Miért emelkednek a bérek?

Sőt léteznie kell a profit- és munkajövedelmek olyan arányának, melyben a lehető legtöbb az előállított és általánosan jólét növelően vásárlóra talált termékek és szolgáltatások tömege. A vállalatgazdaságtan szempontjából e kérdés indifferens, érdektelen, sőt zavaró. Ez nem probléma, ha az olvasó számára nyilvánvalóvá tesszük, hogy közgazdaságtant (makroszint) vagy vállalatgazdaságtant (mikroszint) művelünk. Utóbbi esetén csak a profit(abilitás) számít, előbbi esetén a gazdaságot létrehozó társadalom jól meghatározható vonatkozásai: a munkavállalói jövedelmek szintje, annak munkavállalók közötti eloszlása (melynek egyenlőtlensége elérhet egy olyan szintet, mely joggal ad okot aggodalomra). S hogy a munkavállaló korúak mekkora hányada dolgozik; nem dolgozik, ám keres, de talál munkát; vagy már nem is keres. A közgazdaságtan szempontjából a vállalati profitok összessége csak akkor érdekes, ha nagysága túl van a nyilvánvalóan optimálison (éppen ez a kérdés korunk nagy tudományos talánya: nem éppen a túl magas profitszint a gazdasági növekedés gátja azzal, hogy leszorítja a fogyasztói keresletet, s ha igen, mit tehet ellene a gazdaságpolitika?). E szint alatt indifferens, míg olyan alacsony nem lesz, hogy a társadalom tagjai, mint munkavégző-képességüket a vállalatoknak áruba bocsátók meg nem érzik.

Semmi meglepő nincs abban, ha a vállalati gazdaságelemző nézőpontja vállalatgazdasági. A vállalat az általa elérendő (magasabb) profit érdekében alkalmazza és fizeti, ahogy minden más munkavállalóját is. De súlyos tévedés volna, ha azt, ami mikroszinten igaz, makroszinten is annak vélnénk. Vagy fordítva.

A szakirodalom jellemzően úgy szokta megragadni a dolgot, hogy egy tiszta, a láthatatlan kéz vezérelte piacgazdaságban a termelékenység növekedése magával húzza a bérek emelkedését.

- írja a Portfolio-n Virovácz Péter.

A szerző az úgynevezett határtermelékenység-elméletre utal, mely szerint a profitmaximalizáló vállalatok addig vesznek fel újabb - a vállalat profitjához (vagy veszteségei csökkentéséhez) szükségképpen egyre kisebb mértékben hozzájárulni tudó - dolgozót, míg az képes a vállalatnak magasabb jövedelmet termelni annál, amennyibe foglakoztatása kerül. Mivel az utolsóként felvett dolgozót az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elve alapján ugyanakkora bér illeti, mint a régebben felvetteket (illetve a régebbieket is megilleti az, amit az utolsóként felvett kap, ha az a magasabb), a bérek megegyeznek az egy dolgozóra jutó határtermékkel. S ahogy nő a vállalat termelékenysége (vagyis az egy dolgozóra jutó határtermék szintje), úgy és azzal arányosan nőnek a bérek is. Ez az alapja azon (vélt) gazdaságpolitikai bölcsességnek, miszerint a gazdaság egészében a bérek nem emelkedhetnek jobban, mint a termelékenység, annyival hosszabb távon pedig biztos emelkednek, így a bérhányad közel állandó. Tipikus hiba: a mikroszint igazságát makroszinten is igaznak vélik.

A béreket nem a láthatatlan kéz, hanem kényszer emeli. A vállalat termelékenysége nem a béreket, hanem az általa fizethető bérek maximumát határozza meg. De ez az állítás sem pontos, mert a termelékenység képzett (közvetett) és nehezen számszerűsíthető, pontosabb profitabilitásról beszélni. A profitnak létezik egy minimális szintje, mely alá tartósan nem kerülhet, ha megtörténik, a vállalat tönkremegy, vagy a tulajdonosok számolják fel, hogy kivont tőkéjüket magasabb hozam reményében másutt fektessék be. E minimális szint felett vállalatgazdasági szempontból a határ a csillagos ég, miközben közgazdasági szempontból a gazdaság növekedését visszafogóan alacsony lesz a bér-, és magas a tőkehányad.

Ha egy vállalat új munkavállalót kíván alkalmazni, azt két forrásból teheti: Az egyik a munka nélkül lévők, a másik az állásban lévők csoportjából. A munka nélkül lévőknek nagyjából ugyanakkora bért kell fizetni, mint az állásban lévőknek, vagy - kihasználva szorult helyzetüket - valamivel kevesebbet. Az állásban lévőknek azonban érzékelhetően többet kell fizetni, ezzel téve vonzóvá számukra a munkahely-változtatást. Minél alacsonyabb a munkanélküliség, annál inkább emelkedik az állásban lévők, mint munkaerőforrás fontossága. Ez a helyzet a munkaerő-állományukat megőrizni kívánó vállalatok védekezésre kényszeríti, s ezt a bérek emelésével teszik. Nem emelnek annyival, amennyit a "csábítók" ajánlanak, de csökkentik azok bérajánlatának érzékelhető többletét. Ez a béremelések piaci mechanizmusa, melynek csak annyi köze van a termelékenységhez, hogy azok a cégek dobják be előbb a törülközött a munkavállalókért folyó piaci versenyben, melyek kevésbé termelékenyek (helyesebben: profitabilisabbak), hogy a gazdaságból vagy kiselejteződjenek, vagy emeljék termelékenységüket. A vállalatok ajánlatukat profitjuk rovására, annak minimális szintjéig tudják fokozni. Ezzel a bérarány a tőkearány rovására növekszik, ami önmagában nem ok arra a kétségbeesésre, amit a mikro- és makroszintet összekeverő közgazdászokat jellemzi amiatt, mert a bérek növekedése felülmúlja a termelékenység növekedését.

"Valóban igaz, hogy zajlik a bérfelzárkózás" - mondja Virovácz Péter -, aminek bizonyságául azt hozza fel, hogy 2012 és 2016 között a magyar versenyszektorban (nem beleértve a mezőgazdaságot és az állami szférát) dinamikusabban nőtt munkaerőköltség, mint az Európai Unió 28 országában. Magam a bérfelzárkózás terminus technicust szakszerűtlennek gondolom, használatát jobb volna kerülni, mivel üzenete az, hogy a gazdaság jövedelemtermelő-képességétől elszakítható, miközben a bérkiegyenlítődés szükséges, ha nem is elégséges feltétele.

Míg az EU-28 esetén 7,7%-kal, addig Magyarországon 18,3%-kal, de Lengyelország (15,6%), Szlovákia (14,2%) és Csehország (10,8%) sem teljesített rosszul, sőt Románia még nálunk is jobban, 32% felett. Az egy órára euróban számított órabér az EU-ban 2000 és 2016 között 16,5 euróról közel 26 euróra nőtt, míg nálunk 3,8 euróról 8,6 euróra. Ezzel a 4,3-szoros különbség 3,1-szeresre csökkent.

Magam az Eustat tábláiban némileg más adatokat látok. A versenyszektor egy munkaórára eső munkaerőköltsége 2012-2016 között az EU-28-ban 6,3%-kal nőtt, míg Magyarországon 12,2%-kal, ami elmarad a szlovák 16,9%-tól, de felülmúlja a lengyelek 8,9%-át, s még inkább a csehek 2,0%-át, mely jóval elmarad az EU-átlagtól. A románok 34,1%-kal mindenkit előznek.

Ám ha a 2008-2016 időszakot nézzük, vagyis a gazdasági válság előtti utolsó "békeévtől" a jelenig tartó időszakot, akkor csupán Szlovákia (42,5 %) és Románia tudott (31,0 %) tudott faragni hátrányán, mivel ezen időszakban az EU-28 növekedése 18,1 %-os volt. Ezt se a lengyelek (13,2 %), se a csehek (10,9 %), se mi magyarok (6,4 %) nem értük el. Vagyis e három ország hátránya a gazdasági válság előtti időszakhoz képest nőtt, bár az utóbbi négy évben sikerült a válság (2008-2011) idején begyűjtött hátrányból valamennyit ledolgozni.

Az igazán jó időszaknak a 2004-2008 közötti évek bizonyultak, az EU-ban töltött első évek. Akkor az EU-28 növekedése 8,6 % volt, miközben a románoké 121,1 %, a szlovákoké 78,0 %, a lengyeleké 61,7 %, s a sor végén a magyaroké 32,2 %. Ezek olyan pazar számok, melyek módszertani aggályokat vetnek fel, de különösebb vizsgálódás nélkül is állítható, hogy komoly szerepet játszott benne a nemzeti valuták euróban mért árfolyamának alakulása.

Eddig felzárkózást-lemaradást mutató százalékokról volt szó, most térjünk az abszolút számokra, hogy lássuk, "ki mennyit ér". 2016-ban az EU 28 tagországában az versenyszektor egy munkaórára eső átlagos munkaerőköltsége 25,4 euró, az eurózóna 18 tagországában 30,0 euró. A posztkommunista országok éllovasa Szlovénia 16,2 euróval (ez egyelőre becsült adat, mely egy-két tizedet változhat), majd erősen lemaradva Észtország (10,9 euró) következik. A lábnyomába szinte egyszerre lép Szlovákia (10,4 euró - p), Csehország (10,2 euró) és Horvátország (10 euró). Közülük a legelképesztőbb teljesítményt Szlovákia nyújtotta, mely 2000 óta több mint megötszörözte munkaerőköltségét, ezt senki nem tudta még csak megközelíteni sem (2000: 2 euró; akkor Csehország 3,7 euróval, Magyarország 3,6 euróval volt jellemezhető). E hármastól kissé lemaradva található Lengyelország (8,6 euró), őt Magyarország követi (8,3 euró), a sor végén Lettország (7,5 euró), Litvánia (7,3 euró), Románia (5,5 euró - p) és Bulgária (4,4 - p) található.

Mindebből nyilvánvaló, számomra legalábbis, s akkor is, ha az utóbbi években jó időket élünk, hogy valahol utat vesztettünk. A válasz nem triviális. Jó volna még azelőtt rájönni, mielőtt elsodorna minket egy gazdasági 1944-1945.

• Címkék:
• versenyképesség,
• béremelkedés,
• makrogazdaság,
• vélemény