Fordulópont a nukleáris fegyverkezésben: olyan veszély jöhet, ami alapjaiban változtathatja meg az Egyesült Államok külpolitikáját

Az útkeresés évtizedei

A két Korea 1948-as felosztását követően az 1950 és 1953 közötti háború a hidegháborús időszak egyik proxyháborújaként zajlott: az északi erőket Kína és a Szovjetunió támogatta, a déli erőket pedig az Egyesült Államok. A háború hivatalosan 1953-ban, a panmindzsoni fegyverszünettel ért véget, amely az eredeti határ közelében létrehozta a koreai demilitarizált övezetet.

Észak-Koreában már a háború évei alatt zajlott információgyűjtés az ország nukleáris adottságairól, kínai és orosz tudósok érkeztek, hogy felmérjék az uránium-készletet. 1955-től az észak-koreai tudósok kiképzése megkezdődött a dubnai nukleáris központban, illetve kisebb számban, de Kínába is mehettek tanulni az észak-koreai növendékek.

Az 1960-as évek viszont korábbi szövetségesei elfordulásával és az önálló útkereséssel teltek. Az évtized elején a Szovjetunió mondta fel elsőkén az együttműködést, ennek oka az elmérgesedő szovjet-kína viszony volt. A Szovjetunió ugyanis tartott tőle, hogy Észak-Korea fontos adatokat ad át a lenini úttól egyre nyíltabban függetlenedő Kínának.

1964-ben Kína elvégezte első kísérleti atomrobbantását, ennek örömén felbuzdulva pedig Phenjan kérte a nagy testvér segítségét saját atomprogramja megvalósításához. Itt jött azonban a fekete leves:

Peking elutasítóan reagált, Phenjan pedig szövetségesek nélkül maradt, miközben 4 millió tonna uránérc pihent a mélyben.

Még ebben az évben kettő kísérleti reaktor épült, ahová az egykori baráti országoktól kapott kísérleti reaktorokat telepítették: egyet Jongbon, egyet pedig Pakcsong mellé. 1970-től megkezdődött a nukleáris program gyakorlati megvalósítása: létesítmények és infrastruktúra kiépítése, urándúsítás folyamata, egy 50 és egy 200 MW teljesítményű reaktor önálló megépítése. A nagyrészt föld alatti létesítmények már 1980-as évek előtt elkészülhettek, mielőtt a nemzetközi közvélemény foglalkozni kezdett az észak-koreai nukleáris fegyverkezéssel.

Mi vezetett Észak-Korea atomfegyverkezéséhez?

• A Japán ellen bevetett atombomba: Kim Ir Szen ellenállási mozgalma folyamatos vereséget szenvedett a szigetország ellen, ennek ellenére az Egyesült Államok két atombombával elsöpörte a teljes japán ellenállást. Kim Ir Szen szemében ezzel az atombomba a legerősebb fegyvernemmé nőtte ki magát.
• Koreai háború: MacArthur tábornok atomfegyvert is bevetett volna a konfliktus során, a Truman-adminisztráció akadályozta meg ebben. Kim Ir Szen számára fontossá vált a kölcsönös elrettentés.
• Moszkva árulása: Észak-Korea a kubai rakétaválságot és a Szovjetunió meghátrálását a szövetségese árulásának tekintette. Világossá vált, hogy Moszkva nem kockáztatja az atomháború eshetőségét.
• A figyelem: A nemzetközi figyelem felkeltése és az őrült diktatúra-kép kialakítása rengeteg segélyt hozott az országnak a kétezres évekig. Az ország vezetője rájött, hogy a világ figyel és fél Észak-Koreától, ezért inkább hajlandó fizetni a béke megőrzése érdekében.

A nagy játék korszaka: színlelt együttműködés, háttérben zajló fegyverkezés

Észak-Korea az 1980-as években nukleáris fegyverprogramja legelején járt, ezért úgy viselkedett, mintha együttműködne a nemzetközi szervezetekkel, ennek megfelelően az évtized közepén ratifikálta az atomsorompó egyezményt. A Jongbon-i reaktort pedig nemzetközi ellenőrzés alá helyezte, eloszlatva a közvélemény kétkedését. 1992-ben pedig Dél-Koreával kétoldalú egyeztetések eredményeként kötelezettséget vállalt a félsziget atomfegyvermentes-övezetté alakításában.

Dél-Koreából ennek megfelelően az Egyesült Államok még 1991 decemberében kivonta mintegy 100 taktikai atomfegyverét.

Az első botrány 1992-ben robbant ki, amikor az érkező ellenőrök bizonyítékot találtak arra vonatkozóan, hogy Észak-Korea titkos kísérleteket folytat. Az ellenőrök megállapításaira ráerősített az amerikai kémműholdak adatai is, amik egy épülő, titkos, nukleáris üzemet fedeztek fel.

Észak-Korea válaszul kiutasította a megfigyelőket, és bejelentette az atomsorompó-egyezmény felmondását 1993-ban. A nemzetközi nyomásra elállt ugyan a felmondástól és időhúzó tárgyalásokba kezdett, aminek végeredményeképp a plutóniumreaktorok leállításáért cserébe az Egyesült Államok évi félmillió tonna fűtőolajjal és 6 millió tonna élelmiszersegéllyel látta el, illetve könnyűvizes reaktorokra áll át. Bár Dél-Korea nyomására Phenjan elismerte, hogy urándúsítási tevékenységet folytat, azonban az Egyesült Államok megelégedett a szerződéssel, egészen az évezredforduló utánig. A Clinton-adminisztráció optimista napfény-politikája azonban kudarccal zárult, sőt kontraproduktív volt:

hozzászoktatta Észak-Koreát, hogy a nyílt provokációért jutalmak és engedmények járnak.

2002 októberében James Kelly, amerikai külügyminiszter-helyettes látogatást tett az országban. A látogatás során Észak-Korea elismerte, hogy atomfegyverek fejlesztésén dolgoznak, és követelték, hogy az Egyesült Államok szerződésben vállalja, hogy soha nem támadja meg a diktatúrát. Az Egyesült Államok ennek hatására leálította az olajszállítmányokat, azonban ez csak olaj volt a tűzre. Phenjan újranyította a nukleáris létesítményeit, kiutasította a NAÜ ellenőreit, eltávolított minden felügyeleti elektronikát és újraindította egyetlen reaktorát, továbbá 2003-ra az első országként lépett ki az atomsorompó-egyezményből.

Ma az észak-koreai rezsim arra használja nukleáris programját, hogy félelmet keltsen és engedményeket próbáljon elérni. Amerikát és a világot azonban nem lehet megfélemlíteni

– mondta George W. Bush 2003. január 29-én. Bush ekkor katonai beavatkozással fenyegette meg az országot, ami jelentősen destabilizálta a térség békéjét a következő évekre.

Az észak-koreai atomfegyverkezés feltételezések szerint az 1996-ban felfedezett kumchangri-i földalatti létesítményben zajlik, az építmény 2003-ban készülthetett el. A Pentagon számításai szerint Amerika csak egy egy megatonnás bunkerromboló rakétával lenne képes megsemmisíteni a létesítményt, azonban a csapást hátráltatja az eshetőség, hogy

a radioaktív szennyeződés veszélye kiterjedne Délkelet-Kínára és a teljes fél-szigetre, köztük az ott állomásozó amerikai csapatokra is.

Az évekig folyó fejlesztések eredményeként 2003 februárjában fontos eseményre került sor, Észak-Korea a Japán-tenger nemzetközi részeire rakétázott. Márciusban négy MiG vadászgép vett üldözőbe egy amerikai RC-135-ös kémrepülőt, ráadásul az egyik gép célkeresztbe is vette. Március 10-én újabb rakétakísérletre került sor. Cserébe Amerika megerősítette a dél-koreai haderejét, áthelyezték a Carl Vinson repülőgép-hordozót, a guami légibázist pedig telepakolták bombázókkal, a szárazföldi hadsereg ötezer fővel bővült. Mindeközben Észak-Korea megtorlással fenyegetőzött. 2004-ben ráadásul kiderült, hogy Észak-Korea az atomrakéta-gyártáshoz szükséges technológiai tudást megszerezte Pakisztántól.

A háború előestéjén Észak-Korea végül visszavonulót fújt és tárgyalásos megoldást választott. A tárgyalási folyamatokat azonban nem kapkodta el: hónapok teltek el azzal, hogy megegyezésre jussanak, kétoldalú avagy széleskörű nemzetközi tárgyalások keretében üljenek asztalhoz a felek. A 2004-ben tartott tárgyalássorozaton végül semmiféle megállapodás nem született. A KNDK-nak nem sikerült extra kedvezményeket kiharcolni, ezért 2006-ban elvégezte első kísérleti atomrobbantását.

Ezt követően a világ rádöbbent Észak-Korea nukleáris képességeire és az ENSZ-szankciókkal véget ért a háromszög körforgása. Új korszak a provokációk-szankciók időszaka kezdődőtt,

amely hat kísérleti robbantást és összesen 11 életbe léptetett szankciót foglalt magában 2017 végéig.

Kitűnő, őrült örökös(ök)

2009-ben Barack Obama adminisztrációja változtatott az országa Észak-Korea politikáján: a provokáció-zsarolás-jutalom körforgását a stratégiai kivárás politikája váltotta. Ezzel azonban csak a térség további destabilizációját érte el. Észak-Korea ugyanis egyre merészebb provokációhoz folyamodott, 2010-ben elsüllyesztett egy dél-koreai rombolót, év végén pedig tűz alá vette a Jonpjong-szigetet.

2011-ben a fiatal Kim Dzsongun került hatalomra. Az új örökös is ragaszkodott elődei politikájához, mintegy már stratégiai szintre emelve az őrült diktatúra látszatát. A provokációk sikertelenségét követően rohamosan növekedett az észak-koreai fenyegetés intenzitása és eszköztára: 2012-ben atomhatalommá nyílvánították az országot, ballisztikus rakétával műholdat juttattak az űrbe.

Kim Dzsongun begyújtotta a rakétákat is: az első négy év alatt sokkal több rakétakísérlet történt, mint Kim Jong Il 17 éves uralkodása alatt.

A felpörgetett nyomásgyakorlás eredményeként 2016-ban két atomtöltetet is teszteltek, illetve több rakétát lőttek ki, mint 1994 és 2007 között. Ezt a figyelemfelhívást már az ENSZ BT sem hagyta szó nélkül: a nukleáris korlátozások mellett megjelentek a kiterjedtebb gazdasági szankciók. A teljes gazdaságra történő nyomásgyakorlással próbálták Dzsongunt jobb belátásra bírni. Dél-Korea már korábban megszakította a gazdasági kapcsolatokat az északiakkal, azonban 2016 a regionális egyensúlyban is változást hozott:

A THAAD-rendszerek dél-koreai telepítése kialakította a ma ismert erőviszonyokat: Japán-Dél-Korea-Egyesült Államok tengely sorakozott fel az Észak-Korea-Kína platformmal szemben.

2017-ben egy pillanatra megingott az újonnan kialakult egyensúly, amiben három tényező játszott közre: hivatalba lépett Donald Trump amerikai elnök, aki elődjénél keményebb szankciós politikát folytatott; Pak Kunhje dél-koreai elnök bukásával a Japán-ellenes ellenzék került hatalomra; a Kína-barát Kim Dzsongnam meggyilkolása pedig már Peking haragját is kiváltotta.

Összeállt a világ egyik legelképzelhetetlenebb koalíciója és Észak-Korea óriási nyomás alá helyeződött. Kim Dzsongun azonban felvette a kesztyűt, és elindult az adok-kapok az izolált ország és a világ között.

A kutatások szerint 2020 végére az észak-koreai atomtöltetek száma elérhette a 100 darabot is. 2017-ben pedig már egy közel kétszáz kilotonnás robbanófejet teszteltek, ami olyan nagy erejű volt, hogy be kellett zárni utána a teszteléshez használt kísérleti létesítményt, mert használhatatlanná vált.

ÉSZAK-KOREA LEGERŐSEBB ISMERT NUKLEÁRIS FEGYVERE TEHÁT TÖBB MINT 13-SZOR AKKORA EREJŰ ROBBANÁST PRODUKÁL, mint a hirosimára ledobott atombomba.

2021-re tehát Észak-Korea nagyjából elérte az atomhatalmisághoz szükséges hármast: képes atombombát előállítani; képes interkontinentális rakétát előállítani; képes atombombáját rakétafej méretűre zsugorítani. Egyetlen komoly problémája maradt az észak-koreai atomprogramnak: a légkörbe visszatérő interkontinentális rakétái rendre szétesnek. 

Oroszlán helyett ravasz róka

Kim Dzsongun 2018-ra belátta, hogy a provokáció kontraproduktív országa számára és taktikát változtatott, hogy megtörje a nemzetközi nyomást. 2018-ban meglátogatta Hszi Csingping kínai elnököt, majd elindultak a Mun Dzsein dél-koreai elnök közvetítésével az USA-Dél-Korea-Észak-Korea egyeztetések. A két csúcstalálkozóra 2018-ban és 2019-ben került sor, azonban látványos eredményeket nem értek el: az Egyesült Államok elutasította a lépésről-lépésre politika elvét és nem dőlt be a színjátéknak. A színjáték legkiemelkedőbb pillanata volt, hogy a nemzetközi sajtó kamerái előtt felrobbantottak egy nukleáris tesztpályát.

Bár szeretik sikertelennek értékelni ezeket a tárgyalásokat, valójában Észak-Korea szempontjából ez nem teljesen igaz: a Kínával való viszony javult, megtörve ezzel a nemzetközi szankciók iszonytató nyomását, másfelől pedig ismételten nyert három évet a nukleáris fejlesztéseknek.

Ha abból a szemszögből vizsgáljuk, hogy Észak-Korea soha nem törekedett a konfliktus tartós rendezésére, a tárgyalások nem tekinthetők többnek, mint ismételt időhúzási stratégiának.

Az időhúzás pedig sikeres volt: Az orosz-ukrán háború és a tajvani konfliktus megtörte az ENSZ BT Korea-ellenes együttműködését, amit jól példáz a 2022 májusi szankciós javaslat csúfos bukása. Vagyis a „nagyhatalmi” civakodások hatalmas lehetőséget adtak a kis diktatúrának, hogy háborítatlanul folytassa rakétakísérleteit a végső cél érdekében: reális veszélyt jelentsen az Egyesült Államokra.

Ebbe a mintázatba kitűnően beleillenek a Dzsong család női tagjának újabban tett nyilatkozatai. Dél-Korea fenyegetése és vezetőjének szinte lehülyézése az észak-koreai provokáció felerősödését jelenti. Ha az izolált ország követi évtizedes sormintáját, az elkövetkező években számíthatunk a felfokozott interkontinentális rakétatesztekre és legalább egy, de akár több nukleáris tesztelésre is, amiket a „mosoly-diplomácia” ideje alatt fejlesztett ki a diktatórikus ország.

Márpedig, ha a feltételezett rakétatesztek sikerrel járnak, az Egyesült Államok igazán vakarhatja a fejét:

ötven év alatt nem sikerült megakadályoznia, hogy a kicsiny diktatúra olyan fegyverzethez jusson, amivel bármikor lecsaphatnak az amerikai lakosságra.

A valós fenyegetés komoly kihatással lehet a térségbeli erőviszonyok átrendeződésére is.

Címlapkép forrása: Pyongyang Broadcasting Service