Deák András: Az európai bejelentést az orosz gázról történő teljes leválásról egyelőre nem lehet komolyan venni

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

Bár nagyon erőteljesek az orosz gáz kiváltása melletti érvek, viszonylag keveset beszélünk arról, hogy ezt miért tesszük, miként érhető el és milyen szakpolitikai áldozatokat kíván. Ezen megfontolások nélkül pedig meglehetősen nehéz lehet akár az uniós, akár nemzeti szakpolitikákba beilleszteni a diverzifikációt.

Az értelmét illetően meglehetősen nyilvánvaló, hogy ez elsődlegesen egy ellátásbiztonsági és csak másodlagosan szankciós cél.

Utóbbi esetében a 2027-ig tervezett gázkiváltás a mostani orosz-ukrán háborúra csak mérsékelt hatással lesz, viszont a jövőben növelheti Európa mozgásterét más típusú szankciók alkalmazásakor. A gazdasági hatásai mérsékeltek lesznek, hiszen a teljes orosz földgázexport 2019-ben a teljes kivitel 12%-ára rúgott, ennek is csak bő kétharmada származott az uniós piacról és arányaiban csökkent. A Novatek cseppfolyósított gázexportja (LNG) – Oroszország a harmadik legnagyobb európai szállító volt 2020-ban – minden további nélkül átirányítható más piacokra. A Gazprom pedig vagy tovább halogathatja nyugat-szibériai befektetéseit vagy megállapodik Kínával az oda vezető 50 milliárd köbméter kapacitású vezeték vonatkozásában. Összességében, ha mindezt 2027-ig megcsinálnánk, akkor egy feszített ütemű, a tervezettnél másfél évtizeddel korábbra hozott ágazati válást hajtanánk végre, mindkét fél számára még menedzselhető módon.

Az orosz gáz 2027-es kiváltása ugyancsak túl korai ahhoz, hogy klímapolitikai lépésként tekintsünk arra. A dekarbonizációs forgatókönyvek az emisszió gyors csökkentését célozzák, így a szén minél előbbi kivezetése lenne a kívánatos. Egyedül a szénerőművek adják az Unió teljes károsanyag-kibocsátásának a szűk ötödét, és sorsuk éppen ezért megpecsételődni látszik. Azonban eddig is a leállított szénerőművek helyét felerészt a földgáz vette át. Ezért a 2019-ben felvázolt, 2030-ig szóló terv nagyjából az volt, hogy továbbra is csúcsra járatjuk a megújulókat és még jobban iparkodunk az épületenergetikai felújításokkal azért, hogy az itt megtakarított földgázt az erőművi szektorban szénkiváltásra használhassuk. Így viszont csak 2035 után indult volna meredek csökkenésnek az Unió földgázkereslete. Ha most 2032-ben lennénk, minden további nélkül azt mondhatnánk tehát, hogy amit megtakarítunk, azt vegyük el az orosz importból. 2022-ben azonban a dekarbonizáció és az orosz gázkiváltás egymás vetélytársai, mindkettőre pénz kellene és akadályozzák a másik érvényesülését.

Szinte bizonyos, hogy a kettő közötti versengést a klímapolitika nyeri meg.

Az ellátásbiztonság képezte feladatokat már egyszer „kipipáltuk” a 2010-es évek közepén, az évtized végére szinte el is tűnt az energiapolitikából. Az Unió nemrég emelte 40-ről 55%-ra a 2030-as emissziócsökkentési célt, kizárt dolog, hogy ebből a szükséges mértékben visszakozni tudjon. Így most marad a kereskedelem-eltérítés, a diverzifikáció, az orosz földgáz kiváltása más gázmolekulákkal. Persze ez így is agyrém, hiszen úgy kell átalakítani Európa hálózati rendszerét - tulajdonképpen kelet-nyugati áramlásokat nyugat-keletivé alakítani -, hogy aztán az egészet kidobjuk tíz-tizenöt évvel később.

Amink tehát most van, az egy még mindig csökkenő belső termelés és az ágazati beruházásokat elbizonytalanító szakpolitika, 90% körüli importhányad, rövid távon a földgáz-használat csökkentését erősen kizáró, de amúgy csúcsra járatott dekarbonizációs útiterv, és mindent egybevetve egy 35% körüli orosz arány a vezetékes gáz és LNG vonatkozásában.

Továbbá a versenyképesség örve alatt törekedtünk volna a rövid távú, tőzsdei kereskedelem erősítésére és a hosszabb távú szerződéses struktúrák csökkentésére. Egy 2027-es, akár részleges orosz gázkiváltás esetén azt kell eldönteni, hogy ezekből mit és mennyit adjunk fel. Nyilvánvaló áldozat lesz például a tőzsdei kereskedelem. Most jogi és egyéb okokból éppen a rövid távú orosz gázszállításokat váltjuk le hosszabb távú LNG-szerződésekre, ezek arányának mindenképpen nőnie kellene. Továbbá ismerve az Európai Bizottságot, projektfinanszírozás keretében egy raklapnyi pénzt zúdít majd a földgáz-infrastruktúra fejlesztésére. Növeli a meglévő LNG-importkapacitások kihasználhatóságát, bővíti a kontinens belsejébe vezető vezetékeket, és mindebből még rengeteg újat is építeni kell. Persze a közösségi szubvenciókra igencsak szükség lesz, hiszen senki nem akar majd egy halálra ítélt fosszilis ágazatba befektetéseket eszközölni. Végezetül újra lehet gondolni a korábbi nukleáris kivezetést is – főleg és most még Németországban – bár a szélnek eresztett munkavállalók miatt ez sem nem egyszerű, sem nem hoz sokat a konyhára.

A gond az, hogy mindez kevés a 2027-es teljes kiváltáshoz.

Még ha a nemzeti kormányok ehhez hozzá is tesznek, a magas gázárak pedig rá is segítenek, csak ezekkel az eszközökkel aligha lehet teljes mértékben kiváltani egy ekkora volument. Így amíg nem jelentenek be valamilyen fajsúlyosabb, intézményi megoldást, hogy ezen eszközökön túlmenően miképpen kívánják ezt elérni, addig nem lehet túl komolyan venni az ilyen irányú elkötelezettséget. Az Európai Unió már két évtizede csökkenteni kívánja az orosz földgázfüggőségét, ehhez képest az importvolumen folyamatosan és meredeken nőtt, a 2010-es években – amikor elvileg volt ellátásbiztonsági célunk – kiváltképp. Így nehéz elhelyezni a mostani vállalást, főleg úgy, hogy azt két hét alatt ötlötték ki Brüsszelben.

Mit jelent ez Magyarország számára? Egyfelől annyit, hogy elvileg lehet tovább kacsintgatni Moszkva felé. Hiszen ha úgysem sikerült teljesen leválni, akkor mi jelentkezhetünk önként hátramaradónak. Valójában ettől még a földgáz a megszokottnál sokkal drágább, ugyanolyan fosszilis marad, és minden korábbinál kockázatosabbá válik. A részleges európai diverzifikáció épp nem csökkenti, hanem növeli egy orosz-európai gázmizéria valószínűségét, hiszen az egyik félnek sem okozna már végzetes károkat. A földgáz a szankciós hadsereg besorozható tagjává válik. Nem kell annyira tekintettel lenni rá, korlátozhatóak a vezetékes kapacitásallokációk, a pénzügyi folyamatok és akár a gáz is elzárhatóvá válhat. A magyar esetben – a visontai erőművet leszámítva – nem is nagyon maradt szénipar, ezért a dekarbonizáció logikus célja a földgázkereslet csökkentése kellene, hogy legyen. Éppen ezért sokkal inkább lehetőségként kellene erre a kezdeményezésre tekinteni, nem küzdeni ellene. Az ellátásbiztonság a magyar esetben hagyományosan erős érv az uniós forrásokért való kuncsorgásban, elsősorban lakossági fogyasztáscsökkentés, másodsorban diverzifikáció révén. Ha másért nem is, azért mert olcsón kapjuk, lehetne élnünk a lehetőséggel.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Címlapkép: Getty Images