Válságkezelés: mi ellen küzdünk valójában?

1 2 ›

Gondolta valaki 2008-ban, hogy az EU gazdasági teljesítménye öt évvel később nem éri el a válság előtti szintet? Megfordult valakinek a fejében, hogy Európa 2013-ban lényegében úgy fog teljesíteni 2008-hoz képest, mint ahogyan teljesített 1934-ben 1929-hez képest? El tudta valaki képzelni, hogy 2013-ban az EU számos politikusa 0% körüli növekedést - horribile dictu - győzelmi jelentésnek igyekszik beállítani? Lehetségesnek tartotta valaki, hogy az USA és az EU gazdasági teljesítményét reprezentáló olló öt év alatt brutálisan (7%-ot) szétnyílik az Egyesült Államok javára akkor, amikor a válság tűzfészke az USA, és nem pedig az EU volt? S miért nem lehetett arra számítani, hogy mindez megtörténhet?

Részben azért, mert a múlt és a közelmúlt - a Nagy Válságtól kezdve az 1997-es dél-kelet-ázsiai krízisen keresztül Japán "elveszett évtizedéig" bezárólag - éppen elegendő tapasztalattal, tanulsággal és felhalmozott tudással szolgált arra vonatkozóan, hogy a válság mélységének és hosszának csökkentése érdekében merre is kell fordulni. Keynestől egyebek mellett tudhatjuk azt, hogy az aktív fiskális politika zéró kamatlábak idején a munkahelyteremtés legfőbb eszköze, továbbá "a konjunktúra és nem pedig a recesszió a megfelelő idő a fiskális szigorra". Friedmantól megtanulhattuk, hogy pénzügyi pánik esetén a gazdaság elárasztása likviditással a jegybankok részéről kívánatos. Krugmantól már több mint egy évtizede tudjuk, hogy a likviditási csapda kialakulása nem csupán a közgazdasági tankönyvek múltat felidéző elméleti kuriózuma, hanem létrejöhet akár a modern korban is. A sort pedig még hosszasan lehetne folytatni.

És miért tartunk mégis itt? Az okok sokrétűek (az eurózóna, mint optimális valutaövezet kérdésének feszegetésétől kezdve egészen a közgazdaságtudomány állapotáig bezárólag), ám az biztosan állítható, hogy az európai válságkezelésben 2010-ben beállt fordulatnak - amelyet Torontóban a 20 fejlett ország részvételével tartott csúcstalálkozón köveztek ki - megkerülhetetlen jelentősége van.

A fordulat veleje, hogy megváltoztak a gazdasági kihívások. A gazdaságok felépülőben vannak, a növekedés újra megindult, a munkanélküliség csökkenő pályán van, és ez 2010-ben valóban így is volt. Nincs tehát szükség további gazdaságélénkítésre, a növekedés fiskális támogatására, sőt annak határozott visszafordítása a "helyes irány", ahogyan azt a találkozó résztvevői ki is nyilatkozták: " A fejlett országok olyan fiskális terv mellett kötelezték el magukat, amely a költségvetési deficiteket legalább megfelezi 2013 végére".

A valódi ellenség most már az államok eladósodása, mert a kormányzati adósságok fenntarthatatlan pályára kerültek, s ebből eredően a prosperitáshoz a befektetők és a pénzügyi piacok bizalmának helyreállításán keresztül vezet az út - hangzott a verdikt. Jean Claude Trichet, az EKB egykori elnöke ezzel kapcsolatosan így fogalmazott: "Szilárd meggyőződésem, hogy a jelenlegi körülmények között a bizalmat eredményező politika segíti, nem pedig hátráltatja a növekedést, mert ma a bizalom a kulcstényező... Az a nézet, hogy a szigorító intézkedések stagnálást idéznek elő, helytelen."

A közismerten szigorpárti Trichet próféciáját követő harmadik évben azonban "bizalomtündér" sehol, a tartós stagnálás és ezáltal az "elveszett évtized" rémképe pedig ma már nem egy lehetséges, hanem a legnagyobb realitással bíró forgatókönyv. Az igazán releváns kérdés azonban az, hogy a fiskális szigor irányába történő fordulat miért következett be akkor, amikor a 2009-es súlyos visszaesést követően a gyógyulás éppen csak megindult, a munkanélküliség magas volt, a monetáris politikát pedig a likviditási csapda fogsága kötötte - és köti ma is - gúzsba.

A markáns gazdaságpolitikai fordulatban közgazdasági, és emberi tulajdonságokból eredő pszichológiai okok egyaránt jelen voltak, és ez utóbbiak szerepe egyáltalán nem lebecsülendő a történések megértésében.

Az adósságtól való félelem az emberi természetben gyökeredzik. Mindenki tudja, hogy mit jelent az, ha a háztartásoknak adóssága van. Azt vissza kell fizetni, vagyis jövőbeni jövedelmeink egy részét nem lehet szabadon elkölteni, ehelyett adósságtörlesztésre kell fordítani. Nemfizetés esetén vagyontárgyainkkal felelünk a tartozásért, így kisebb örökséget hagyhatunk gyermekeinkre. Mindezek az aggodalmak természetesen kiterjeszthetők az állam adósságára is, például úgy, ahogyan a brit miniszterelnök David Cameron fogalmazott: "Az államadósság ugyanolyan, mint a folyószámlahitel: vissza kell fizetni." De akár tekinthetünk rá úgyis, mint a generációk közötti szolidaritás felrúgására: a mai adósságunk a jövő generációjának a terhe.

Mindezt szem előtt tartva nem meglepő, hogy az adósság elleni küzdelem irányába történő fordulatot a (gazdaság)politikusoknak könnyű kommunikálni, sőt a program számára társadalmi támogatottságot találni is egyszerű, nincs szükség szofisztikált közgazdasági érvelésre. Hiszen a nagyközönség olyan célkitűzés megfogalmazásával találkozik, amelynek igazságtartamáról ő maga is meg van győződve, személyes vagy akár ismerősei tapasztalatain keresztül. Az adósságtól való félelem sokunknak a génjeibe van programozva. Természetes emberi reakció, hogy ha "baj van", a háztartásnak beljebb kell gombolni a nadrágszíjat, miért ne lenne ez így az államok esetében is?

Annak felismerése, hogy valami még sincs rendben, a többség számára csak évekkel később derül ki, amit az elhúzódó recesszióval együtt járó szenvedés tesz láthatóvá. Valahogy nem akarnak rendbe jönni a dolgok. Ráadásul az sem világos - a közgazdaságtan jól ismert aforizmáját használva -, hogy hogyan lehet a pokolhoz vezető út az adósságlefaragás jó szándékával kikövezve. És tulajdonképpen itt érkeztünk el a problémák velejéhez.

• Címkék:
• makrogazdaság,
• államadósság,
• válságkezelés

Ez a cikk folytatódik

• A "torontói fordulat".
• Az államadósság valódi terhe.