Egy év eleji interjúban azt jósolta, hogy – látva a kedvezőtlen gazdasági körülményeket – az építőipar teljesítménye akár 50 százalékkal is visszaeshet, és ezzel együtt minden második építőipari vállalkozás abbahagyhatja a tevékenységét. Beigazolódtak ezek a félelmek?
Több mérőszámra is lehet statisztikát találni, az új építési engedélyek száma az idei első negyedévben gyakorlatilag a felére esett vissza az egy évvel korábbi adatokhoz képest, és a megrendelésállomány is 30-50 százalékkal esett az elmúlt hónapokban. Mivel építőanyagkereskedelemmel is foglalkozunk – a tapasztalataim azt mutatják, hogy valóban jelentős teljesítménycsökkenés látszik, számottevő lehet a bedőlt cégek aránya.
A kilábalás pedig egyelőre, rövid- és középtávon aligha várható.
Mennyiben határozta meg a negatív gazdasági környezet az Épduferr üzleti eredményeit? A nyilvános cégadatok szerint a bevétel, EBIDTA és adózás előtti eredmény is csökkent 2021-hez képest. Milyen tényezők állnak e mögött, és mik a várakozások az idei évre?
Az eredményeinket nagyban befolyásolta, hogy több olyan stratégiai döntést is hoztunk, amelyek forrásigénye magas volt, nagyobb összegű beruházásokat, fejlesztéseket vittünk véghez. Felkészítettük a céget arra, hogy 1-2 éven belül várhatóan 10 milliárdos árbevételünk lesz. Még tovább diverzifikáltuk a működésünket, építőanyagkereskedelemmel, acélszerkezetek- és alkatrészek gyártásával, acélkereskedelemmel és generálkivitelezéssel egyaránt foglalkozunk.
Igyekszünk az értéklánc minél több szegmensében jelen lenni, ezzel csökkentve a kitettségünket más beszállítók felé, valamint így jobb árazással tudunk fellépni egy-egy versenyhelyzetben.
Ehhez a strukturális reformhoz, új telephely létesítéséhez, új gépek beszerzéséhez pedig forrásra van szükség.
Volt olyan divíziónk, ami különösen jól teljesített, és volt olyan, ami kevésbé. A bevételünk felét például az acélkereskedelem adta, de azóta nagyon lement az acél ára, így a kieső bevételt a kivitelezői munkáinkkal tudjuk majd ellensúlyozni. Az építőanyag-kereskedelem tavaly szintén jól teljesített, de ez nagyban függ az építőipari szektor összteljesítményétől, és a számokon látjuk is a kedvezőtlen körülményeket. Az alkatrészgyártási üzletágunk is egyre több megrendelést kap, a mostani gépparkunk kapacitása körülbelül 500 millió forint értékű termék előállítását engedi, ezt fejlesztjük, ugyanakkor nagyon jó szinergiát alkot az acélkereskedelmi tevékenységünkkel is, amellyel tavaly 2,3 milliárd forintnyi forgalmat értünk el.
Azt gondolom, hogy az eredményeinket sokkal jobban mutatja a megrendelésállományunk folyamatos gyarapodása: a szerződésállományunk a tavalyihoz képest drasztikusan magasabb, és a tavalyelőttiéhez képest is erősebb.
Az éves árbevételünket meghaladó szerződésállományunk van csak a kivitelezésben, amelyből tavaly 1,7 milliárd forint teljesítésünk volt. Ehhez képest már most ennek a többszörösével rendelkezünk, amelynek nagyobb része még idén teljesítésre kerülhet. Több olyan projektet is megnyertünk, amelyek nagy lépést jelentenek a cég életében: az Andrássy úton egy műemléki társasház teljes rekonstrukcióját, belső tereinek átépítését, valamint a tetőtér beépítését végezzük. A kapuvári városi sportcsarnok teljeskörű kivitelezési munkálatait, a dunaújvárosi Intercisa Múzeum felújítását és korszerűsítését, illetve a budapesti Maarif Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium teljeskörű felújítását is mi nyertük el.
Melyek a szektorban tapasztalható visszaesés legfontosabb okai? Az egyes építményfőcsoportok egyaránt érintettek?
A legfontosabb tényező az általános forráshiány vagy a finanszírozás rendkívüli költségnövekedése. Magyarországon az építőipari volumen körülbelül 40 százalékát az állami vagy önkormányzati beruházások adják. Mivel az ezek forrásául szolgáló EU támogatások elmaradnak, és a költségvetés nem képes pótolni ezeket a pénzeket, a beruházások jelentős részét – legyen szó vonalas vagy magasépítési projektről – leállították vagy felfüggesztették. A nagy lakásprojektek szintén bezuhantak, hiszen az infláció elleni harc jegyében megemelt alapkamat az építkezések finanszírozását is rendkívül megdrágította, többe kerül az alapanyag, ráadásul a vásárlói érdeklődés is jelentősen alábbhagyott a magas jelzáloghitelkamatok miatt.
Ezek a tényezők együttesen gyakorlatilag a nagy projektek teljes leállásához vezettek.
Egyedül az ipari és logisztikai beruházások száma nő, de ezek jelentős része külföldi tőkéből épül, és nem ritka, hogy a vállalat – például egy autógyár felépítéséhez – saját építőipari céget hoz, a magyar vállalkozások pedig legjobb esetben is csak alvállalkozóként, alacsonyabb hozzáadott értékű munkára tudnak szerződni. Persze ez nem véletlen:
aki tud lakóparkot építeni, nem biztos, hogy tud akkumulátorgyárat is.
Azokat a projekteket, amelyek elnyerésében versenyben voltunk, 90 százalékban megállították a beruházók, elkezdték újraszámolni a költségeket és a megtérülést. Nincsenek egyszerű helyzetben, a projektfinanszírozás egyre drágább, és a potenciális vásárlók, bérlők hitellehetőségei is nagyon beszűkültek. Bár érthető a szándékuk, hogy jobban átgondolják a terveiket, ugyanakkor én mindig arra bíztattam őket, hogy minél hamarabb fix áron szerződjünk vagy szerződjön le más féllel, mert az árak csak magasabbak lesznek. A legtöbb esetben végül nem ez történt, és utólag kiderült, hogy igazam lett: találkoztam olyan beruházással, amely egymilliárd forintba került volna tavasszal, viszont az év végére minimum 20, de van, hogy inkább 40 százalékot is drágult.
Ilyen költségszint mellett pedig lehet, hogy végleg elállnak a beruházástól.
Logikus lenne, hogy a kisebb építőipari vállalatok bedőlésével nagyszámú szakember jelenik meg a munkaerőpiacon, amely a nagyobb cégeket (is) érintő munkaerőhiányt csillapítani tudnák. Látszik ilyen tendencia a szektorban?
A logika helyes, valóban csillapodhatna a munkaerőhiány, azonban egyelőre ez még kevésbé látszik.
Úgy gondolom, hogy évek óta tapasztalható egyfajta szellemiállomány-csökkenés az építőiparon belül, a szakképzés nem igazán sikeres, nem tudta igazán vonzóvá tenni ezt a területet.
Nagyon kevesen akarnak fizikai munkát végezni egy építkezésen, mindenki a mérnöki tevékenység irányába mozdul. Ha ezt tényként kezeljük, és elfogadjuk, akkor nem biztos, hogy azt kell erőltetnünk, hogy nekünk magyar festőink, kőműveseink legyenek, hanem példát kell venni azokról a folyamatokról, amelyek Nyugat-Európában már lejátszódtak.
20-25 évvel ezelőtt a kelet-európai munkások tömegesen vándoroltak ki Nyugat-Európába, hogy magasabb bérszínvonalon dolgozhassanak, és adott esetben élvezhessék a jóléti társadalmak nyújtotta előnyöket. Ez a folyamat nem zárult le, a mai napig tart. Most nálunk is hasonló trend kezd kialakulni, az életszínvonal a mi régiónkban is jelentősen növekedett, és ezzel együtt egyfajta igényszint is megemelkedett. Kevesen akarják ma bepiszkolni a kezüket az építkezéseken, akkor viszont szükség van mérnökökre, építésvezető feladatokat ellátó szakemberekre, akik magasan képzettek, és a hatékonyságra törekednek.
A hatékonyság a kulcs: egy festő csak úgy tudja növelni a termelékenységét, ha a legmodernebb eszközöket és technológiát alkalmazza, de az igazi áttörést a tervezőasztalnál lehet elérni.
Nem csak arról van szó, hogy a gépészet ne keresztezze a villamos vezetékeket, hanem például az anyagbeszállítás, a daruk elhelyezése és minden folyamat is a lehető leglogikusabban legyen kialakítva. Ezt a tudást kellene nekünk jobban erősíteni, és ha kell, akkor támaszkodjunk a keletről jött munkaerőre, hiszen ott az van bőven. Az országnak az az érdeke, hogy legyenek beruházások, amelyek munkahelyeket teremtenek.
Ha nincs elég kétkezi munkás, akkor ezek nem fognak megépülni, nem jönnek létre új munkahelyek, nem nő a GDP, ezáltal az egész nemzetgazdaságra nézve negatív hatást gyakorol.
Magam ellen is beszélek, de az építőipari cégekre kivetnék egy célzott szakképzési adót, amit akár le lehetne vonni az adóalapból. Létre kellene hozni egy külön szervezetet, amelynek semmi más dolga nincs, mint minden megyei jogú városban felállítani egy szakképzési centrumot az építőipari vállalkozások befizetéseiből. Ha ezek a források nem elégségesek, akkor a megyei- vagy helyi önkormányzat, esetleg az állam is vállalhat társfinanszírozói szerepet.
Kifejezetten olyan képzési programokat kellene elindítani, amelyek reagálnak a szektor igényeire, igyekeznek utánpótlást biztosítani a hiányterületeken.
Nagyon fontos, hogy modern környezetben, modern technológiákkal és a mai kornak megfelelő szemléletben tanulhassanak a fiatalok, mert egyrészt a technológiai színvonal önmagában is vonzó lehet számukra, másrészt az iskola elvégzése után rögtön be tudnak kapcsolódni minőségi projektekbe, ahol magasabb hozzáadott értékű munkát tudnak végezni, értelemszerűen magasabb bérért is. A legnagyobb hazai építőipari cégek fenn is tartanak ehhez hasonló képzéseket, de a szektorban viszonylag kevés az olyan szereplő, aki ki tud gazdálkodni évente 1-2 milliárd forintot az oktatási tevékenységének finanszírozására.
Iparági szereplők szerint újra felütötte a fejét a rég nem látott körbetartozás, nemfizetés jelensége az építőiparban. Mit tapasztal, valóban láthatók aggasztó jelek? Milyen intézkedésekkel lehetne elejét venni, hogy szélesebb körben is megjelenjen a probléma?
Valóban látható a folyamat, az állami projektekben, de a magánberuházásokban is többször csúsznak a kifizetések. Azt gondolom, hogy sürgősen jogszabályi változtatásokat kellene hozni, amelyek a bankgaranciát érintik. Ma egy generálkivitelezőnek általában a teljes kivitelezés költségének 5-10 százalékára kiterjedő bankgaranciát kell a megrendelő felé felmutatnia, egyfajta biztosítékként, hogy a szerződéses feltételeknek megfelelően el fogja végezni a munkát.
Egy egymilliárd forintos megbízásnál – amely egyébként nem különösebben nagy – ez már olyan összeg, amit a bank bevonásával lehet csak finanszírozni, hogy a cég likviditása fenntartható legyen. Emellett az iparágban megszokott 30 napos fizetési határidő miatt a kivitelező kéthavi teljesítése is benne van a projektben. Egyre elterjedtebb ráadásul az a gyakorlat, hogy a bankgaranciát nyújtó bank plusz fedezetként elvárja a szerződés zálogosítását, amely egyéb, például forgóeszköz hitelek felvételét, keretbővítését korlátozza a vállalkozás számára.
Elfogadhatatlannak tartom, hogy amíg a kivitelező ad garanciát, ami biztosítékként szolgál a megrendelő felé, hogy a munkát a kivitelező el is végzi, addig a megrendelő nem.
Ő biztos lehet benne, hogy én elvégzem a munkát, én viszont nem, hogy ő kifizeti-e. Ez főként a nagy lakóprojekteknél veszélyes helyzet, mert egy 3 millió forint alaptőkével rendelkező projektcéggel szerződik a vállalkozó, aki az építkezéshez szükséges forrást sokszor a lakásvásárlói befizetésekből gyűjti össze, nincs saját tőkéje. Óriási kockázatot vállal ilyenkor a kivitelező, és valójában nem védi semmi a TSZSZ-en (Teljesítésigazolási Szakértői Szerv) kívül. A nem fizetések vagy el nem ismert teljesítések tisztázására indított bírósági ügyek évekig is elhúzódnak, annak ellenére, hogy egyébként gyorsított eljárásban folytathatják le a vizsgálatot.
Ezen mindenképp változtatni kellene az ÉVOSZ (Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége) és a szakminisztérium bevonásával.
A másik aggályos terület, amin azt gondolom, hogy változtatni kéne az a fedezetkezelői rendszer: a beruházó ne hozhasson létre fővállalkozó céget. Ma még lehetőség van rá, hogy bizonyos esetekben a beruházó és a generálkivitelező egy céghálón keresztül ugyan azon tulajdonoshoz tartozzon. A fővállalkozó megbízza az alvállalkozót, és ha nem akar neki fizetni, akkor nyugodtan mondhatja azt, hogy a megbízó neki sem fizetett, így nincs miből kiegyenlíteni a tartozást. De onnantól kezdve, hogy a tulajdonosuk valójában egy és ugyan az, ez a tényállás teljesen értelmezhetetlenné válik. A fedezetkezelő csak azt ellenőrzi, hogy papíron a megrendelő és a fővállalkozó közötti jogviszony rendben van-e, de hogy milyen összefonódások vannak, azt nem.
Ebből nagyon sok visszaélés született az elmúlt években, csak ennek nincs akkora visszhangja.
Másfél éve lépett ki a cég a tőzsdére, a BÉT Xtendre. Milyen felkészülést igényelt a folyamat, mik voltak a várakozások, és mennyire igazolódtak be az elmúlt időszak távlatában?
Szerintem azt kaptuk, amit reméltünk. Elsődlegesen azért mentünk a tőzsdére, hogy forrást tudjunk bevonni, mert így a pénzpiacokról megszerezhető, hitel típusú finanszírozásánál sokkal rugalmasabb és nagyobb összegekhez tudunk hozzájutni kedvezőbb feltételek mellett. Mi ezt a már említett portfólióbővítésre és diverzifikálásra használtuk fel, és a stratégiánkat messzemenően igazolta az élet.
A felkészülés számunkra nem volt annyira megterhelő, már korábban is gondolkodtunk a tőzsdére lépésben, ráadásul multinacionális környezetben dolgoztunk, ahol megkövetelik a szigorú adminisztrációs környezetet.
2017 óta IFRS szerinti könyvelést végzünk, általában ez szokta a legnagyobb kihívást jelenteni a tőzsdére lépő cégek számára.
Az Xtendhez a tanácsadócég segítségével körülbelül fél év alatt tudtuk teljesíteni a feltételeket, és meg sem állunk, a Standard kategóriát - amelyhez már szükséges az említett IFRS standard szerinti könyvelés és könyvvizsgálat – egy éven belül szeretnénk elérni. A zártkörű tőkeemelésben a közkézhányad 28 százalék lett, ennek felét a Széchenyi Tőkealap, a másik felét pedig több mint 50 befektetőcég és magánszemély adta.
Utóbbi duplája az átlagosnak, amely jó visszaigazolása volt annak, hogy a társaság jövőbe mutató tervei a tőkepiac számára is vonzóak, megéri azokba fektetni.
A konkrét tőkebevonáson túl számos egyéb pozitív hozadékát is érzékelem a tőzsdei jelenlétnek. Egyértelműen emelkedett a reputációnk, komolyabban veszik a céget, egy tárgyalás során sokkal nagyobb bizalmat ébreszt, ha valakinek ilyen szabályozott környezetben kell működnie, beszámolókat leadni, jelentést írni. Tökéletes példa erre a Maarif iskola felújításának elnyerése. Bár értelemszerűen az ár és a műszaki tartalom döntött, de érzékelhetően helyzeti előnyből indultunk, ami egyértelműen a tőzsdei transzparenciának köszönhető. Nagyon sok szereplési lehetőséget kaptunk a BÉT-től, számos konferencián veszünk részt, nagyon sok leendő befektetővel tudunk egyeztetni, olyan cégvezetőkkel, akikkel a tapasztalatokat meg tudjuk osztani, és ebből nagyon sokat tudunk profitálni.
Intézmények, bankok vezetőivel kialakul egy személyes kapcsolat, ami segíti egy következő üzlet megkötését.
Hátrányról vagy negatívumról egyelőre nem tudok beszámolni. Számunkra nem okoz többlet terhet a tőzsdei szabályoknak való megfelelés. Másfajta szemléletmódra, tudatosabb viselkedésre van szükség. Ezt szokni, tanulni kell.
Az Xtenden nagykorúak lettünk, de még nem vagyunk felnőttek.
Alig pár napja jelentette be az Épduferr, hogy GeoAkku Kft. néven egy magánszeméllyel közösen új céget alapít, amely alternatív energiatároló megoldásokkal fog foglalkozni. Mit kell tudni erről a cégről, milyen célokat határoztak meg?
Jól látszik, hogy a megújuló energia termelése és felhasználása megállíthatatlanul terjed. A napelemes beruházásokat ugyanakkor nagyon visszafogta a szaldó-elszámolás körüli bizonytalanság, a szabályozás pedig afelé terelné a kiserőműveket, hogy a helyben termelt áramot, helyben is fogyasszák el. Jelenleg azonban az energiatárolásra elsődlegesen használt akkumulátoros megoldások rendkívül drágák, az energiát nem tudják veszteség nélkül tárolni, és élettartamuk is rövid.
A céget 50-50 százalékos tulajdoni hányaddal egy üzlettársammal közösen alapítottuk, aki egy teljesen új energiatárolási megoldás szabadalmának a tulajdonosa. Azt tervezzük, hogy a közeljövőben legyártunk egy prototípust, ahol modellezni tudjuk, hogy azok a számítások, amik garázskörülmények között működnek, és szép eredményeket érnek el, ipari méretben is működőképesek lesznek-e. Nem szeretnék sokat elárulni a technológiáról, de egy környezettudatosság szempontjából előremutató, hidrogénre épülő megoldás. Rendelkezünk területtel, a technológiát ismerjük, jelenleg a szakmai befektetőt keressük, akinek meg van az a szakmai és anyagi háttere, az az ismertsége, amivel együtt sikeres, exportképes terméket lehet előállítani.
Címlapkép és fotók: Kaiser Ákos - Portfolio
A cikk megjelenését az Épduferr Nyrt. támogatta.
