Háború Ukrajnában: mitől érezhetik biztonságban magukat a magyarok?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Szemfényvesztés?

A már-már varázsigeként ismételgetett 5. cikket valójában szándékosan úgy fogalmazták meg eredetileg, hogy az még csak véletlenül se tartalmazzon kötelező érvényű védelmi ígéretet. A NATO szerződésének ezen ominózus része csupán annyit szögez le, hogy egy NATO-tagállam megtámadását mindannyiuk ellen irányuló támadásnak tekintik a szövetségesek – s ennek jegyében azután mindenki megteszi „az általa szükségesnek tartott” intézkedéseket.

Más szóval valamennyi tagország maga dönti el miként – fegyverrel, paripával, biztató szavakkal – siet az érintett segítségére.

S bár az európaiak hinni szeretnének a szerződésbe foglalt, automatikus amerikai védelemről szóló tündérmesében (annál is inkább, mert erre hivatkozva spórolnak a védelmi költségvetésen), valójában mindig is tudták, hogy ez csak kitaláció.

Így például – 5. cikk ide vagy oda – a brit atomarzenál jövőjét fontolgató, korábbi védelmi- és külügyminisztereket, vezérkari főnököket tömörítő bizottság arra jutott:

nem tudni, számíthatunk-e rá, hogy az Egyesült Államok hajlandó és képes lesz megvédeni a szövetségeseit, legalább a 21. század közepéig.

Ezt azonban – mint jelentésükben írták – nem nagyon tanácsos a NATO-n belül terjeszteni: még a végén aláásná a többiek nukleáris védőernyőbe vetett hitét, és azzal „rossz üzenetet küldene nekik”. A közhiedelemmel ellentétben tehát a NATO-szerződés 5. cikke a védelmünkre önmagában nem garancia – sokkal inkább az viszont két, belőle áttételesen adódó mozzanat. Mindkettő létfontosságúvá teszi ugyanis a NATO-szövetségeseket Washington számára: az egyik nagyon is konkrét formában, a másik globálisan.

Élő taposóaknák

Ha már szerződésben nem volt hajlandó elkötelezni magát Amerika, más módot kellett találni az – akkor még a szovjet fenyegetés árnyékában élő – szövetségesek megnyugtatására. Részben épp ezt célozta az amerikai csapatoknak a kontinensen állomásoztatása. Henry Kissinger volt külügyminiszter pontosan átlátta a funkciójukat:

egyenesen „túszoknak” nevezte az európai országokban szolgáló alakulatokat. S ez a helyzetleírás ma is igaz.

A keleti NATO-tagállamokba vezényelt amerikai katonákra lényegében úgy tekintenek, mint a taposóakna botló-drótjára: ha a támadó ellenség felbukik benne, akkor robban az akna – vagyis saját katonái védelmében, netán elestük megtorlására, várhatóan mindenképp közbelép Amerika.

Ebben az olvasatban a vak is látja, mit jelentett február közepén az utolsó amerikai tanácsadó egységek kivonása a nem NATO-tag Ukrajnából, s ezzel egyidejűleg az egymást követő bejelentések a NATO keleti végeire vezényelt amerikai katonákról. Mindenki árgus szemekkel figyeli, hogy Washington melyik országba hány egyenruhást küld (leginkább persze a speciális helyzetben lévő balti államok: oroszajkú kisebbségeikkel, volt szovjet tagköztársaságként ők Moszkvából nézve jobban hasonlítanak Ukrajnához, mint a többi NATO-tagállamhoz). A litván elnök pár éve kerek-perec azzal fogadta az országába érkező amerikai katonákat, hogy ha egy idegen támadás következtében

valamelyik vendégünk megsebesülne, az most már nem Litvániával jelentene nyílt konfrontációt, hanem Amerikával.

A statuálás a lényeg

Az Egyesült Államok most azért hajlandó magát – és katonáit – kitenni ilyen csapdahelyzetnek, mert pontosan tudja, hogy úgysincs választása: európai szövetségesei területét, tetszik vagy sem, mindenképp muszáj lenne megvédenie. Az amerikai külügyminiszter nem véletlenül ismételgeti újra meg újra, hogy Washington „a NATO területének minden négyzetcentiméterét védeni fogja”.

Országának ugyanis gazdasági, politikai, stratégiai súlya múlik rajta. S nem pusztán Európában.

Itt a hidegháború vége óta lényegében nyíltan működik a cserebere logika: az európai szövetségesek azért állnak be következetesen Washington mögé katonailag-diplomáciailag, s azért tesznek neki egyébként észszerűtlennek tűnő engedményeket minden egyéb témában is, mert ezúton próbálnak viszonzásképp a maguk számára sziklaszilárd amerikai védelmet biztosítani. Washingtonnak persze ez cseppet sincs ellenére, sőt. A kilencvenes években egy Pentagon-dokumentum feketén-fehéren leszögezte: „Szövetségeseinknek meg kell érteniük a kapcsolatot a biztonságuk érdekében való amerikai elköteleződés, illetve a részükről különböző területeken – például a kereskedelempolitika, a technológia-átadás, a koalíciós műveletekben való részvétel terén – tanúsított magatartás között”.

Bármely szövetséges cserbenhagyásával azonban az egész konstrukció nyomban dugába dől.

Ha mindez esetleg nem lenne elég, közben Amerika ázsiai partnerei is nagyítóval követik az európai fejleményeket – s levonják belőlük a saját következtetéseiket. Így volt ez már a Krím-félsziget 2014-es Oroszországhoz csatolásakor is, amikor Japán, a Fülöp-szigetek, vagy éppenséggel Dél-Korea túl erőtlennek találta az amerikai válaszlépéseket, s attól tartottak, hogy Kína ezen a „puhányságon” felbátorodva előbb-utóbb követelőzőbben viselkedhet majd velük szemben. Donald Trump korábbi elnök folyamatos bizonytalankodása a NATO-garanciákat illetően négy éven át csak olaj volt a tűzre. Ha mindezek után most NATO-szövetségesei megsegítésében akár a legkisebb mértékben megremegne Amerika keze, azzal egyszer s mindenkorra Ázsiában is aláásná az amerikai biztonsági garanciákba vetett hitet.

Vagyis nem csupán az európai országok hátrálnának ki mögüle, de ázsiai partnerei is elfordulnának tőle.

Ki alternatív szövetségeket keresne, ki önállóságra törekedne, vagy akár saját atomfegyver fejlesztésébe kezdene. Az Egyesült Államok magára maradna két ellenséges nagyhatalommal, Oroszországgal és Kínával szemben – ráadásul akkor, amikor védelmi stratégiája szerint ma már egyszerre csak egyetlen nagyméretű háború megvívására képes. Ez öngyilkossággal érne fel, nem engedheti, hogy megtörténjen. Magyarán Washingtonnak immár létérdeke, hogy támadás esetén bármely NATO-szövetségesét minden rendelkezésére álló eszközzel megvédje. A racionalitás talaján maradva kevés az ennél jobb garancia. Mert ami az elrettentési logika szempontjából a legfontosabb: mindezzel gyaníthatóan Putyin elnök is pontosan tisztában van.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images