

A nemzetközi chipipar a globális munkamegosztás és együttműködés egyik legtökéletesebb példája – mégis a fojtópontnak nevezett kvázi monopolhelyzetek a meghatározók benne, melyek akár általános zavarkeltésre, akár célzott nyomásgyakorlásra lehetőséget teremtenek. A kölcsönös függőség egyelőre nem az örök béke és harmónia korszakát hozza, épp ellenkezőleg: az utóbbi időben a „fegyverként használt interdependencia” fogalma – és gyakorlata – terjed. Egyes országok saját érdekeik szerint használnák ki fojtópont-pozícióikat, s ehhez minél több szövetségest próbálnak megnyerni maguknak. Utóbbiak bőszen mérlegelnek: elég fontos-e helyzetük az ellátási láncban ahhoz, hogy a nagyok erőpróbájában elkerüljék a retorziót. A TSMC-t alapító Morris Chang nemrég úgy nyilatkozott:

Kétség sem fér hozzá, hogy a chip szektorban a globalizáció immár halott.

Európa ringbe szállna

A hamarosan véglegesíteni remélt Európai Chip Törvény (European Chips Act) 2030-ig 10-ről 20 százalékra növelné Európa részesedését a világ chipgyártásában, 43 milliárd eurónyi támogatással. A többrétű kezdeményezés egyszerre pezsdítené fel a kutatás-fejlesztést, engedélyezné a gyártókapacitások létrehozásához a tagállami támogatásokat, és léptetne életbe válságkezelő mechanizmusokat. Ez utóbbi téren rukkol elő a legnagyobb politikai újdonsággal: a Bizottság javaslatában az európai preferencia elve bizonyos fokig valósággá válna. Előirányozza ugyanis, hogy – amerikai példából kiindulva – az itt működő vállalatok hiányhelyzetben elsőbbséget adjanak az európai igények ellátásának, s válság esetére exportkorlátozást helyez kilátásba. A többi részt illetően egyelőre meglehetősen nagy a homály: nem egyértelmű, hogy a belengetett összegből pontosan mennyi lenne új forrás és mennyi csupán átnevezés-átcsoportosítás, hogy mennyi jönne EU-büdzséből, mennyi a tagországok zsebéből, illetve pontosan mennyi állami oldalról és mennyi a magánszektortól.

Miközben tényleg sürgős volna, hogy mikrochip ügyben Európa végre komoly lépéseket tegyen, s az EU-kezdeményezés jelzésértéke igazán örvendetes, a tagállamok körében továbbra is hemzsegnek a kritikák és kételyek. Ki azt kérdőjelezi meg, hogy Európának egyáltalán kell-e a gyártásra hangsúlyt fektetnie, ki a geopolitikai felhangot kifogásolja a tisztán gazdasági megközelítés helyett, ki attól tart, hogy minden befektetés a nagy tagállamokba megy, ki attól, hogy az irdatlan energia-fogyasztó és rendkívül szennyező chipgyártás Európa zöld ambícióival ütközik, ki pedig azt nehezményezi, hogy a 2 nanométeres célkitűzés figyelmen kívül hagyja a középkategóriás chipeket használó európai ipar saját igényeit. Sokan azon is aggódnak, hogy az uniós chiptörvény új konfliktust hozhat az Amerikához fűződő kapcsolatokban: az EU-USA Kereskedelmi és Technológiai Tanácsban (TTC) folyó egyeztetés kevésnek bizonyulhat a gyártókapacitásokért folyó verseny, a támogatás-licit, az egymást kiütő preferencia-szabályozások súlya alatt.

Az Intel vezérigazgatója, Pat Gelsinger úgy fogalmazott: „Isten döntötte el, hogy hol vannak a kőolajkészletek, azt viszont mi dönthetjük el, hogy hol legyenek a chipgyártók”. Való igaz, ám az üzemek szaporodása önmagában nem garancia az ellátásbiztonságra. A chipkészítés – mint láttuk – ennél jóval komplexebb folyamat. A piaci részesedés növelése mellett legalább olyan fontos, hogy Európa minél több külső fojtóponttól függetlenítse magát, s hogy óvja az oda-vissza nyomásgyakorlásban felbecsülhetetlen értékű saját fojtópont-pozícióját. Amely jelenleg a holland ASML-ből áll. Nem véletlen, hogy Macron francia elnök nemrég épp Hágában járt, s ott ékesszólón hangsúlyozta a politikai mozgástér technológiai alapjainak fontosságát. Erőviszony alapú logikában gondolkozik Thierry Breton uniós biztos is, amikor úgy fogalmaz: a chiptörvénnyel „erőpozícióba kerülünk az ellátási lánc geostratégiájában”. Ez így persze még nem igaz. De legalább eshetőségként felsejlik benne a szemléletváltás, amire Európának égető szüksége volna.

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images