Az EU-pénzek dömpingszerű felhasználásáról a 2020-ig tartó időszak fő fejlesztéspolitikai prioritásairól, illetve a 2020 utáni kilátásokról is szó lesz a Portfolio március 23-i Uniós Források konferenciáján, amelyet Lázár János, a Miniszterelnökség vezetője nyit meg. További részletek:
Németország valójában nagy nyertes
Günter Öttinger korábban az EU energetikai uniós biztosa volt, majd a digitalizációjért felelős biztossá vált, egy tavaly év végi személyi változás miatt (lemondott Kristalina Georgieva) aztán az EU közös költségvetéséért felelős biztossá vált. Erről és a tavaly nyári kínos budapesti látogatás hátteréről bővebben ebben a cikkünkben már írtunk.A terjedelmes interjúban a kérdezők azt feszegették, hogy sokféle célra kell költenie az EU-nak és az EU-pénzek terén akár meg lehetne torolni, hogy egyes keleti tagállamok kivonták magukat a közös teherviselés alól a menekültválság során. Öttinger erre védelmébe vette a strukturális és kohéziós pénzek rendszerét és azt hangsúlyozta, hogy azok nem valók megtorlásra, hanem az alacsonyabb fejlettségű térségek felzárkóztatását szolgálják. És ezután jött az a gondolat, amit a bevezetőben kiemeltünk:
Annak a pénznek a nagy része, amelyet az EU Lengyelországnak ad, visszaáramlik Németországba. A lengyelek úgy költik el a pénzt, hogy megrendelésekkel látják el a német ipart, német gépeket és kamionokat vesznek. Így tehát a nettó befizető tagállamok, mint például Németország, érdekeltek a strukturális és kohéziós támogatásokban. Gazdasági perspektívából nézve Németország nem nettó befizető, hanem nettó haszonélvező (az EU-támogatási rendszert illetően - a szerk.)
Korábban Lázár János, illetve Csepreghy Nándor, a Miniszterelnökség vezetői több alkalommal is ostorozták az uniós támogatási rendszert, és amellett érveltek, mint amit most Öttinger is mondott, hogy szélesebb értelemben nézve Magyarország nem nettó haszonélvezője a rendszernek. Ezekben a magyar kritikákban az a fonal viszont csak érintőlegesen hangzott el, hogy az EU-pályázatok nyertesei a projektek megvalósítása során sok német-francia céget bíznak meg és így végülis visszaáramlik a pénz jelentős része a donor országokba. Úgy tudjuk: Magyarországon, illetve a többi visegrádi országban is készült ilyen átfogó elemzés, de (még) nem hozták nyilvánosságra. Korábban, 2012 körül egy lengyel elemzés azt hozta ki, hogy az akkor állapot szerint az EU-pénzek több, mint 50%-a áramlott vissza a donor országokba. Tudomásunk szerint ehhez közeli lehet, kb. 40-50%, a magyar ráta is abban az anyagban, ami tavaly készült.
A fenti helyett inkább az a fonal jött elő a kritikákban hangsúlyosabban, hogy az EU-csatlakozással lemondtunk bizonyos áfa- és vámbevételekről, illetve a határok és piacok megnyitásával ide érkező külföldi cégek az elért profit jelentős részét kivitték ("leigáztak bennünket" - ahogy Orbán Viktor fogalmazott) és ezek miatt az EU-tagság nettó pénzügyi egyenlege átfordul negatívba. Utóbbi érveket azonban a Miniszterelnökség nem támasztotta alá nyilvános elemzéssel.
Mindenesetre Öttinger mai "vallomása" erős ütőkártyát adhat a kelet-közép-európai országok kormányai kezébe, hiszen védekezhetnek azzal, hogy bár tényleg sok EU-pénzt kapnak, de annak nagy része úgyis visszaáramlik a nagy donor országokba és végső soron így mi "csak piacot teremtünk" a nagy német-francia cégek terjeszkedéséhez, növekedéséhez. Az uniós biztos szavai arra is utalnak, hogy a strukturális és kohéziós pénzek rendszerének, illetve a nettó befizető és haszonélvező státusznak a fenntartása (ami hivatalosan a felzárkóztatást szolgálja a fejlettebb nyugati térségekhez) valójában a nagy donor országoknak is érdeke.
Érdemes azért megjegyezni, hogy mindezeket figyelembe véve azért óvatosan kezelnénk Öttinger kijelentését Németország szintjén (a német államháztartás szintjén bizonyára nem billen át pozitív tartományba az EU-tagság pénzügyi mérlege a befizetett EU-s "tagdíj" és a németországi pályázati nyertesektől származó adó- és járulékbevételek alapján. Az átbillenés legfeljebb akkor történhet meg, ha a német többségi tulajdonosi hátterű, más országokban működő cégek pályázati megbízásokból származó profitját is figyelembe vesszük, de ezt mérni már meglehetőségen nehézkes lenne).
A nettó haszonélvezői (pl. magyar-lengyel) státusz kapcsán azt is lényeges megjegyezni, hogy az EU-pályázatok során a gazdaságba áramló pénzeknek meg kell különböztetni a keresleti hatásait (építőipar, létrejövő munkahelyek), amelyek jellemzően 1-2 évig tartanak és a fejlesztések nyomán létrejövő, a GDP kibocsátási szintjét tartósan növelő kínálati hatásait (létrejövő infrastruktúra, gépek, berendezések, termelési javak). Az eddigi mélyebb elemzések azt mutatták, hogy sajnos csak a keresleti hatások dominálnak, a kínálati hatások korlátozottak, így tehát nem igazán vannak "kisegítve" a térségi országok a sok EU-pénz mellett sem. Ezen nyilván lehetne változtatni, ha a pénzeket jobb hatásfokkal, illetve jobb szerkezetben, például a kapacitások tartós növelésére (kkv-fejlesztés, K+F+I, stb.), nem pedig improduktív fejlesztésekre, például a szleng szerint térkövezésre fordítják az országok. Ebben Magyarország lényeges változást hajt végre, hiszen az előző ciklusbeli 17% után ebben a ciklusban háromszor ekkora arányban fordít pályázati pénzeket közvetlen gazdaságfejlesztésre.
Azt is meg kell jegyezni, hogy az nem a németek-franciák hibája, hogy jobb (versenyképesebb, ütőképesebb cégek) híján a kelet-közép-európai országok az uniós fejlesztések során sok német-francia céget, illetve technológiát vonnak be.
Összegezve: fontos látni, hogy az uniós források előnyét nem az egyszeri jövedelemtranszfer adhatja, hanem az, hogy milyen projektek tudnak megvalósulni a források segítségével, és ezek a jövőbeni növekedési potenciált mennyiben tudják segíteni. Nem igazán egészséges dolog tehát azt méricskélni, hogy a Magyarország által kitalált projekteket melyik nemzetgazdaság szereplői tudják megvalósítani.
A fenti helyett inkább az a fonal jött elő a kritikákban hangsúlyosabban, hogy az EU-csatlakozással lemondtunk bizonyos áfa- és vámbevételekről, illetve a határok és piacok megnyitásával ide érkező külföldi cégek az elért profit jelentős részét kivitték ("leigáztak bennünket" - ahogy Orbán Viktor fogalmazott) és ezek miatt az EU-tagság nettó pénzügyi egyenlege átfordul negatívba. Utóbbi érveket azonban a Miniszterelnökség nem támasztotta alá nyilvános elemzéssel.
Mindenesetre Öttinger mai "vallomása" erős ütőkártyát adhat a kelet-közép-európai országok kormányai kezébe, hiszen védekezhetnek azzal, hogy bár tényleg sok EU-pénzt kapnak, de annak nagy része úgyis visszaáramlik a nagy donor országokba és végső soron így mi "csak piacot teremtünk" a nagy német-francia cégek terjeszkedéséhez, növekedéséhez. Az uniós biztos szavai arra is utalnak, hogy a strukturális és kohéziós pénzek rendszerének, illetve a nettó befizető és haszonélvező státusznak a fenntartása (ami hivatalosan a felzárkóztatást szolgálja a fejlettebb nyugati térségekhez) valójában a nagy donor országoknak is érdeke.
Érdemes azért megjegyezni, hogy mindezeket figyelembe véve azért óvatosan kezelnénk Öttinger kijelentését Németország szintjén (a német államháztartás szintjén bizonyára nem billen át pozitív tartományba az EU-tagság pénzügyi mérlege a befizetett EU-s "tagdíj" és a németországi pályázati nyertesektől származó adó- és járulékbevételek alapján. Az átbillenés legfeljebb akkor történhet meg, ha a német többségi tulajdonosi hátterű, más országokban működő cégek pályázati megbízásokból származó profitját is figyelembe vesszük, de ezt mérni már meglehetőségen nehézkes lenne).
A nettó haszonélvezői (pl. magyar-lengyel) státusz kapcsán azt is lényeges megjegyezni, hogy az EU-pályázatok során a gazdaságba áramló pénzeknek meg kell különböztetni a keresleti hatásait (építőipar, létrejövő munkahelyek), amelyek jellemzően 1-2 évig tartanak és a fejlesztések nyomán létrejövő, a GDP kibocsátási szintjét tartósan növelő kínálati hatásait (létrejövő infrastruktúra, gépek, berendezések, termelési javak). Az eddigi mélyebb elemzések azt mutatták, hogy sajnos csak a keresleti hatások dominálnak, a kínálati hatások korlátozottak, így tehát nem igazán vannak "kisegítve" a térségi országok a sok EU-pénz mellett sem. Ezen nyilván lehetne változtatni, ha a pénzeket jobb hatásfokkal, illetve jobb szerkezetben, például a kapacitások tartós növelésére (kkv-fejlesztés, K+F+I, stb.), nem pedig improduktív fejlesztésekre, például a szleng szerint térkövezésre fordítják az országok. Ebben Magyarország lényeges változást hajt végre, hiszen az előző ciklusbeli 17% után ebben a ciklusban háromszor ekkora arányban fordít pályázati pénzeket közvetlen gazdaságfejlesztésre.
Azt is meg kell jegyezni, hogy az nem a németek-franciák hibája, hogy jobb (versenyképesebb, ütőképesebb cégek) híján a kelet-közép-európai országok az uniós fejlesztések során sok német-francia céget, illetve technológiát vonnak be.
Összegezve: fontos látni, hogy az uniós források előnyét nem az egyszeri jövedelemtranszfer adhatja, hanem az, hogy milyen projektek tudnak megvalósulni a források segítségével, és ezek a jövőbeni növekedési potenciált mennyiben tudják segíteni. Nem igazán egészséges dolog tehát azt méricskélni, hogy a Magyarország által kitalált projekteket melyik nemzetgazdaság szereplői tudják megvalósítani.
Az Öttinger-interjú néhány további fontos üzenete:
- A 2020 utáni időszak új uniós költségvetéséről a munkaanyagot még idén év végéig közzéteszi a Bizottság az asztalra, de lehet, hogy hamarabb, mert az egész tervezési menetrend előbbre tolódik
- Ennek oka, hogy ha a britek 2019-ben kilépnek az EU-ból, akkor lehet, hogy a következő keretköltségvetés nem 2021-ben, hanem már 2020-ban elkezdődne, azaz lerövidülne a most zajló ciklus
- További érv az előbbre csúszó új keretköltségvetés mellett: az Európai Parlament régóta szorgalmazza, hogy a pénzügyi ciklus legyen összhangban az EP politikai ciklusaival, amely 2019 őszén indul. Az EP-képviselők mandátuma egyébként 5 évre szól és Öttinger jelzése szerint az is lehet, hogy az eddigi 7 éves keretköltségvetési futamidő 5 évre rövidülne, így tehát 2020-2024-es új ciklusról beszélhetnénk, nem pedig 2021-2027-esről.
- Ő is megerősítette azt, amivel múlt héten már "fenyegetette" a briteket Jean-Claude Juncker bizottsági elnök: a brit kilépés után még évekig fizetniük kell a számlát, egészen a közösen elkezdett fejlesztések/programok befejezéséig (így tehát akár 2026-ig).
- Fontos javaslatot fogalmazott meg ezzel párhuzamosan: a brit kilépéssel kialakuló évi legalább 9 milliárd eurónyi költségvetési rés befoltozására közös erőfeszítések kellenek, így a nagyobb nettó befizetőknek is be kell lépnie több befizetéssel, de a haszonélvezőknek is el kellene fogadnia, hogy a brit kilépés miatt egyes tagállamok kevesebb támogatást kapnak (ez azonban értelmezésünk szerint NEM a most zajló 2014-2020-as ciklus pénzeit érintené, hanem inkább az azt követő ciklus keretösszegeire érthető).
- A közös uniós kassza kiadási oldalán az agrártámogatásokon belül bizonyos programokat le lehetne vágni és közben számos új és fontos feladatra nagyobb erőforrásokat lehetne allokálni (közös határvédelem megerősítése, menekültválság).
- Abszolút támogatja a német pénzügyminiszter azon javaslatát, hogy az uniós tagállamok jórészt azokra a területekre használhassák fel a strukturális és kohéziós támogatásokat, amelyeket az EU évente megjelenő országspecifikus ajánlásaiban problémaként, kezelendő területként megjelöl (a friss magyar anyag két hete jött ki). Ezt kötelezővé tenné a Bizottság az egyes tagállamok pályázati tervezése, a felhívások célterülete kapcsán a 2020 utáni időszakban.
- Az EU kiadásai kapcsán a megtérülésnek (költség-haszon elemzésnek) nagyobb súllyal kell latba esnie és ezzel együtt a közös költségvetés bevételi oldalát is meg kell reformálni. Ennek kidolgozására a Mario Monti-féle csapat már az év elején letette az asztalra a javaslatait (Varga Mihály az újfajta adóbefizetési javaslatokat vissza is utasította a minap), de ebből Öttinger nem támogatja a közös EU-adó bevezetését.
- Inkább a CO2-kvótából származó bevételeket csatornázná be a közös kasszába és például az ásványi olajok értékesítésére lehetne kivetni uniós adót, ahogy azt a Monti-csapat szintén javasolta. Az utóbbi lépéssel (több tagállamból érkezne a befizetés) Németország oda juthatna, hogy végülis kevesebbet kellene befizetnie az EU közös kasszájába.
Címlapkép forrása: Getty Images Hungary
