Mi is az a populizmus, ami manapság szitokszóvá vált?

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

A populizmus minden esetre nem új, és a politológusok részletesen leírták, elemezték. Kevéssé ismert tény, hogy az Egyesült Államokban száz évvel ezelőtt létezett már egy párt, amelyet informálisan Populista Pártnak hívtak. Az American People’s Party a mai utódpártokhoz hasonlóan elitellenes és antiglobalizációs programmal rendelkezett. Tőrőlmetszett populista párt volt Adolf Hitler Nemzetiszocilaista Német Munkáspártja is.  És a történelem során a későbbi időszakokban is rendre felbukkantak populista rendszerek, vagy legalább populista elemek sok ország fejlődésében. Tehát ez a dolog nem Hugo Chavezzel, Donald Trumppal, Liviu Dragneaval vagy Nursultan Nazarbajevvel kezdődött. De ez a négy kiragadott példa rávilágít arra, hogy milyen különböző politikai vezetőket és kormányokat illetnek ezzel a megbélyegző jelzővel. Sokan elintézik ezt a problémát azzal, hogy „Tudjuk kik a populisták!” vagy, hogy „Csak rá kell nézni, látod, hogy populista!” De ez maguknak a populistáknak a bevett érvelése, a gondolkodó embert ez nem elégítheti ki. Ezért a fogalom pontos meghatározása, kifejtése mindenképpen indokolt.

A populizmus definiálásával kapcsolatban a szakirodalom próbálkozásait érdemes számba venni. A kérdést részletesen vizsgálja Szergej Gurjev és Elias Papaioannou.  Ők fokozatosan építik fel a fogalmat. Valamennyi definícióban közös elem, amit  Cas Mudde  „szűk-középpontú ideológia”-ként jellemez. Eszerint a populizmus a társadalmat két homogén és egymással antagonisztikus ellentétben álló csoportra osztja: „egyszerű emberekre” és „korrupt elitre”. Ennek a megközelítésnek nincs konkrét társadalmi-gazdasági irányultsága. A jó és rossz fogalma tetszőleges értékrendhez köthető. A populizmus az átlagemberek tömegét emeli föl a szintén általános értelembe vett „elit” fölé. Az átlagemberek tömege morálisan nagyobb súlyt képvisel, mint bármiféle elit és ezért morális joga van a társadalom irányításához. Ezért ír Mudde szűk középpontról: a népuralomnak ez az elve ideológiától függetlenül érvényes, a populisták a legkülönfélébb (balos, jobbos) célok elérésére használhatják fel.

A kettéhasított társadalom mindkét része homogén a koncepció szerint. Éppen ezért a populizmus nem ad teret a pluralizmusnak, eltérő vélemények figyelembe vételének, és nem törődik a kisebbségben maradókkal. A koncepció elit-ellenessége a politikai hatalmat korlátozó intézményeket "fékeket és ellensúlyokat” a népakarat érvényesülését gátolni akaró korrupt elit eszközeinek tekinti. Igyekszik azokat felszámolni vagy megkerülni.

Mindebből az is következik, hogy a populizmus inkompatibilis a liberális demokráciával.

Mudde alapdefinícióját más szerzők további ismérvekkel egészítették ki. Ezekre a jellemzőkre is gyakran hivatkoznak a populizmus bírálói. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy ezek vagy társulnak az előbbi alapvető koncepcióhoz, vagy esetenként nem. A populizmus magva a társadalom kohéziójának tagadása, a társadalom differenciálatlan megosztása jókra és rosszakra. A populista vezető vagy párt önmagát nevezi ki a társadalmi többség, a nép egyedül méltó képviselőjének. A populista párt, vezető sokszor maga igyekszik meghatározni, hogy a társadalomnak melyik csoportját tekinti az „igazi népnek”. Vagyis a jó emberek csoportját definiálja. A többiek pedig egyöntetűen rosszak. Ez az identitási politika Jan-Werner Müllernél jelenik meg, mint populista jellemző, és jelenthet rasszista, etnikai vagy vallási megkülönböztetést. De az identitási politika nélkül is érvényesülhet a populizmus. Ugyanígy, az állami szintre emelt rasszizmus vagy idegengyűlölet nem populista berendezkedésekben is előfordul (dél-afrikai apartheid, Csehszlovákiában a Benes-dekrétumok).

A következő, gyakran hangsúlyozott elem az autoriter, egyszemélyi uralom kialakítása. Pippa Norris és Roland Inglehart  kiegészítik az elit-ellenességet és az identitás meghatározását az autoritarizmussal. Az egyszemélyi irányítás szerintük szinte egyenesen következik a pluralizmus kizárásából, a demokratikus intézmények kikapcsolásából és a kisebbségekkel (kisebbségi véleményekkel) szembeni ellenséges fellépésből. Az ő definíciójuk szerint az autoriter-populizmus egy filozófia és kormányzási forma. Az elitellenesség által kikapcsolt demokratikus intézmények helyett az autoriter populista pártok és vezetők olyan politikai környezetet és intézményrendszert építenek ki maguk körül, amely védi őket a kívülállók fenyegetéseitől. Előnyben részesítik a „törzsi összetartozást” a kollektív biztonságot és a lojalitást.

Ebben a környezetben a „törzsi” vezető autoritása megkérdőjelezhetetlen, véleménye kinyilatkoztatás.

A populista autokráciákban a fenti ismérvek érvényesülésének mértéke változó lehet. Formális demokráciákban a háttérbe tolt kisebbségek továbbra is jelentősek maradhatnak. Más esetekben viszont az autoriter populista rezsim a kisebbségek (kisebbségi véleményt vallók) marginalizálását, akár fizikai megsemmisítésüket is célul tűzi ki. Az autoriter vezető mandátuma a hozzá lojális „nép” számára megkérdőjelezhetetlen. A lojalitás fenntartására széles eszköztár alkalmazható. A közvélemény manipulálása, félrevezetése, a társadalom nem lojális részének stigmatizálása bevett gyakorlatnak tekinthető. Az „ellenség” fizikai megsemmisítése sem tűnt el még sajnos az eszköztárból, sőt például az Iszlám Állam terrorjával minden korábbi szintnél brutálisabb formában jelent meg. Persze a populista diktatúra ilyen szélsőséges változata szerencsére ritka. De az ellenzéki politikusok, újságírók, aktivisták terrorizálása, esetenként likvidálása sok konszolidáltnak tekinthető társadalomban megtörténik ma is Oroszországtól Szaud-Arábián keresztül Peruig. És a veszélyről a fejlett „Nyugat” sem feledkezhet meg.   

Mindennek milyen gazdasági hatása van? A gazdasági populizmus jelentős változáson ment át az elmúlt 15 évben. Korábban elsősorban Latin-Amerika országainak gazdaságpolitikáját illették ezzel a jelzővel. Ezt a magas államadósság, fedezetlen társadalmi transzferek és a gazdaság és a politika egészségtelen összefonódása jellemezte. Ez volt az oligarchák által foglyul ejtett állam. A gazdasági populizmus újabb változata a gazdaságpolitikai döntésekben a nemzeti identitást és a morális aspektusokat tolja az előtérbe. Mindeközben hajlamos figyelmen kívül hagyni elemi közgazdasági összefüggéseket. Ez utóbbiakat nem egyszer antiglobalista ellenségképbe terelt nemzetközi szervezetek diktátumaként tüntetik fel. A „neoliberális főáram” megnevezést definiálatlan szitokszóként használja az irányzat, és vele szemben minden, esetenként kellően át nem gondolt gazdaságpolitikai alternatívát pártol. Inkonzisztens jellege miatt a gazdasági populizmus végső soron gyengíti a piacgazdasági intézményrendszert, ebben a tulajdonjogok védelmét, a szerződéses fegyelmet, a pártatlan döntéshozatalt és bíráskodást.   

A definíció megadása után Gurjev és Papaioannou számba veszi a populizmus leggyakoribb megjelenési formáit, tüneteit.

1. Nincs egységes ideológiai háttér. A populista rendszerek lényege nem az ideológia, hanem a leegyszerűsítő társadalomszemlélet, kommunikációs és hatalmi politika. Ezért tetszőleges ideológiai ruhát ölthet magára a szélső jobbtól a szélső balig. Csak a jó és a rossz definícióján múlik a beállítódás. Ezért kötnek ki a kaméleon politikusok előbb-utóbb populista pártokban.
2. Elit- és szakértő ellenes hangulatkeltés tartja mozgásban a politikájukat. A populista pártok célpontjai az elmúlt 20 év során a 2. világháborút követő időszak ideológiai programpártjai voltak. A jóléti állam válsága és a háborús trauma elhalványodása meggyengítette a hagyományos pártok társadalmi legitimációját a fejlett országokban is. Ugyanígy diszkreditálódtak a 2008-as válságot előjelezni nem képes, a sokk társadalmi hatásait tompítani sokszor képtelen szakpolitikák és szakpolitikusok, a szakértők. Az elitellenes demagógia a szakértőket a korrupt elit szekértolóinak tekinti, és őket teszi felelőssé a társadalmi problémákért. A szakértő-ellenesség aláássa a tudományokba vetett bizalmat is. Ez főleg a társadalomtudományokkal szemben mutatkozik meg. De a populista vezetők sokszor a vírustagadók álláspontjára helyezkednek vagy tagadják a globális felmelegedés tényét (Donald Trump, Jair Bolsonaro stb.). A tudományos magyarázatok helyett összeesküvés-elméletekkel próbálják gondolkodásukat, lépéseiket magyarázni (pl. Soros György globális méretű kártételeivel). A populista vezetők elit- és tudományellenes ütődésük miatt néha még büszkélkednek is azzal, ha tényszerűen hamis, de szerintük morálisan igazolható állításokat tesznek.
3. Az összeesküvés elméletek favorizálása magától értetődően vezet a globalizáció- és EU-ellenességhez. A globális szervezetek vagy a regionális integrációk korlátozzák a nemzeti szuverenitást. Ezt azért teszik, hogy a nemzeti kormányok és az általuk képviselt nép ne tudjon védekezni kizsákmányolása ellen. Ezek mind a korrupt elit programjai (hiszen ők csatlakoztatták az államokat ezekhez a szervezetekhez). Ez az elutasítás sokszor kapcsolódik tehát a nemzeti identitási érvrendszerhez. Ebben a kérdésben például teljes az egyetértés a populista európai szélső bal és szélső jobb között. Bár mindkét irányzat a saját ideológiai érvei alapján más jellemzőket bírál.
4. A pluralizmus elvetése abból ered, hogy az „emberek” egyformák morális fölényük tekintetében. Ha viszont a populisták által képviselt nép homogén massza, a politikát is le lehet redukálni egy központi politikai szereplőre, aki egyedül is képes a képviseletre. Az elgondolás nem új, már az 1930-as évek elején komoly vitákat váltott ki Németországban (Führer-elv), az ismert sajnálatos eredménnyel. Ekkor nincs szükség parlamenti képviseletre, független bíróságra, miegyéb demokratikus sallangra, törvényre, hiszen minden kérdést egy közös morális aspektusból kell megítélni. A kormányzást tehát az egyszerűség kedvéért egy karizmatikus vezetőre kell bízni. A karizmatikus vezetők pedig ugyanúgy színre léptek a demokratikus hagyományokkal alig rendelkező országokban, mint a liberális demokrácia fellegváraiban.
5. Végül, de nem utolsó sorban a populista politikai rendszert könnyen fel lehet ismerni a „néppel” folytatott kommunikációjáról. Elég, ha a magyar kormány nemzeti konzultációira gondolunk, amellyel a „nép” számára a politikában való részvétel illúzióját igyekszik felkelteni. A kommunikáció legfőbb ismérve az egyszerű üzenetek használata, amit mindenki megért. Trump elnök Twitteren közölt instrukciói és meglátásai a legismertebbek ebből a műfajból. A brexit primitív „Vissza akarjuk kapni az országunkat!” jelszavának súlyos leegyszerűsítő jellege már a kilépési tárgyalások elhúzódásán is látszott. A mostani komoly ellátási zavarok fellépésével pedig mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az ország visszaszerzése azért nem egy gyors győzelmi menet a britek számára. Bármennyire is igyekeztek a brexit populista szószólói ezt sugallni. Mivel a populista képlet a kétosztatú társadalmat vizionálja, ezért semmi szükség belemenni homályos részletekbe egy olyan komplex döntés előtt sem, mint az Európai Unióból való kilépés. A sok gondolkodás a gyűlölt szakértői elit ármánykodását segíti. A második ismérv az üzenetek agresszív stílusa. Mivel a populista agenda létről vagy nemlétről szól, ezért a „népet” mozgósítani kell. Ennek megfelelő az üzenet. A populista kormányzat örökös háborút folytat még akkor is, ha mondjuk egyes települések szemétszállítási szabályozása a téma. Ekkor is a nemzeti lét a tét. Az ellenvéleményt megfogalmazók pedig a nemzet ellenségei. Végül meg kell említeni a social media kiemelkedő szerepét a kommunikációban. Ezek használatával különösen gyorsan és hatékonyan lehet nagyon sok embert elérni, és még csak túlzott felelősséget sem kell vállalni a közlemények igazságtartalmáért.    

A történelem legnagyobb populista hatalmi kísérletéért az emberiség hatalmas árat fizetett.

A populista gondolat visszatérése sokakat ezért aggodalommal tölt el. Ez nem csupán a szakértők fölösleges aggodalma, hogy mi lesz akkor, ha egy-egy szakpolitikai kérdésben nem hoz egy kormány optimális döntést. A populista hatalomátvételt annak idején a német közvélemény is azzal asszisztálta végig, hogy majd az óhatatlanul felmerülő problémák észhez térítik a kancellárt. Meg hogy majd a parlament intézménye kordában tudja őt tartani. Ezzel szemben, mint közismert, a populista hatalomátvétel a maga totalitásában néhány hónap alatt lezajlott és katasztrófához vezetett. Senki nem lehet biztos benne, hogy valami hasonlóan súlyos esemény nem következik be újból. Hiszen a populisták már elkezdték kóstolgatni egymást a kínai-amerikai-orosz külgazdasági és külpolitikai háromszög oldalai mentén. A demokratikus intézmények népszerűsége és befolyása pedig ijesztően visszaesett. Mindez komoly aggodalomra ad okot.  

A cikk a szerző véleményét tükrözi, nem feltétlenül egyezik meg a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Címlapkép: Getty Images