Rég elfeledett területen kezdődött őrült fegyverkezési verseny – Oroszország csúnyán lehagyta a világot, a Nyugat pedig erőtlenül nézi

A víz alatt mozgó jármű, vagyis a tengeralattjáró ötlete már a földrajzi felfedezések korában megjelent, amikor Cornelis Jacobszoon Drebbel 1620-ban bemutatta saját kezűleg épített alkotását I. Jakab angol királynak. Az első harci alkalmazásra így is több, mint 150 évet kellett várni: a Turtle 1776-ban mutatkozott be az amerikai függetlenségi háború során, persze, ekkor még sikertelenül.

A búvárnaszádok tömeges alkalmazása az első világháborúban terjedt el, igazi ismertségét azonban a második világháború, és az hozta el, hogy a náci Németország az Unterseeboot-flottája segítségével majdnem képes volt térdre kényszeríteni Nagy-Britanniát.

Mindenféle hírnév ellenére ezek a tengeralattjárók még mindig nem voltak alkalmasak a klasszikus értelemben vett mélytengeri hadviselésre – az VII-osztályú U-bootok maximális merülési mélysége 300 méter, a IX-osztályúaké 200 méter körül mozgott, de ezen kívül a megfelelő felszerelés hiánya is hátráltatta őket.

A tengerfenéki vagy mélytengeri hadviselés ugyanis nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tengeralattjáró valóban képes a tengerfenék közelében operálni, hanem a mélységi merülésen túl rendelkezik olyan plusz felszerelésekkel (búvárfelszerelés, ember vezette vagy távirányított mélytengeri merülőeszközök - DRPV -, stb.), amelyek lehetővé teszik a mélytengeri akciókat.

rare photo of 'special mission submarine' (read: spy sub) BS-64 with deep diving minisub on back. This minisub is docked right above where Losharik (ref 14 dead in July, RIP) docks under the keel. More info #subThursday

— H (I) September 19, 2019

Ezekkel a felszerelésekkel a speciális feladatú tengeralattjárók olyan titkos műveleteket hajthatnak végre, amelyre a felszíni hajók képtelenek, ilyenek pl.:

• Nagy kiterjedésű jégfelület alatti műveletek;
• Tenger alatti kommunikációs kábelek zavarása, lehallgatása, szabotázsa;
• Tengerfenékre süllyedt hajóroncsok és repülőgépek kiemelése, és hírszerzési célú átvizsgálása (ilyen volt a hidegháború alatt a szovjet P-500-as szuperszonikus hajó elleni rakéta megszerzése);
• A tenger alatt futó gáz- és olajvezetékek megrongálása, az energia-infrastuktúra elleni szabotázsakciók végrehajtása.
• Szenzorok elhelyezése a tengerfenéken;
• És végső soron a katonai célú beszivárgás és csapásmérés.

Ezt a forradalmi újítást az Egyesült Államok hozta el a hidegháború alatt, az Ivy Bells hadműveleten keresztül.

Az első tengerfenéki művelet: Operation Ivy Bells

Az Ivy Bells az Egyesült Államok haditengerészetének, a Központi Hírszerző Ügynökségnek, vagyis a CIA-nak és a Nemzetbiztonsági Ügynökségnek (NSA) közös akciója volt.

Az 1970-es évek elején az amerikai kormány tudomást szerzett egy tenger alatti kommunikációs kábel létezéséről az Ohotszki-tengeren, amely a Kamcsatkai-félszigeten található petropavlovszki haditengerészeti bázist kötötte össze a szovjet csendes-óceáni flotta vlagyivosztoki parancsnokságával.

A probléma csak az volt, hogy az Ohotszki-tengert a Szovjetunió saját felségvizeként tartotta számon, és minden külföldi hajót kitiltott a területről. Ennek ellenére az Egyesül Államok 1971 októberében a helyszínre küldte a célnak megfelelően átalakított USS Halibut búvárnaszádot.

A Halibut búvárai végül 120 méteres mélységben találták meg a kábelt, amelyre egy 6 méter hosszú készüléket szereltek fel. Az óriási lehallgatókészülék anélkül rögzítette a vezetéken keresztül folytatott kommunikációt, hogy megsértette annak külső burkolatát.

A búvárok ezt követően havi egy alkalommal cserélték a felvevőszalagot, az információt pedig leszállították az amerikai hírszerzésnek.

A hadművelet hatására kiterjesztették a tenger alatt futó szovjet kábelvezetékek lehallgatását és több amerikai búvárnaszádot is átalakítottak a célra – köztük az USS Parche-t, az USS Richard B. Russell-t és az USS Seawolfot.

A lehallgatókészülék története végül egy klasszikus kémsztorival zárult: Ronald Pelton, az NSA alkalmazottja 1980-ban eladta az információt a szovjet KGB-nek, amely 1981-ben felszedte a lehallgatókészüléket (ez ma is ki van állítva Oroszországban). Később Pelton lebukott, miután 1985-ben Vitalij Jurcsenko KGB-ezredes disszidált az Egyesült Államokba, és feladta Peltont.

Mikor tévesztett utat az Egyesült Államok?

Az első ilyen, kifejezetten a tengerfenéki hadviselésre átalakított tengeralattjáró az korábban említett USS Halibut volt. A nukleáris meghajtású, rakétás búvárnaszád átalakítása 1965-ben kezdődött, hogy a fejlesztést befejezve rendelkezzen „lefelé lógó kamerákkal, elég mélyen ahhoz, hogy az óceán fenekét átkutassa szovjet kincsek után”.

A korábban említett, átalakított búvárnaszádok közül az USS Halibutot 1976-ban, a USS Seawolf-ot 1987-ben, a USS Richard B. Russell-t 1994-ben (merülési mélysége 400 méter), az USS Parche-t 2004-ben (merülési mélysége 400 méter) szerelték le az Egyesült Államok haditengerészeténél.

A közel 10 évig egyedül maradt USS Parche-t 2005-ben váltotta

a USS Jimmy Carter, az Egyesült Államok jelenlegi, hadrendben álló, mélytengeri hadviselésre átalakított búvárnaszádja.

Az USS Jimmy Carter a 2000-es években épült, meghosszabbított testű Seawolf-osztályú tengeralattjáró. Ez a hadihajó az amerikai haditengerészet első számú tengerfenék-hadviselésre specializált tengeralattjárója az elmúlt másfél évtizedben.

Az USS Jimmy Carter eredetileg hagyományos Seawolf-osztályú búvárnaszádnak készült (1998-tól), de 1999 végén érkezett a megrendelés a Pentagontól, hogy az USS Parche leváltására alakítsák át.

Az átalakítás során a hajótestet 30 méterrel meghosszabbították, itt kapott helyett a mélytengeri búvárok speciális felszerelése, és a különböző távirányítású járművek. Az átalakítás során elől és hátul is speciális manőverező berendezéseket kapott, amely segítségével áramlatok belsejében is szilárd pozíciót képes felvenni. Maximális merülési mélysége eléri a 600 métert.

Az USS Jimmy Carter küldetései – ha voltak ilyenek – jelenleg nem ismertek.

Ugyanakkor az orosz-ukrán háború kirobbanását követően meglepő lépésre szánta el magát a Pentagon: a már-már kihalóban lévő tengerfenéki hadviselés körüli projekteket újjáélesztették, és a 2024-es költségvetésbe beépítették egy Virginia-osztályú Mod VA SSW (Modified Virginia, Subsea and Seabed Warfare) vízre bocsátását. A számított költség 5,1 milliárd dollár, ami majdnem egymilliárddal több, mint a Virginia-osztály alapváltozata.

A Pentagon tervezete nem árulja el pontosan, hogy az új, speciális Virginia-osztályú tengeralattjáró kiegészíti, vagy leváltani fogja a USS Jimmy Carter-t.

Vagyis elképzelhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok a hidegháború óta először ismételten egynél több SSW-tengeralattjárót fog üzemeltetni.

Miért lett újra fontos a tengerfenék?

A mélytengeri hadviselés az Északi-Áramlat gázvezeték nagy nyilvánosságot kapó szabotázsakciójával került ismét előtérbe. A két gázvezetéket – amelyeken keresztül orosz földgáz érkezett volna Németországba – 2022. szeptember 26-án rongálta meg több robbanás a Balti-tenger mélyén, a dániai Bornholm-sziget közelében. Ezt követően négy helyen is szivárgást észleltek a vezetékeken, az elkövetők máig ismeretlenek.

Bár ez volt a legnagyobb visszhangot kiváltó esemény, az orosz-ukrán háború időszaka alatt, és annak kirobbanását röviddel megelőzően is történtek „gyanús” esetek:

• 2024 novemberében elszakadt két internetkábel, az egyik Litvánia-Svédország, a másik Finnország – Németország közötti adattovábbításért volt felelős. A szakadás okának egy véletlen balesetet jelölnek, miszerint egy kínai hajó kb. 150 kilométeren keresztül „vontatta” a horgonyát.
• 2022-ben Norvégia partjainál szakadt el egy kábel, miután egy orosz halászhajó mintegy 20 alkalommal haladt el a vezeték fölött.
• 2021-ben a Jantar orosz „kutatóhajó” pontosan afölött a négy kábel fölött lebegett napokig, ahol az Európa és Észak-Amerika közötti négy fő kommunikációs kábel fut.
• 2020-ban Norvégia üzembe helyezte a Lofoten-szigeteki víz alatti megfigyelőrendszerét, amely egy év múlva, 2021 áprilisában váratlanul tönkrement. Amikor a norvég haditengerészet kivizsgálta az esetet, kiderült, hogy a víz alatti szonárrendszer berendezéseit „arrébb helyezte valaki”, továbbá 4 kilométernyi vezeték egész egyszerűen eltűnt.
• 2024-ben, ismét a Jantar, majdnem egy teljes napon át vesztegelt norvég tulajdonú gáz- és olajvezetékek fölött.
• Nem sokkal később pedig Írország és Nagy-Britannia között bukkant fel, ahol ismételten hosszasan tartózkodott a tengerfeletti infrastruktúra felett.

A nyugati világnak nincs megfelelő válasza a tenger alatt futó kritikus infrastruktúra védelmére, holott

2023-ban csak a távközlési vezetékekből mintegy 1,4 millió kilométernyi volt lefektetve szerte az egész világon.

Oroszország ezzel szemben tanult a Szovjetunió hibájából, és amíg az Egyesült Államok elhanyagolta a hidegháborút követően a fejlesztéseket, addig az 1990-es évektől kezdve Moszkva éppen ellenkezőleg, rengeteg erőforrást irányított a felzárkózásra.

Amire Oroszország támaszkodhat

Oroszország az 1990-es évek után vágott bele mindennél mélyebben a mélytengeri fegyverkezésbe, bár az igazi áttörést a 2000-es évek második fele hozta el nekik (emlékezetes a Kurszk búvárnaszád incidense 2000-ből, ahol a mentőtengeralattjárók képtelenek voltak az elsüllyedt hajó legénységét felszínre hozni).

A felszíni fejlesztések esetén a Jantar az egyik legfontosabb, és leglátványosabban tevékenykedő orosz kémhajó. Hivatalos orosz besorolása szerint különben oceanográfiai kutatóhajónak minősül, habár kilétéről sokmindent elárul, hogy az orosz védelmi minisztérium, azon belül is a 2005-ben létrehozott szupertitkos GUGI (Mélytengeri Kutatási Főigazgatóság) alá tartozik.

A Szovjetunió első, működő próbálkozásai a Kashalot-osztályú tengeralattjárók voltak, amelyből az ASz-13-as 1986-ban, az ASz-15-ös pedig 1991-ben állt szolgálatba. Ezek a tengerfenék-hadviselésre készített (esetükben is él az „oceanográfiai kutatásokra” orosz terminus) legfőbb különlegessége a hegesztett titán-burkolat, amely lehetővé tette az 1000 méteres merülési mélységet is.

A búvárnaszád már ekkor tudott magával hordozni kisebb tengeralattjárókat, ezek voltak a Neima- és Paltus-osztályú hajók.

Pr.1910 Kashalot(Uniform) deep diving submarine.Prob. AS-15 post overhaul at Zvezdochka.1 of 2 in service w/GUGI@ Olen'ya Guba.Оружие России pic.twitter.com/sAkZdImgpS

— S (O) October 9, 2017

Ezen kívül létezik egy átalakított Delta IV-osztályú tengeralattjáró is, a BSz-64 Podmoszkovje, és a hozzá tartozó törpe-tengeralattjáró, a Losarik. A Podmoszkovje korábban osztályának megfelelően R-29-es ballisztikus rakétákat hordozott, 2016-ban viszont átalakították, a rakéta-kilövőket eltávolították és így képessé vált nukleáris meghajtású mini-tengeralattjárók szállítására. Hasonló átalakítást végeztek a Delta III osztályú B-136 Orenburgon (korábban K-129) is.

A Podmoszkovje által hordozott „Losarik”-nak már kicsivel „kalandosabb” a története. Az egyébként szupertitkosnak minősülő Losarik projektről kevés információ érhető el. A mini-búvárnaszád állítólag hét darab titángömbből áll, ezt veszi körül a külső, ennél jóval áramvonalasabb második titánburkolat.

Lošarik bi lahko poskrbel tako za prestrezanje podatkov, kot za prekinitev le-teh, če bo to seveda potrebno. Britanska publikacija kraljeve mornarice Navy News je vrnitev ruskega »Lošarika« že označila za »najbolj grozljivo novico« za zahod. https://t.co/hGZNuNMSCC

— Insajder.com (@insajder_com) March 31, 2024

A járművel kapcsolatban már több balesetet rögzítettek: 2012-ben a külső „manipulátorkarjai” sérültek meg egy jégsapka alatt végzett küldetés során. 2019-ben ennél is súlyosabb kár keletkezett benne, miután az egyik gömbjében található tartalék-akkumulátorok között tűz ütött ki. A kapitány, a legénység tagjainak egy részével lezárta a kritikus szekciót, viszont ők maguk sem élték túl a balesetet.

A Losarik 2024-ben tért vissza ismét a szolgálatba.

A lista azonban így sem teljes, mivel egyes szakértők a 2019-ben vízre bocsátott Belgorodot is a kémtengeralattjárók kategóriájába sorolják. Ennek oka, hogy bár a Belgorodot inkább a nukleáris robbanófejjel szerelt, interkontinentálisnak minősített, autonóm torpedóval, a Poszeidónnal hozzák legtöbbször összefüggésbe, valójában ez a búvárnaszád is rendelkezik a Losarik hordozásához alkalmas teremmel.

Ki vezeti a tengerfenékért folytatott csatát?

Bár az amerikai portálok szeretik elhessegetni az Egyesült Államok lemaradását azzal, hogy USS Jimmy Carter sokkal fejlettebb technológiával rendelkezik, mint az orosz mélytengeri hadihajók tömkelege, ez az állítás erősen megkérdőjelezhető.

Ugyan egyik búvárnaszád pontos specifikációja sem ismert, a főbb számok inkább orosz fölényt mutatnak:

Az orosz mélytengeri képesség legalább két-három hajóval rendelkezik, ha ide számítjuk a lassan kiöregedő Kashalot-okat is, akkor legalább öt speciális búvárnaszád áll a GUGI rendelkezésére. Ebből négy, köszönhetően titánburkolatának akár 1000 méteres mélységbe is képes lemerülni, míg az általuk hordozott mini-tengeralattjárók maximális merülése az 1200 métert is elérheti. Ezzel szemben az USS Jimmy Carter és a leendő Virginia-osztályú hajó maximális merülési képessége is legfeljebb 600 méter körül mozog.

Az amerikai tenger alatti hadihajók által használt törpe-búvárnaszádok adatai ismeretlenek – ha egyáltalán vannak -, Oroszországnak ebből is rendelkezésre áll legalább öt példány.

A legveszélyesebbnek azonban mégiscsak a Belgorod és a Losarik számít: elméletben mindketten képesek a Poszeidón tenger alatti drón hordozására, amely pedig már

a kém- és szabotázsakciókról egy következő szintre, a valódi katonai szintre emeli a mélytengeri hadviselést.

Russian Nuclear Submarine K-329 Belgorod and Russian Poseidon Nuclear Torpedo pic.twitter.com/LHbPf3Hkaj

— Ebrahim (@EBthewarrior) June 15, 2024

Címlapkép forrása: Public Domain