Radó Péter: A közoktatás funkcionális leépülése és a pedagógus jogállási törvény

Mit jelent a funkcionális leépülés a közoktatásban?

Kezdjük egy kicsit távolabbról! A hétköznapi „utcai” gondolkodás szerint az iskolák nagyon egyszerű intézmények: nincs más dolguk, mint hogy tantermeket, fűtést és világítást biztosítsanak a tanárok és gyerekek számára, ami lehetővé teszi, hogy az előbbiek tanítsák az utóbbiakat. Ez a kép azonban súlyosan megtévesztő. Az iskolák munkája nagyon komplex, s ez két dolog következménye.

• Az első a gyerekek személyisége, képességei és előzetes tapasztalatai, s mindezek következtében tanulási szükségleteik, igényeik és stílusuk végtelen sokfélesége.
• A másik az, hogy e tanulási szükségletek kielégítése nem az egyes pedagógusok, hanem egész iskolák dolga, mert a gyerekek az összes őket nevelő-tanító pedagógus munkájának összegződő hatásaként, az egész iskola által kínált tanulási élmények során fejlődnek – vagy nem.

Azt tehát, hogy az oktatás mennyire képes kielégíteni a tanulási igények sokféleségét az iskolák képességei, s nem pusztán az azokban dolgozó egyes pedagógusok képességei határozzák meg. Egy korábbi könyvemben („Az iskola jövője”) részletesen írtam arról, hogy a hagyományos, üzemszerű tömegoktatásra berendezkedett iskolák az általuk alkalmazott nagyon hagyományos tanulásszervezési eljárásokkal, pedagógiai módszerekkel, programmal és intézményi értékelési gyakorlattal csak a lehetséges tanulási igények nagyon szűk körét képesek kielégíteni.

A ma működő iskolákba kódolt szűk funkcionális felkészültség határai kétféle módon tolhatók ki valamilyen mértékben:

az iskola előbb említett alapfeladatainak az újragondolásával, az iskolák által felkínált tanulási élmények gazdagításával, egyéni fejlesztést segítő szakemberek alkalmazásával vagy külső szakmai szolgáltatók tudásának igénybevételével.

Amint azt az alábbi ábra illusztrálja, az iskolák képességhatárait a mindezt lehetővé tevő jó kormányzással lehet tágítani, de ennek az ellenkezője is igaz: rossz kormányzással be is lehet azt szűkíteni. A magyar kormány bő tíz éve éppen ezt teszi; az iskolák autonómiáját felszámoló, azokat „egyengyerekre” szabott egyenoktatásra kényszerítő, az oktatási intézmények képességeit elképesztő sebességgel leépítő oktatáspolitika teljesen lefojtotta az iskolák mozgásterét, ami ahhoz lenne szükséges, hogy alkalmazkodjanak a gyerekek tanulási szükségleteinek sokféleségéhez. Ezek az iskolai képességek az elmúlt fél évszázad során lassan és nyögvenyelősen ugyan, de folyamatosan épültek, de az ötvenes-hatvanas évek kormányzati modelljéhez való visszatérés ennek eredményeit teljesen felszámolta, s ez szinte azonnali funkcionális leépüléshez vezetett.

A 2010-es évek első felében még „csak” rendkívül gyors minőségromlásról beszéltünk, az évtized második felében viszont elkezdődött a közoktatás funkcionális leépülése. Ennek számtalan egyértelmű jele van:

• a kudarcot való tanulók és az oktatásból túl korán kihulló tanulók arányának ugrásszerű növekedése,
• az középosztályhoz tartozó tanulók egyre inkább tömegessé váló külföldre vagy a magánoktatásba menekítése
• és a pályaelhagyó pedagógusok számának gyorsuló növekedése.

A dolog természeténél fogva az iskolarendszer képességhatárainak szűkülése először a „végtagok sorvadásában” mutatkozik meg; a sajátos nevelési igényű tanulók speciális támogatásigényeit kielégíteni hivatott szolgáltató rendszer leépítése már egy évtizede okoz súlyos drámákat. Ma már azonban alig van olyan iskolába járó gyerek, akinek szülei nem érzékelik az iskolai képességek lepusztulását.

Milyen mértékű a funkcionális leépülés?

Mint tehát az eddigiekből látható, a szakképzett pedagógusok tömegessé váló kilépése csupán az egyik aspektusa a közoktatás funkcionális leépülésének, de egyben az egyik oka is: a pályaelhagyás tovább csökkenti az iskolák képességeit. Ennek következtében a magyar közoktatási rendszer egy mára visszafordíthatatlannak tűnő leépülési spirálba került. Ez az, amit igen sokan – talán kicsit pontatlanul, de semmiképpen sem indokolatlanul – „összeomlásnak” neveznek.

A funkcionális leépülés mértéke indikátoraként nem használhatjuk a betöltetlen pedagógus álláshelyek számát, mert azok nagyon nagy részét a kormány által létrehozott rendszer elrejti. Ennél sokkal megbízhatóbb, ha a különböző tantárgyakat az ehhez szükséges megfelelő képesítés nélkül oktató pedagógusok arányának növekedéséből indulunk ki. Mint a következő ábrán látszik, az előző évtized második felében – elsősorban a pályaelhagyás felgyorsulása miatt – az általános iskolákban a közismereti tárgyakat képesítés nélkül oktató pedagógusok aránya 2020-ra átlagosan a két és félszeresére nőtt. Ezen belül a szakképesítés nélkül tanítók aránya az idegen nyelvek esetében a háromszorosára, a természettudományos tantárgyak esetében a három és félszeresére, a matematika esetében pedig hatszorosára nőtt. Ezek az arányok a községekben működő általános iskolákban sokkal magasabbak, ami megint csak azt mutatja, hogy a funkcionális leépülés a „széleken” a legintenzívebb.

Mivel viszont ez a folyamat mára már elérte a középosztály oktatására berendezkedett városi iskolák többségét is, a kérdés csupán az, hogy kit mekkora késéssel ér utol.

Ne feledjük: ezek 2020-as adatok! Az azóta elmúlt három év során a pályaelhagyók száma jelentős mértékben tovább növekedett, tehát a szakképesítés nélkül oktató pedagógusok aránya ennél már sokkal magasabb kell, hogy legyen.

A törvény várható elfogadása is elkerülhetetlenül újabb lökést ad a növekedésének, s ezt a pedagógusok „röghöz kötése” (a hat hónapos ledolgozandó felmondási idő) csak elodázni tudja, megakadályozni nem.

Felvetődik tehát a kérdés: ha ez a törvény csak arra képes, hogy tovább gyorsítsa az önmagától is gyorsuló funkcionális leépülést, akkor miért csinálják?

Mi a „jogállási törvény” valódi értelme?

Most érkeztünk el oda, hogy világossá váljon a „jogállási törvény” mögött megbújó leginkább valószínű cél. Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a közoktatás funkcionális leépülésének megállítása vagy visszafordítása nem megvalósítható, ugyanis az teljes politikai fordulatot és hatalmas mennyiségű plusz ráfordítást igényelne. (A kormányzat nyilvánvalóan egyiket sem ambicionálja.) A törvényben szereplő foglalkoztatási beavatkozások nem lassítani, hanem gyorsítani fogják a folyamatot, s arra sem lesznek képesek, hogy elrejtsék a leépülés egyértelmű jeleit. (Ezen már régen túlvagyunk.)

Van egy hadászati kifejezés: a „harctér előkészítése” (shaping the battlefield), ami olyan manőverezést jelent, ami előnyhöz juttatja a saját csapatokat. (Az ukrán hadsereg most éppen ezt csinálja a régóta tervezett offenzíva előkészítése érdekében.) Ez a metafora szerintem tökéletesen leírja, hogy – a pedagógusok féken tartásán kívül – mire használja a rezsim a foglalkoztatási szabályok gyökeres átalakítását:

lényegében annak akadályait takarítja el, hogy a tankerületek tömegesen szüntessenek meg iskolákat vagy vonják össze azokat más iskolákkal.

Ha az új szabályozás következtében tanulók és pedagógusok a „a gyerekek tanuláshoz való jogára” hivatkozva minden további nélkül át lesznek vezényelhetők más iskolákba, akkor a funkcionális leépülés bizonyos mértékig kezelhető lesz az állami iskolahálózat jelentős zsugorításával. (A sajátos szakszervezeti csőlátás miatt az ezzel kapcsolatos szabályozási tervekben azok csupán a sztrájkjog újabb korlátozását látják, pedig annál sokkal többről van szó.)

Ennek az eljárásnak a kormány szempontjából megvan az az előnye, hogy szinte végtelenségig, vagy legalábbis több kormányzati cikluson keresztül csinálható.

Ha a „befogadó” iskolákban ehhez nem lesz elég férőhely, akkor egyes intézményekben be lehet majd vezetni kétműszakos (hetente váltakozó délelőtti és délutáni) oktatást, ahogy az nagyon régen Magyarországon – például új nagy lakótelepeken – már sok iskolában működött. Ha egy bezárt iskola pedagógusainak egy része nem lesz hajlandó átjárni egy másik településre és inkább elhagyja a szakmát, még mindig ott lesz a heti 48 órás munkaidő, ami lehetővé teszi, hogy két műszakban dolgoztassanak pedagógusokat. S ami a kormányzat szempontjából a legelőnyösebb, mindezekért el lehet majd vitetni a balhét azokkal a pedagógusokkal, akik a pályát elhagyva „cserbenhagyták” a gyerekeket és kollégáikat.  

Mint egy korábbi cikkemben írtam, a magyar közoktatásban egyszerre uralkodik súlyos erőforráshiány és súlyos pazarlás, sőt, az előbbi jelentős részben az utóbbiból következik. Azt is írtam azonban, hogy az iskolarendszer elkerülhetetlen racionalizálásába csak úgy szabad belefognunk, ha képesek vagyunk minimálisra csökkenteni az azzal elkerülhetetlenül együtt járó járulékos károkat, melyeket szülők és gyerekek szenvednek el. Ennek a kormányzatnak nem lesznek ilyen morális skrupulusai.