Multifunkciós csodafegyver lett volna a furcsa magyar páncélos, de csúnya felsülés lett a vége

Első körben érdemes megemlíteni, hogy még a honvédség korabeli terminológiája sem tisztázza teljesen azt, hogy a Nimród micsoda. A jármű alap funkciója az önjáró légvédelmi löveg, de hivatkoztak rá forgó tornya miatt harckocsiként is, Magyarország pedig leginkább egy különleges, azóta már eltűnt feladatra akarta használni: páncélvadásznak.

A páncélvadász, mint haditechnikai fogalom meglehetősen érdekes koncepció, több szempontból is: egyfelől a járműtípus fénykora a második világháború lezárásával nagyon gyorsan véget ért, másfelől két elég eltérő elképzelés is kialakult arról, hogy milyen is a jó páncélvadász.

Míg a harckocsik alapvetően multifunkciós eszközök, addig

a páncélvadászok rendeltetése elég egyszerű: tankokat kell kilőniük.

Hogy a helyzet valamivel bonyolultabb legyen, a háború európai színterén küzdő nagyhatalmak nagyon más módon közelítették meg a fegyvertípust. Németország kezdetben az elöregedő korai Panzer harckocsikra szerelt hosszú csövű, nagy átütőerejű lövegeket a forgatható torony eltávolításával, majd a technológia fejlődésével egyre komolyabb páncélzattal is ellátta a saját vadászpáncélosait. A szovjetek szintén a lapos, nagy tűzerejű, vastag irhájú vonal mellett tette le a voksukat. A keleti fronton extra adalék volt az, hogy a harcoló felek gyakran páncélvadászként használták a tüzérségi támogatásra kifejlesztett önjáró lövegeket is.

Az Egyesült Államok ezzel szemben könnyen páncélozott, mozgékony, forgatható tornyú járműnek álmodta meg a tökéletes páncélvadászt, ami így nem rejtőzködőképességével és páncélzatával lepte meg az ellenséget, hanem mobilitásával. Magyarország jelen esetben a két szék között ült a földre.

Légvédelmi lövegből tankgyilkos szörnyeteg

A Királyi Honvédség számlájára kell írni, hogy dicséretes sebességgel igyekezett rendszerbe állítani a saját páncélvadászát. Ahogyan az első sorozatgyártott magyar harckocsi, a 38M Toldi a svéd L-60-as könnyűtank átalakított változata volt, úgy a 40M Nimród néven hadrendbe kerülő páncélvadász is az L-60-ból készült L-62-est vette alapul, egy elég komoly csavarral.

Az L-62 ugyanis eredetileg önjáró légvédelmi lövegnek készült.

A hazai tesztek során hazánk úgy ítélte meg, hogy a 40 mm-es Bofors gépágyú elégséges tűzerővel rendelkezik a korabeli tankok kilövéséhez, ráadásul a fegyver licence már magyar kézben volt, így a légvédelemre tervezett svéd páncélosból egyszer csak tankvadász lett.

Az L-62, ezáltal a Nimród kialakítása a más funkció miatt természetesen látványosan különbözött az alapot képező könnyűtankoktól: a lánctalp átalakult, a jármű teljesen új tornyot kapott, ami a tetején nyitott volt. Ez egyfelől könnyebbé tette a fő célpontnak számító repülőgépek megfigyelését, másfelől a 40 mm-es, sorozatlövésre képes, négy lőszeres, gyorsan cserélhető töltőlécekről adagoló Bofors gépágyú így majdhogynem függőlegesen is kitéríthető volt. A torony nagyobb is lett, hiszen a fegyver kezelőszemélyzete négy főből állt, mellettük egy vezető és egy parancsnok dolgozott a páncéltestben.

A Nimród az L-62-höz képest nagyobb tornyot kapott, aminek a frontpáncélzatát meg is vastagították. Ez első ránézésre hasznos javításnak tűnik, ugyanakkor

a 155 lóerős motor, amit eredetileg egy alig hét tonnás tankhoz készült, most egy bő tíz tonnás monstrum alatt nyögött,

így a 40M 45-50 km/h-s végsebességgel, és a Toldinál jóval gyengébb terepjáró képességgel rendelkezett. Az új torony gyártása ráadásul aránylag bonyolult volt, sok gondot okozott a MÁVAG mérnökeinek.

Gyalogság elleni védelemre érdemi fegyverzetet a Nimród nem kapott, a páncéloshoz esetleg közel kerülő gyalogságra a személyzet saját maroklőfegyvereivel, illetve egy darab Király-géppisztollyal lőhetett a nyitott lövegtornyon kinézve.

A háború tapasztalatai kettős képet mutattak a 40M-ről: önjáró légvédelmi lövegként a jármű még a háború végén is jól teljesített, a Bofors gépágyú még a legendásan jól páncélozott orosz Iljusi-2-es csatarepülőket és a közepes magasságban haladó bombázókat is le tudták szedni. Páncélvadászként már jóval szerényebb volt a Nimród teljesítménye: a 40 miliméteres löveg csak az orosz könnyűtankokat tudta megbízhatóan kilőni, az 1943-ban bevezetett új páncéltörő lőszerből – ami papírforma szerint oldalról és hátulról egy T-34-est még ki tudott volna lőni - csak kevés került a harcoló alakulatokhoz, a felépítmény viszont nagyon magas volt, így

a magyar tankvadász hatalmas, gyengén páncélozott célpontot nyújtott az ellenségnek.

A honvédség tervezte egy, a Nimród alapján készülő „igazi” páncélvadász, a 80 mm-es ágyúval felszerelt Szebenyi rendszeresítését, de a jármű csak tervrajzon létezett. A 40M egy teljesen más rendeltetésű jármű alapjául is szolgált volna: a 43M Lehel páncélozott szállító harcjárműről lekerült a Nimród hatalmas tornya, a küzdőteret kibővítették, így katonák (elsősorban utászok) vagy sebesültek szállítására alkalmas lett volna, a nyersanyaghiány miatt a honvédség nem akart már meglévő Nimródokat átalakítani, így az egyébként jó járműnek ígérkező Lehelből mindössze egyetlen prototípus készült.

Címlapkép: egy 40M Nimród a kubinkai harckocsimúzeumban. A háttérben egy Zrínyi rohamlöveg látható, ami következő, a témát körüljáró cikkünk témája lesz. A címlapkép forrása: Alan Wilson via Wikimedia Commons