Így váltak a nyugdíjasok a rendszerváltozás legnagyobb veszteseivé

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Megugrott a nyugdíjrendszer függőségi rátája

A rendszerváltozást közvetlenül követő években a gazdaság mélyrepülésben volt, a foglalkoztatás és a munkajövedelem egyaránt zuhant, miközben az éves infláció fájdalmas mértékűvé vált, 34%-on tetőzött 1991-ben, és 20% fölött maradt egészen 1997-ig (a pandémiát követően szerencsére csak két évre jött vissza ez a rémületes inflációs szint). Mindez negyedszázada évről-évre a nyugdíjak vásárlóértékét az előző évi kétharmadára-háromnegyedére zsugorította, miközben a nyugdíjemelés akkori hektikus eljárása nem volt képes semmilyen mértékben sem ellensúlyozni ezt a folyamatot.

A munkahelyek 30%-a elveszett az 1990-es évek elején, a GDP csak 2000-ben múlta felül az 1989-es szintet. A foglalkoztatottság zuhanása csökkentette a járulékfizetők számát, egyúttal drámai mértékben növelte a nyugdíjasok számát, mert a munkájukat elvesztők közül aki csak tehette, a korhatár előtti nyugdíjazásba vagy a rokkantnyugdíjazásba menekült (ezeket a menekülési útvonalakat aztán 2011 végén könyörtelenül lezárták). Ennek következtében

a nyugdíjrendszer függőségi rátája, vagyis a nyugdíjasok számának és a járulékfizetők számának hányadosa az 1989-es 51,4%-ról 1996-ra már 83,9%-ra ugrott.

E folyamatok hatására 1994-ben a nyugdíjkiadások a korábbi 6-8%-ról a GDP 10%-ra emelkedtek.

Megváltozott a nyugdíjmegállapítás szabálya

A könnyebb ellenállás irányába rohanva a szökőárként emelkedő kiadási trendet először a kezdőnyugdíjak megállapítási szabályainak szigorításával próbálták megfordítani. Azért könnyebb ez az ellenállás (politikai szempontból feltétlenül), mert így nem kell a kétmilliónyi nyugdíjas szerzett jogait abajgatni, vagyis kétmilliónál is több választópolgárt a hatalom ellen hangolni, elég az évi néhány tízezer nyugdíjigénylő jogait korlátozni, akik jó része ráadásul jó ideig észre sem veszi, hogy mennyivel rosszabbul járt, mint a korábban nyugdíjba vonultak tömegei.  

Az új nyugdíjigénylők jellemzően nem tudták, hogy már nem úgy számították a nyugdíjukat, mint korábban. 1991-ig ugyanis a nyugdíjmegállapítás alapjául szolgáló keresetet a nyugdíjazás előtti utolsó öt évből a nyugdíjba vonuló számára legkedvezőbb három év keresetének átlagaként határozták meg. 1992-től azonban megszűnt ez a nyugdíjigénylők – különösen a munkáltatójukkal cinkosan összekacsintani képes nyugdíjigénylők – számára rendkívül kedvező rendszer. Ugyanis akkortól – amit megőrzött az 1997-es, mindmáig utolsó nagy nyugdíjreform után is a nyugdíjképlet –

a nyugdíjszámítás során az 1988. január 1. után a nyugdíjmegállapítás napjáig tartó teljes időszak nyugdíjjárulék-alapot képező kereseteit figyelembe veszik, függetlenül attól, hogy az a nyugdíjigénylőnek jó volt-e vagy rossz.

Mindezek eredményeként azok, akik 1997 előtt a nagyon magas inflációjú években mentek nyugdíjba, ezt csak fájdalmas veszteséggel tehették meg, vagyis rendkívül alacsony vásárlóértékű kezdő nyugdíjakat állapítottak meg a számukra.

A rendszerváltozás legnagyobb vesztesei a nyugdíjasok lettek.

Bonyolult számítási szabályok

A rendszerváltozást követően a nyugdíjrendszer alapvető hibája a szerkezetében rejlett, mert megkísérelte a szociális segélyezés (az újraelosztáson alapuló szolidaritás) és a társadalombiztosítás (az ekvivalencia elvén alapuló méltányos és járulékarányos keresetpótlás) működő kevercsét előállítani anélkül, hogy ennek mibenlétét a politikusok bárkivel tisztázták volna. Mindenesetre a nyugdíjasoknak már a kilencvenes években sem volt fogalmuk arról, hogy miért annyi a nyugdíjuk, amennyi, és hogy annak összege hogyan vezethető le a korábbi járulékbefizetéseikből (spoiler: sehogy, mert a nyugdíjszámítás alapja nem a befizetett járulék, hanem a nettósított kereset).

A kezdő nyugdíjak számítási szabályai az 1997-es refom előtt is nagyon bonyolultak voltak, majd a reform után – a magánnyugdíjpénztári rendszer bevezetésével – a halandó számára végképp áttekinthetetlenné váltak, míg a magánnyugdíjpénztári intermezzo elmúltával a nyugdíjszámítás körülbelül olyan egyszerűvé vált, mint Schrödinger hullámegyenleteinek a megoldása.

Pedig a kiindulópont 1992 óta megtévesztően "egyszerű":

a nyugdíj a figyelembe vehető, azaz 1988 óta szerzett, járulékalapot képező keresetekből nettósított, valorizált, degresszált havi átlagkeresetnek a szolgálati idő teljes években mért hosszától függő nyugdíjszorzó által meghatározott százaléka.

Közelebbről nézve kicsit bonyolódik a képlet. A nyugdíjszázalékkal kezdve az ugyanis változatlanul nem más, mint a megszerzett szolgálati évek szakadozottan ugráló meredekségű függvénye. A 90-es évek elején – amikor a résznyugdíjhoz még elegendő volt 10 év szolgálati idő – négyszer hosszabb szolgálati idő csak 2,4-szer nagyobb nyugdíjszázalékot adott, hiszen tíz évért 33% járt, negyven évért csak 80%.

Ma a helyzet csak annyiban változott, hogy tíz év szolgálati idő már nem elég az önálló saját jogú nyugdíjhoz, ahhoz legalább 15 év (résznyugdíj) vagy legalább 20 év (teljes nyugdíj) szükséges, az arányok azonban változatlanul védhetetlenek maradtak: 15 évvel 43%, 20 évvel 53%, 40 évvel változatlanul csak 80% szerezhető. Hogy mi ennek a pénzügyi perverziónak az oka? Harminc éve nyilván a történelem viharaiban csak rövid szolgálati időt szerezhetett embereket próbálták jobb pozícióba juttatni a nyugdíjigénylés során (például a tsz-dolgozókat). Ennek a rövidebb szolgálati időket méltánytalanul preferáló rezsimnek ma már semmi értelme nem látszik, hiszen éppen a hosszabb szolgálati időket – a tovább dolgozókat, hosszabb ideig járulékot fizetőket – kellene jutalmaznia a rendszernek, és nem fordítva.

A rendszerben megjelent két olyan nyugdíjszámítási korlátozás, amely a rendszerváltozást követő évek zűrzavaros foglalkoztatási viszonyaiban ellenérdekeltté tette a járulékfizetésben a munkavállalót és a munkáltatót egyaránt.

• A munkavállaló járulékfizetési ellenérdekeltsége abból eredt, hogy az 1988. január 1-jétől figyelembe vehető bruttó kereseteiből számított nettó átlagkeresetét a szocializmus utóhatásaként nivellálásra törekvő jogalkotás következtében erős degresszióval sújtva kellett megállapítani, vagyis a magasabb kereset nem adott arányosan magasabb figyelembe vehető átlagkeresetet, így nem eredményezett arányosan magasabb nyugdíjat, ennek következtében ellenérdekeltté tette a magasabb keresetűeket a járulékfizetésben.
• Ezt a hatást még inkább súlyosbította, hogy a nyugdíjszámítás során figyelembe vehető kereseteket felülről korlátozták, s igaz, hogy ennek megfelelően a munkavállalói nyugdíjjárulékot is korlátozták, vagyis nem kellett járulékot fizetni a nyugdíjszámítás során figyelembe nem vehető kereset után (járulékfizetési plafon), de ezzel nem is ösztönözték a magasabb keresetek megállapítását, hiszen továbbra is a teljes kereset után kellett a munkáltatónak megfizetnie a munkáltatói járulékokat – így a munkáltató is ellenérdekeltté válhatott.

Az indexálás a nyugdíjemelési kánaán vagy mégsem?

Újabb súlyos gondokat okozott, hogy a nyugdíjak emelése a szocializmus végóráiban, a kilencvenes éveket megelőzően hektikus volt, majd az eseti nyugdíjemelések kiszámíthatatlan gyakorlata után 1991-től a korábban megállapított nyugdíjakat a nettó keresetek növekedése szerint indexálták. Úgy tűnik, hogy ez volt a nyugdíjemelési kánaán, hiszen ma a nyugdíjas szervezetek és egyes ellenzéki pártok éppen azt követelik, hogy legalább részben (v.ö.: svájci indexálás) kövesse a nyugdíjemelés a nettó átlagkeresetek emelkedését.

A gond mindössze annyi, hogy a nettó átlagkeresetek nem csak emelkedhetnek, hanem – mint a nem túl távoli múlt kényelmetlen tényei tanúsítják – zuhanhatnak is. Ilyen esetben a nettó keresetek változásához kötött nyugdíjemelés akár drámai nyugdíjcsökkentésbe is torkollhat. A kilencvenes években mindez bekövetkezett, ráadásul az indexálás tisztának látszó elvét folyton megsértették azzal, hogy az emelések mértékét önkényesen megválasztott korlátok közé szorították, így a különböző nyugdíjas korosztályok teljesen eltérő elbánásban részesültek, amelyet persze minden érintett méltánytalannak érzett.

Ebben az időszakban vált a nyugdíjba vonulás időpontja a nyugdíj összegét leginkább meghatározó tényezővé. Két személy nagyon hasonló életpályával (azonos hosszúságú szolgálati idővel, azonos összegben figyelembe vehető átlagkeresettel) döbbenetes mértékben különböző nyugdíjat kaphatott attól függően, hogy melyikük mikor ment nyugdíjba. Ez a hihetetlen méltánytalanság a mai napig fennmaradt, csak éppen ellenkező előjellel. Az 1990-es években minél későbbi évben igényelte valaki a nyugdíját, annál kisebb összegű nyugdíjat kaphatott. A 2010-es évek derekától minél későbbi évben igényli valaki a nyugdíját, annál nagyobb összegű nyugdíjat kaphat, lényegében azonos életpályák esetében is.

A cikksorozat második részében az egykori nyugdíjbiztosítási önkormányzat közel 30 évvel ezelőtti koncepciójára térek ki, amelyet egy leendő nyugdíjreform tervezése során érdemes lenne elővenni. Továbbá a második részben rámutatok a jelenlegi nyugdíjrendszer égető anomáliáira is. 

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images