A HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.
A bevándorlás szó hallatán a vita nagyon hamar az illegális bevándorlás felé, annak szabályozása irányába terelődik. Nem véletlenül, hiszen a nemzetközi vándorlásnak ez a látványosabb, sokakat aggasztó formája, amelyet a politikusok előszeretettel emelnek a közbeszéd szintjére, s amelynek jogi kereteit hosszú évek óta nem sikerül megújítani.
Ugyanakkor létezik legális migráció is, amely jóval kevésbé kerül a figyelem középpontjába. Az Európai Unió ezen a téren a szigorítás helyett az enyhítés mellett teszi le a voksát, a bevándorlókat illetően kedvezőbb szabályokat léptet életbe.
A legális migráció szabályozásának enyhítését egyrészt az egyre növekvő munkaerőhiány, másrészt az európai társadalmak elöregedése tette szükségessé. Európában a népesség gyorsan öregszik, miközben a születési arányszám tartósan alacsony. 2050-re az EU lakosságának várhatóan egyharmadát teszik ki a nyugdíjasok.
A cikk első felében bemutatjuk, hogy jogilag milyen szabályok vonatkoznak a nemzetközi vándorlásban résztvevőkre az Európai Unióban és Magyarországon, majd a második részben a migráció térbeli sajátosságait vesszük górcső alá.
Az uniós szabályozás
A bevándorlók fogalomkörébe azok a harmadik országbeli személyek tartoznak, akik nem a hazájukban való üldöztetés miatt, hanem a beutazásra és tartózkodásra vonatkozó engedély birtokában utaznak be az EU valamely országába. A tagállamok nemzeti hatáskörben maguk határozzák meg, hogy harmadik országokból hány olyan állampolgárt engednek be a területükre, akik munkavállalási vagy tanulási szándékkal, esetleg családegyesítés céljából érkeznek. Harmadik országból a bevándorlás lehetősége az Európai Unió valamely országába – eltérően a menedékjog biztosításától – nem alapvető emberi jog, annak lehetővé tétele a tagállam diszkrecionális jogkörébe tartozik.
Az EU-n belüli és a harmadik országból érkező migrációt mind az európai uniós, mind a hazai jog szabályozza. Az Európai Unió joga 2004. május 1-től a magyar jogrendszer részévé vált, s az uniós jog elsőbbséget élvez a nemzeti jogszabályokkal szemben. Az uniós jog mind az Unión belüli szabad mozgást, mind az EU-n kívülről érkező bevándorlást szabályozza, azonban fontos, hogy honnan származnak ezek az emberek. Az ún. harmadik országokból (azaz az Európai Unión kívülről) érkező állampolgárokra vagy hontalan személyekre kizárólag a bevándorlási politika vonatkozik. Az uniós tagállamok állampolgáraira pedig a személyek szabad mozgásáról szóló rendelkezések vonatkoznak, a migrációs szabályok viszont nem.
A belső piac
A közös, majd később a belső piac az európai integráció egyik legfontosabb vívmánya, amely lehetővé teszi, hogy az EU egész területén az összes gazdasági tényező (köztük a munkavállalók is) szabadon, a tagállamok beavatkozásától mentesen mozoghat.
A munkavállalók szabad mozgásának elvét az Európai Unió működéséről szóló szerződés rögzíti. A Szerződés egyértelműen megtiltja a tagállamok munkavállalói közötti, állampolgárság alapján történő megkülönböztetést a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében. Ez a cikk jogot biztosít továbbá a munkavállalóknak arra, hogy a tagállamok területén szabadon mozogjanak, munkavállalás céljából valamely tagállamban tartózkodjanak, valamint a munkavállalás befejeztét követően bizonyos feltételek mellett az adott tagállam területén maradjanak. Az EU-s tagországok mellett az Európai Gazdasági Térségben tagsággal rendelkező nem uniós országok (tehát Izland, Liechtenstein és Norvégia), illetve egy kétoldalú megállapodás révén Svájc állampolgárai ugyanolyan jogok és kötelezettségek mellett dolgozhatnak az EU-ban, mint az uniós munkavállalók.
A harmadik országokból érkező (legális) bevándorlókra vonatkozó politika
Jogi szempontból megkülönböztetjük a regurális és az irreguláris bevándorlást. Reguláris bevándorlás során az egyének a szükséges okmányok birtokában, míg irreguláris bevándorlás esetén ezek hiányában vándorolnak egyik államból a másikba. A reguláris migráció esetén az EU hatáskörébe tartozik, hogy meghatározza az egyes tagállamokba belépő vagy ott tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok belépésének és tartózkodásának feltételeit. A tagállamok hatáskörébe tartozik annak meghatározása, hogy hány harmadik országbeli állampolgárt engednek be munkavállalás céljából.
Az uniós jog közel másfél évtizeddel ezelőtt bevezette az ún. „uniós kék kártyát”. Ez egy olyan munkavállalási és tartózkodási engedély, amely lehetővé teszi a nem uniós polgárok számára, hogy egy uniós tagállamban dolgozzanak és éljenek, feltéve, hogy diplomával vagy legalább ötéves, a felsőfokú képesítéssel összehasonlítható szakmai tapasztalattal, valamint egy minimális fizetési küszöböt elérő állásajánlattal rendelkeznek. A kék kártya lehetővé teszi, hogy a munkavállalók magukkal hozhassák családtagjaikat.
Kék kártyára azonban nem mindenki jogosult. Azon harmadik országbeli állampolgárok számára, akik tartózkodási és munkavállalási engedélyért folyamodnak egy tagállamban, az EU közös, egyszerűsített eljárást hozott létre. A kék kártya négy, az egyszerűsített engedély viszont csak két évre szól.
Az EU emellett szabályozza a rövid távú munkavállalást (pl. idénymunka) is.
A munkavállalási célú migráció kapcsán az EU kialakította az ún. „közösségi preferencia” elvét, amelynek értelmében a tagállamok csak akkor és csak annyiban teszik lehetővé a munkavállalási célú bevándorlást, amennyiben az álláshelyek nem tölthetők be nemzeti vagy uniós munkaerővel, illetve már legálisan az EU területén tartózkodó harmadik országbeli munkavállalókkal.
A hazai szabályozás
A harmadik országbeli személyek magyarországi beutazása vízumköteles, kivéve azon országok állampolgárait, akik vízummentességet élveznek. Vízummal vagy vízummentesen legfeljebb 90 napot tartózkodhatnak Magyarországon, a 90 napot meghaladó tartózkodáshoz engedély szükséges.
Magyarországon évek óta nincs érdemi munkanélküliség, a munkaerőhiány viszont annál nagyobb. A KSH 2023. II. negyedéves adatai alapján összesen 80 ezer betöltetlen álláshely van az országban. Ráadásul az ország növekvő munkaerőigénye a jelenlegi újraiparosítási stratégiával is összefügg, amelyben a feldolgozóipar kiemelt szerepet kap. Az Európán kívülről érkező ellenőrizetlen migrációt éveken át ellenző Fidesz-KDNP kormány – a hazai munkaerőhiány kezelésére – 2023 őszén az uniós irányelvekkel összhangban álló törvénytervezetet nyújtott be a vendégmunkások foglalkoztatásával kapcsolatban. A tervezet szerint először minden egyes álláshely esetében meg kell vizsgálni, hogy van-e magyar munkavállaló, ha igen, akkor őt kell alkalmazni, s csak ha nincs, akkor lehet vendégmunkást foglalkoztatni.
Csak annyi vendégmunkás jöhet Magyarországra, amennyi betöltetlen álláshely van.
A vendégmunkások korlátozott ideig tartózkodhatnak Magyarországon, ezt követően el kell hagyniuk az ország területét. A szezonális munkavállalás céljából kiadott tartózkodási engedély érvényességi ideje legfeljebb hat hónap. Beruházás megvalósítása céljából kiállított munkavállalási célú tartózkodási engedély a beruházás megvalósításáig, de legfeljebb három évre jogosít tartózkodásra Magyarország területén – ez viszont nem hosszabbítható meg. A foglalkoztatható harmadik országbeli állampolgárok száma nem haladhatja meg a tárgyévet megelőző évben bejelentett munkaerőigények havi átlagát.
Törvényileg most már tiszta. De a statisztika mit mond, ki a külföldi?
A statisztikai adatbázisokban két módon közelíthetjük meg a kérdést. Egyrészt a külföldi állampolgárság, másrészt a születési ország alapján becsülhetjük meg a külföldiek arányát. Az, hogy melyik a jobb szám, vita tárgyát képezi, jelen cikkben főként az állampolgárságot vettük alapul.
Továbbá érdemes megfelelő fenntartásokkal kezelni az adatokat, főleg az EU-n belüli népességmozgást. A hivatalos (statisztikai) és a valós számok között lehetnek eltérések.
Mennyi az annyi? Külföldiek az Európai Unióban
2022-ben az Európai Unió területén 37,7 millió bevándorlót tartottak nyilván. Ez magában foglalja mind a másik tagországba költöző EU-s állampolgárokat, mind a harmadik országokból érkezőket, ami az Unió teljes népességének 8,5%-a (1. ábra). Az EU területén élő külföldiek száma folyamatosan növekedett az elmúlt két évtizedben. Két helyen törik meg a trend, egyrészt a 2009-es gazdasági- és pénzügyi világválság idején, amikor sokan visszatértek szülőhazájukba, másrészt a COVID-19 pandémia lassította le – némileg – a növekedést.
Az Uniót azonban hiba lenne egy nagy egységként kezelni, a régi és az új tagországok különböző mértékben vonzzák a külföldieket, és a külföldiek eloszlásában markáns területi különbségek figyelhetők meg. A külföldiek több mint 93%-a (35,1 millió fő) a régi tagországokban él (pl. Németország, Ausztria, Franciaország, Olaszország, Belgium), míg az új EU tagországokat (ezek a 2004 után csatlakozott országok, tehát Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia, Bulgária és Horvátország sorolható ide) 2,3 millió külföldi választja. A legtöbb bevándorló, közel 11 millió fő Németországban él, de népszerű célország Spanyolország, Franciaország és Olaszország is (5–5 millió fő), míg a legkevesebben Litvániában, Horvátországban, Máltán, Szlovákiában és Bulgáriában élnek (2. ábra). Ami a népességen belüli arányokat illeti a régi tagországokban a népesség 10%-a, az új tagoknál 2,3%-a külföldi.
Kik ők? EU-s vagy nem EU-s állampolgárok?
Érdemes egy pillantást vetni az EU-s és az EU-n kívülről érkezők arányára. Az Unión kívülről többen jönnek (2020: 22 millió fő), mint egy másik EU-s tagországból (2020: 14,4 millió fő), térbeli megoszlásuk pedig még inkább kirajzolja a nagy területi különbségeket. Amíg az uniós bevándorlók 95%-a a régi tagországokba költözik, addig a 2004 után csatlakozott tagországokat kevesebb mint 600 ezer fő választotta. Ellenben a harmadik országból érkezők száma meghaladta az 1,6 milliót az új tagországokban, ami részben a környező, nem EU-s országokból érkezők bevándorlásának tudható be, de az elmúlt években egyre több a távol-keleti munkavállaló is.
Az okok között találjuk például a munkaerő-piaci adottságokat (pl. bérszínvonal), illetve a már kialakult vándorlási kapcsolatokat (pl. nagyobb számú diaszpóra, családegyesítés).
Mi a helyzet a kelet-közép-európai térséggel? Ők hova mennek?
Ami a számokból jól kiolvasható, hogy a szabad munkaerő-mozgás hasonló arányban mozgatta meg az új tagországok állampolgárait, mint a régiekét. 2022-ben 7,3 millióra tehető azok száma, akik elhagyták a térséget és egy másik EU-s országban élnek. A legtöbben román (3,6 millió fő), lengyel (2,5 millió fő) és bolgár (900 ezer fő) állampolgárok, de ha a népességarányokat nézzük, akkor Romániát (10 ezer főre 1 882 fő a külföldön élők száma), Horvátországot (1 484 fő), Litvániát (1 469 fő), Bulgáriát (1 381 fő) és Lettországot (1 104 fő) sújtja leginkább az elvándorlás.
A hivatalos adatok alapján Magyarországot 454 ezren hagyták el, ami 10 ezer főre 469 főt jelent.
A legtöbben Németországba (2,8 millió fő), Olaszországba (1,3 millió fő) és Spanyolországba (830 ezer fő) költöznek, az Egyesült Királyság pedig a Brexit ellenére is az egyik legfontosabb célország maradt. 2022-ben a kelet-közép-európaiak száma körülbelül 2 millió főre tehető, de itt az Eurostat mellett érdemes más adatbázisra is ránéznünk.
A szigetország EU-ból való kiválása bizonytalan helyzetet szült az uniós állampolgárok maradása körül, a korábbi szabad mozgás megszűnésével a munkavállalást letelepedési engedélyhez (EU Settlement Scheme) kötötték. A brit Belügyminisztérium (Home Office) adatai alapján 2023. szeptember 30-ig összesen 6,9 millió uniós állampolgár regisztrált (a regisztráció hivatalosan 2019. március 30-án indult el), akiknek közel kétharmada (4,2 millió fő) az új tagországokból származik. A legtöbb EU-s jelentkező román (1,6 millió), lengyel (1,2 millió), olasz (658 ezer), portugál (504 ezer) és bolgár (449 ezer) állampolgár. A magyarok a 10. legtöbb jelentkezést adták le, összesen 181 490 fő kért letelepedési engedélyt. (Megjegyezzük, hogy a Eurostat ezzel szemben csak körülbelül 80-90 ezer magyar állampolgárt mutat.)
Az adatok további két szempont, korcsoport és területi bontás (brit tagországok) szerint is elérhetők, amely alapján szembetűnő, hogy az engedélyt kérők közül a 18-64 éves korcsoport aránya a magyarok körében az egyik legnagyobb (86%). Ebbe ugyan a felsőoktatásban tanulók is beletartoznak, de a kivándorlás fő motivációjára jól következtethetünk a munkaképes korú népesség ilyen magas arányából. A területi eloszlást tekintve a nagy átlaghoz hasonlóan a döntő többség Angliában él (160 ezer fő), Skóciát jóval kevesebben választották (10 ezer fő), míg Észak-Írország és Wales (3-3 ezer fő) a legkevésbé népszerű célterület.
Külföldiek Magyarországon
A Magyarországra vonatkozó adatokból az tűnik ki, hogy 2021-ben 333 ezer, 15 és 50 év közötti külföldi rendelkezett tartózkodási engedéllyel. Kétharmaduk (223 ezer fő) a környező országokból érkezett, azonban a többségük (169 ezer fő) rendelkezik magyar állampolgársággal. A legtöbben Romániában, Ukrajnában és Szerbiában születtek (3. és 4. ábra).
A külföldön született nem magyar állampolgárok száma 133 ezer fő volt 2021-ben.
A nemi arányokat tekintve többségük férfi (60%). Korcsoport alapján pedig több mint kétharmaduk (96 ezer fő) 25 és 50 év közötti, akik vélhetően munkavállalási szándékkal érkeztek Magyarországra. Térbeli elhelyezkedésük igen koncentrált, közel minden második munkaképes korú külföldi állampolgár Budapesten él (47 ezer fő), ezt követi Pest és Győr-Moson-Sopron vármegye (8-8 ezer fő), az ország többi részében pedig átlag 2 ezer fő telepedett le vármegyénként (19. ábra). A legkevesebb bevándorló Békés, Tolna és Nógrád vármegyékben telepedik le, számuk egyik területi egységben sem éri el a 800 főt.
A Budapest központúság néhány esetben kifejezetten látványos, például a távol-keleti (mint a kínai, az indonéz vagy a vietnámi) állampolgárok esetében (84-88%), de megfigyelhető az olasz, a brit, a francia, az amerikai vagy a lengyel letelepedőknél is (75-80%). Ettől eltérő területi mintázat rajzolódik ki a szerb, a szlovák és az ukrán állampolgárok letelepedésénél, akik jelentős részben a térben közeli, határ menti vármegyékben élnek. A német állampolgárok földrajzi elhelyezkedése pedig regionális sajátosságokat mutat (pl. Balaton-parti települések, határ mente, Dél-Dunántúl).
Összefoglalás
Fontos rámutatunk arra, hogy általánosságban a vándorlás területileg erősen koncentrált: egy szűk országcsoport, sőt, csupán néhány régió, város a migráció fő vonzó területe (pl. a régi – 2004 előtti – EU-tagországok, vagy a fővárosi térségek, gazdasági centrumok és várostérségük), míg mások a népességvesztés szerteágazó problémáival szembesülnek (pl. az újonnan csatlakozott tagországok, az EU keleti határ menti térségei, a hegyvidéki térségek, a gyéren lakott sarkköri területek, illetve az egyéb szempontból periférikus vagy marginalizálódó terek).
Sajnos az elmúlt időben rendszerint felröppennek különféle negatív hangvételű médiatartalmak, amelyek a külföldi, leginkább ázsiai vagy afrikai országokból érkezőkre és a munkavállalásuk, vagy csupán az itt létük miatt kialakult negatív folyamatokat hangoztatják. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a külföldiek által előidézett társadalmi konfliktusokat, de azokat kellő objektivitással és a téma alapos körbejárásával szükséges kezelni. Számunkra, akik az adatokat elemezzük, a folyamatokat értékeljük, majd az így kapott eredményeket a szélesebb társadalom felé közöljük nagy felelősségünk van, mivel a hiteles tájékoztatás és az átgondolt döntéshozatal ezekre tud támaszkodni.
A cikk alapjául szolgáló tanulmány a Területi riport 2023 c. kötetben érhető el.
Brucker Balázs a HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK) Regionális Kutatások Intézetének tudományos munkatársa.
Lados Gábor a HUN-REN Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK) Regionális Kutatások Intézetének tudományos munkatársa.
A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Címlapkép forrása: Getty Images
