Álhírek és tévhitek közt élünk: a divatipar nem is annyira szennyező, mint hisszük
KRTK blog

Álhírek és tévhitek közt élünk: a divatipar nem is annyira szennyező, mint hisszük

Dobos Emese, KRTK
A divatipar fenntarthatatlanságával kapcsolatos állítások évek óta a döntéshozók, a divatipar vállalatai, valamint a vásárlók érdeklődésének a középpontjában vannak. A gond viszont az, hogy nem is csupán a médiában vagy predátor lapokban, de alapvetően magas impaktfaktorú tudományos folyóiratokban, elismert (és kevésbé ismert) szerzők tollából (és szájából), valamint nagy tiszteletnek örvendő nemzetközi- és nem-kormányzati szervezetek dokumentumaiban keringenek ezek – hamisan. A leggyakrabban előforduló, hamis kijelentéseket vesszük tehát górcső alá – a teljesség igénye nélkül.
krtk blog A HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

A divatipar minden kétséget kizárólag jelentős környezetszennyező. A tisztánlátás pedig már csak azért is fontos, mert ahogy az Éltető Andreával a Külgazdaságban megjelent cikkünkben írtuk, két jelentős piacon – így az Európai Unióban és az Amerikai Egyesült Államokban – élénk jogalkotási munka folyik a divatipar fenntarthatóbbá tétele érdekében. A legújabb G7 csúcstalálkozón is központi szerepet tölt be a divatipar szennyező mivolta: Christophe Bechu, a francia ökológiai átmenetért felelős miniszter nyilatkozta az esemény apropóján, hogy a fast fashiont kiemelten kezelik,

a textilipar ugyanis már több kibocsátásért felelős, mint Afrika.

Hol is húzódnak a divatipar határai?

Először is fontos tisztázni, mit is értünk divat-, ruházati vagy éppen textilipar alatt. A divatipar nagy kategóriájába egészen a termékek tervezésétől, gyártásától, reklámjától értékesítéséig rengeteg minden beletartozik, a pamutpólókon keresztül a bőrcipőkön át a szőrmebundákig. Nem is csak ruhákról beszélhetünk, hanem kiegészítőkről, cipőkről, táskákról, ékszerekről, de kozmetikumokról és parfümökről is többek között. Míg a textilipar kelmeanyagokat és különböző textilalapú kellékeket állít elő, addig a ruházati-, vagy ruhaipar égisze alatt a textilipari alap- és kellékanyagok, egyebek felhasználásával számos műveletsor végén alapvetően konfekcionált ruházati termékek készülnek. Bár a textilipar jellemzően a ruházati iparnak „dolgozik”, de nem kizárólag: más iparágakban, így az építészetben, vagy a mezőgazdaságban használt szigetelőanyagokat, vagy éppen geotextíliákat is ez a szegmens gyártja.

A divatipar környezetre gyakorolt hatását már csak azért is nehéz átlátni, mert az iparág határait nem mindig körvonalazzák pontosan. Erre Kutasi Csaba igazságügyi szakértő egy 2021-es cikkében, és Alden Wicker, oknyomozó újságíró is rámutatott. Így olyan, mintha almát akarnánk görögdinnyével összehasonlítani. Ugyanis az olyan, természetes eredetű textilipari szálasanyagok „alapját”, mint a gyapjú, a pamut, a kender, a selyem és a len, a mezőgazdaság adja. Az olyan szintetikus szálak pedig, amelyekből a ruházati iparban leggyakrabban használt szálasanyag, a poliészter is készül, a vegyipar termékei. Utóbbit pedig a fosszilis tüzelőanyagok, így a kőolaj „táplálják”. Így a ruhaipar – ami a ruházati termékek gyártásáért felel – környezetszennyezése a textiliparhoz képest minimális, ennek a szegmensnek inkább az élőmunkaigénye magas. Ebből következik, hogy jellemzően az emberi-, és munkajogok sérülnek nagyobb arányban a ruházati ipar működése során.

„A divatipar/ruhaipar a második legszennyezőbb iparág, az olajipar után”

Bár többek már óvatosabban fogalmaznak és a divatipart diplomatikusan a legszennyezőbb, vagy nagy szennyező iparágak közé sorolják konkrét szám, vagy sorrend nélkül, ennek az állításnak már 2017-ben szintén Alden Wicker, majd 2018-ban alaposan Vanessa Friedman, a The New York Times munkatársa is utána járt. Mindketten felhívták arra a figyelmet, hogy ez egy álhír, azonban ezt alapvetően fenntartható divattal foglalkozó szakemberek azóta is számtalanszor elmondták és leírták. Friedman elkezdte visszafejteni az egymásra hivatkozást, a True Cost című dokumentumfilmen keresztül a Global Fashion Agenda rendezvény szervezőiig, mígnem eljutott Linda Greerig, a Natural Resources Defense Council akkori tudományos munkatársáig, aki emlékei szerint eredetileg, úgy egy évtizede, valami „második legszennyezőbb”-jellegűt a kínai vízszennyezettséggel kapcsolatban mondhatott.

Nem arról van szó, hogy ne lenne jelentős a divatiparhoz köthető szennyezés, azonban Friedman arra a következtetésre jutott, hogy ezt az állítást soha, senki, semmilyen biztos módszertanra alapozva nem írta le

– mégis, azóta is rendszeresen előkerül. Ugyanez Wicker konklúziója is, aki az állítás forrásaként pedig a Dán Divatintézet egy – azóta már visszavont és általuk megcáfolt – jelentését találta meg.

Mekkora is a divatipar kibocsátása?

A fentiekből következik, hogy „a divatipar karbonlábnyoma nagyobb, mint a tengeri és légi szállítmányozásé együttesen” kijelentés alatt is erőteljesen rezeg a léc. Míg a divatipar széndioxid-kibocsátását a World Resources Institute és az Apparel Impact Institute közös elemzése a világ üvegházhatású-gáz kibocsátásának 2%-ára becsülte 2019-ben, még 2010-ben egy azóta már elérhetetlen Textile World cikkben ezt már 10%-ra tették. A 8% is gyakran előfordul más írásokban.

Miből is áll össze a kibocsátás?

Ahogy a Bloomberg egy 2024 májusában megjelent cikke is írja: miközben a legnagyobb divatcégek egyre több és ambíciózusabb vállalást tesznek a karbonlábnyomuk – tehát az összes üvegházhatásúgáz kibocsátásuk - csökkentésére, nagyon nehéz a divatipar kibocsátását nyomon követni és ellenőrizni. Ahogyan arra a cikk is rámutatott: egy fenntarthatósági jelentésben közzétett jelentős csökkenés lehet annak is az eredménye, hogy másképp számolja a cég a kibocsátást – x %-ot „spórolva”. Sokan csak a direkt, közvetlen – tehát legfőképpen a cég székhelyével kapcsolatos - kibocsátást tudják egyáltalán bármennyire is mérni, a divatipar pedig hírhedt az átláthatatlan, komplex ellátási láncairól. Az is problémát okoz, hogy míg egyes vállalatok ellenőriztetik az állításaikat harmadik féllel, mások nem, és abban sem egységes a gyakorlat az iparágon belül, mit is értenek – és számítanak fel – kibocsátás alatt.

Arra is fontos felhívni a figyelmet, hogy nem csak a szén-dioxid kibocsátás teszi ki az üvegházhatású gázkibocsátást: ehhez hozzájárul még például a metán, vagy a dinitrogén-oxid és az ózon is.

A jelenlegi mérési szisztémák alapján három „kalapból” tevődik össze egy vállalat üvegházhatású gáz kibocsátása. A 1. kör a vállalat tulajdonában lévő és általa üzemeltetett vagyontárgyak által generált: gondoljunk csak a cég irodáira és járműveire. A második terület a vállalat által vásárolt energia kibocsátása: így például az irodák fűtése-hűtése. A harmadik terület viszont? A minden egyéb, és ez a kategória a divatiparban különösen jelentős, hiszen a legmagasabb hozzáadott értékkel bíró tevékenységeken – így például a márkázás, a marketing, és a tervezés – kívül alapvető gyakorlat, hogy mindent kiszerveznek. Mivel számos divatcég szövevényes, az egész világot átszövő gyártáskiszervezése miatt igazság szerint azt sem tudja pontosan, hol készülnek ténylegesen a termékei, még csak megbecsülni is nehézkes lenne.

És ez az a terület, amit a Bloomberg cikkben megszólaló szakértők az összes kibocsátáson belül akár 95%-ra is becsülnek.

Ráadásul hiába pénzel egy cég szén-dioxid kompenzáló projekteket, hogy ellensúlyozza a kibocsátását: ahogy arra a Corporate Accountability jelentése is rámutatott, az olasz Gucci luxusház által 4,4 millió karbonkreditjének 75%-a az égvilágon semmit sem ér.

„A divatipar felelős a globális vízszennyezés 20 százalékáért”

Arra Wicker is felhívta a figyelmet, eredetileg ez a hírhedt 20 százalék mint adat még 2011-ben, a kínai vízszennyezés vizsgálatakor bukkant fel. Már az a tény is jelentősen árnyalja a képet, hogy a textilipar nem kizárólag a divatiparhoz köthető ruházati termékekhez gyárt alapanyagot. Az eredeti állítás sem állta meg a helyét, mert a teljes ipar járult hozzá a vízszennyezés 14 százalékához: ebben pedig benne van a papíripartól elkezdve a vegyiparig minden. Tehát már csak Kína viszonylatában is töredéke ez az arány, arról nem is beszélve, hogy a kínai kormány az elmúlt időszakban rengeteget dolgozott azon, hogy javuljon a vízminőség. Ez már csak azért sem mindegy, mert toronymagasan Kínában gyártják a legtöbb textilt, a világ egyetlen országában sem akkora léptékű a textilipar, mint az ázsiai országban.

2500 liter víz kell egy póló legyártásához” és „egyetlen farmernadrág festéséhez 7500 liter vízre van szükség

Még 2021-ben a Tranformers Foundation tett közzé egy jelentést, amiben a pamuttal kapcsolatos téves információkra hívták fel a figyelmet. Ebben négy mítoszt vizsgálnak meg: az első, a divatipar a második legszennyezőbb iparág, a második, hogy a gyapottermesztés során használják fel a rovarirtószerek negyedét, a harmadik, hogy a gyapot egy rendkívül vízigényes növény, és 20 ezer liter vízre van szükség egy pamutpóló/farmer/egyetlen kilogrammnyi pamutanyag legyártásához, a negyedik pedig, hogy a textilipar felelős a globális vízszennyezés 20%-áért.

Ahogy arra a jelentés szerzői is rámutatnak: össze sem lehetne hasonlítani azt a gyom-, és rovarirtószerhasználatot, ami az 1980-1990-es években és manapság jellemzi a gyapottermesztőket.

A rovarirtószerekkel kapcsolatban a szerzők egy 1995-ben közzétett marketinganyagig jutottak el, amiben magokkal és agrokémiai iparágban érdekelt cégeket céloztak meg: ebben írták le, hogy a gyapottermesztéshez használják a rovarirtószerek 10, míg a növényvédőszerek 22,5%-át globálisan: hogy ebből hogyan lett 25%, fogalmunk sincs.

A gyapottermesztés vízigényével kapcsolatban azt is fontos tudnunk, hogy sok vízhiányos területen kifejezetten azért termesztenek gyapotot, mert nagy tűrőképességgel rendelkező fajtái is vannak, és könnyebb megtermeszteni, mint más növényeket. Először is, sok esetben a vízhasználatot az ivóvízfogyasztással állítják párhuzamba, ami már csak azért is félrevezető, mert az ún. zöld víz az esővizet, a kék víz, pedig a talajvizet vagy a folyók-tavak felületéről elpárolgó vizet jelenti: ezek mind-mind ellátják vízzel a növényt, és nem arról van szó, hogy az ivóvizet vonják meg az emberektől a gyapot öntözéséhez. A gyapot, és más növények is az ún. evapotranszspiráció révén használják a vizet. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a növény felszívja a földfelszínről elpárolgó vizet, egy kis részét eltárolja és visszajuttatja azt a levegőbe, ami aztán valahol, később esővíz formájában a földfelszínre kerül. A világ több, mint 60 országában termesztenek gyapotot, és hatalmas, több, mint nyolcszázszoros különbség van abban a tekintetben, hogy ha szükséges, hány liter vízzel öntözik a növényt. Azonban az összes, megtermelt gyapot több, mint felét csupán az esővíz öntözi. A vízigény pedig az adott terület éghajlatán túl attól is függ, a növény aktuális növekedési szakaszában mennyi vízre van szüksége. A jelentés által használt, legfrissebb, legmegbízhatóbb adatok alapján azonban kevesebb, mint 2 liter az 1 kg gyapot vízigénye, ami igencsak messze van a sokszor hangoztatott 20 000 litertől.

Szintén a gyapot vízigényéhez kapcsolódik az a gyakori állítás is, miszerint az Aral-tó kiszáradása is a gyapot öntözése miatt történt. De sokkal inkább a még a Szovjetunió idején kiépített, mostanra borzalmas állapotban lévő vízvezetékek és öntözőrendszerek a felelősek azért, mintsem a gyapot vízigénye.

A jelentés egyébként irányadónak a Nemzetközi Gyapot Tanácsadó Bizottságot tartja, bár azt is kiemelték, hogy ha egy ország, adott termelő nem szolgáltat adatot, akkor egyszerűen nem tudjuk. Ráadásul akkor sem vagyunk feltétlenül okosabbak, ha valamilyen fenntarthatósági minősítéssel rendelkezik az a pamut. A Better Cotton Initiative (BCI), ami egy, fenntarthatóbb gyapottermesztést segítő kezdeményezés, nemrég botrányba keveredett amiatt, hogy az ujgur régióban kényszermunkához köthető az onnan származó gyapot, vagy éppen Brazíliában erdőket irtanak ki emiatt. A BCI a globális gyapottermesztés közel egynegyedét fedi le, azonban nem teszi elérhetővé az adatait.

Hogy lehet a selyem környezetszennyezőbb, mint a poliészter vagy a műbőr?

A Higg Indexet 2011-ben indította a Sustainable Apparel Coalition, amolyan fogódzóként, ha egy textilruházati-, vagy cipőipari, illetve kereskedő vállalat a saját ellátási láncán keresztül mérné a környezeti, illetve társadalmi hatását. Az indexre az alapítása óta rengeteg márka támaszkodik, ha fenntarthatósági kezdeményezésekről van szó. Sőt, a törvényhozás is. Az index olyan számokat kötött egyes alapanyagok környezeti lábnyomához, amelyekből az rajzolódott ki: a természetes eredetű alapanyagok környezetszennyezőbbek, mint a szintetikus, kőolaj eredetű társaik. A gond azonban az, hogy az ezek az állítások és rangsorok alapját képező kutatások nem megbízhatóak: többet ezek közül maga a műanyagipar finanszírozott, vagy éppen egy marginális területre vonatkozó adatot tettek általánossá. A selyem kedvezőtlen besorolását például egy, olyan 2014-es tanulmányra alapozták, amiben egyetlen indiai állam csupán 100 farmerének öntözési szokásait vizsgálták. Miután számos független szakértő megtámadta az index megbízhatóságát, a Higg Indexszel kapcsolatos aggályoknak Hiroko Tabuchi, szintén a The New York Times szerzője járt utána, még 2022-ben. Mindeközben az is problémás, hogy a szervezet koalíciós tanácsában ott ülnek a divatipar sokat támadott, jelentős fast fashion szereplői is.

„Csupán hétszer veszünk fel egy ruhadarabot, mielőtt a szemétbe kerülne”

Egy Barnardo’s nevű, brit jótékonysági szervezet egy, már nem elérhető, 2015-ben megjelent jelentésére vezették vissza ezt, a sok, fenntartható divattal foglalkozó edukációs szerepet is betöltő szervezet által is ismételgetett állítást. A jelentésről csupán annyit tudunk a Daily Mail szemléje alapján, hogy 2000, 16 évnél idősebb résztvevő alapján jutottak erre következtetésre, ez azonban még nem jelenti azt, hogy az eredmény reprezentatívnak tekinthető, akár csak az Egyesült Királyság viszonylatában. Pláne nem globálisan. Ha csak az Eurostat adatait megnézzük, még az Európai Unió országai között is jelentős különbségek vannak abban a tekintetben, mennyit költenek ruházati termékekre, a britek pedig jellemzően jóval többet, mint például a magyarok.

„Az elkövetkezendő hat generációt fel lehetne öltöztetni a már legyártott ruhákból” vagy „az elkövetkezendő 100 évre elegendő ruhát gyártottak már le mostanra”

Miközben kutatók és nemzetközi szervezetek is köröztetik ezt az információt, minden bizonnyal az eredeti forrása ennek egy 2013-as, brit A szabás-varrás mesterei című valóságshow, aminek az egyik zsűritagja mondott ilyet egy részben. Persze nem arról van szó, hogy ne lenne túltermelés és túlfogyasztás: erről árulkodnak például az Atacama-sivatagban, vagy a ghánai fővárosban, Accrában hírhedtté vált használt ruha hegyek. Először is, fogalmunk sincs arról, mennyi ruházati termék is készül pontosan egy évben. A legtöbb forrás 80 és 150 milliárd közé teszi azt a számot, amennyi terméket vélhetően gyártanak egy évben, bár vélhetően ezek is egy évtizeddel korábbi becslések. Azóta pedig az ultra fast fashion szereplők hatalmas teret nyertek a piacon. Az biztos azonban, hogy nagy, és egyre növekvő számról beszélhetünk. A legtöbb divatmárkánál sem tudjuk, hogy összesen mennyit gyártanak egy évben – nem véletlenül nem árulják el. Bár az közismert, hogy van túltermelés, aminek az arányát szintén csak becslések teszik akár 40 százalékra is. Még csak az sem feltétlenül mérvadó ebben a tekintetben, hogy mennyi ruházati termék köt ki hulladéklerakókban, mert nem tudhatjuk, raktárakban mennyi termék áll, és az is elterjedt gyakorlat, hogy a márkák inkább megsemmisítik az el nem adott termékeket.

2023-ban például az OR Foundation indította el a #speakvolumes kampányt, hogy tegyék közzé a ruházati cégek, mennyit is gyártanak: egy aktivistájuk, Jeremy Hutchison brit művész ruhazombinak öltözve ment be a különböző divatmárkákhoz amellett, hogy igyekeztek a közösségi médiában nyomást gyakorolni a cégekre. Összességében önként főleg kisebb divatmárkák csatlakoztak és tették publikussá, hogy párszáz-párezer-párszázezer darabot gyártottak 2022-ben, nagyobb cégek legfeljebb a fenntarthatósági jelentésükre hívták fel a figyelmet, amiben a megvásárolt alapanyagok súlyát tüntették fel. Ebből pedig nehéz darabszámra következtetni.

Ehhez kapcsolódik szintén, hogy a legtöbb ruházati termék sajnos valóban nem csúcsminőségű. Ahogy a Wall Street Journal egy 2024 januárjában közzétett cikke is írja, míg az igazán neves márkák termékei ugyanolyan jól kivitelezettek, mint az elmúlt 10-20-30-40 év során, a probléma inkább az alapanyagokban van, valamint az elérésben: míg pár évtizede sokkal könnyebben találtunk jó minőségű ruhákat, mostanra sokkal nehezebb felkutatni ezeket. A legújabb alapanyagok pedig mostanra vékonyabbak, könnyebben nyúlnak és kevert szálból készülnek: így a minőség egy részét a kényelem – és a költséghatékonyság - oltárán áldozták fel. Mindazonáltal bár uralkodik egyfajta konszenzus azzal kapcsolatban, hogy a fast fashion márkák termékei gyenge minőségűek, az is tény, hogy maguk a felhasználók hamarabb adnak túl egy terméken, minthogy az valóban már hordhatatlan állapotba kerülne.

Míg a társadalom nagy része a(z ultra) fast fashionre mutogat, mint az iparág fő bűnösére, azt is fontos tudnunk, hogy a luxusmárkák sem feltétlenül szentek, ha szennyezésről, vagy jogsértésről van szó.

A helyzet azonban az, hogy úgy tűnik, a divatcégek inkább kibújni szeretnének a törvényi kötelezettségek alól. Bár mostanra a nagy (több, mint 500 főt foglalkoztató) európai vállalatoknak jelentést kell tenniük a fenntarthatóságukkal kapcsolatban, a textilipar míg korábban különösen rizikós szektornak minősült, mostanra kikerült a kötelezettséget vállalók első köréből. Összességében a környezeti és társadalmi hatásra irányuló, kellő gondosság elvét megcélzó intézkedést is felhígították az eredeti tervekhez képest, ami mögött a szegmens erőteljes lobbiját sejthetjük. A divatipar környezeti lábnyoma mindenképpen jelentős, azonban fontosabb lenne, hogy egyáltalán pontosabban tudjuk, mekkora is valójában, mielőtt egy teljes kontinenséhez hasonlítjuk – valószínűleg teljesen megalapozatlanul.

Dobos Emese a HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének tudományos segédmunkatársa

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének állásponjával.

Címlapkép forrása: Getty Images

Kasza Elliott-tal

Eladások

Augusztus közepén pénzre lesz szükségem, és ehhez el kell adnom pár részvényt. Egy éve is volt egy hasonló dilemám, akkor veszteséggel szálltam ki több papírból, de idén más a tervem.Van

Kiszámoló

Hogy kerüld el a tranzakciós adót?

A kormánynak annyi a fantáziája, mint egy betonbékának. Ha pénz kell az összeomlott költségvetés foltozgatásához, akkor főleg a bankokat és a biztosítókat nyúzza, egyre jobban. (Akár rend

FRISS HÍREK
NÉPSZERŰ
Összes friss hír
Von der Leyen botránya pont egy nappal a sorsdöntő szavazása előtt kapott új erőre
Díjmentes előadás

Kisokos a befektetés alapjairól, tippek, trükkök a tőzsdézéshez

Előadásunkat friss tőzsdézőknek ajánljuk, összeszedünk, minden fontos információt arról, hogy hogyan működik a tőzsde, mik a tőzsde alapjai, hogyan válaszd ki a számodra legjobb befektetési formát.

Díjmentes online előadás

Devizakereskedés alapjai, avagy mi lesz veled forint?

Miben különbözik a devizakereskedés a részvények adásvételétől? Mely devizapárokat érdemes egyáltalán figyelni? Hogyan zajlik le egy tranzakció a forex piacon? Hogyan lehet rövid vagy hosszabb távra spekulálni ezen a piacon?

Portfolio hírlevél

Ne maradjon le a friss hírekről!

Iratkozzon fel megújult, mobilbaráthírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Infostart.hu Infostart.hu

Ügyvédek

A legjobb ügyvédek egy helyen

Sustainable World 2024
2024. szeptember 4.
Követeléskezelési trendek 2024
2024. szeptember 18.
REA 2024 SUMMIT – Powered by Pénzcentrum
2024. szeptember 18.
Budapest Economic Forum 2024
2024. október 17.
Hírek, eseményajánlók első kézből: iratkozzon fel exkluzív rendezvényértesítőnkre!
Ez is érdekelhet
menedzser öltöny nyakkendő