Moszkva húzna hasznot az azeri baltás gyilkos kiadatásából?

Qui prodest?

"Valaki nagyon akarja ezt a háborút", írta Naira Ajrumjan, és a qui prodest örök - ám a rohanó világ információs forradalmának lendületében gyakran szem elől tévesztett - kérdésére nyomban meg is adta az első pillantásra meghökkentő választ. Szerinte a Kreml érdeke, hogy az esetlegesen kirobbanó harci cselekményekre hivatkozva Putyin orosz csapatokat vezényeljen a válságövezetbe, ahol azután kedvére - pontosabban részint Ankara kedvére - kijelölje az örmény, illetve azeri fennhatóság alatt álló Hegyi Karabah új határait.

"Őrült beszéd, de van benne rendszer", mondhatjuk Poloniusszal. Hiszen volt már precedens arra, hogy a Kreml - nem is akármilyen -- fegyveres erővel beavatkozott egy elvileg szuverén ország belső konfliktusaiba: alig négy esztendeje, 2008. augusztus 5-én az oroszok megszállták a Grúzia nemzetközileg elismert területéhez tartozó Dél-Oszétiát, amelynek lakosai Abháziához, a másik szakadár grúziai autonómiához hasonlóan jó előre felvették az orosz állampolgárságot. De térben közelebb eső példára is hivatkozhatunk: az 1980-as évek végén, amikor Hegyi Karabah fellázadt Baku ellen, az ottani örmény elit egy része taktikai okokból nem a Jerevánhoz, hanem a Moszkvához való csatlakozást tűzte ki célul.

Tegyük hozzá, hogy az Ajrumjan által emlegetett szcenárió, mint a második világháborús győzelmet felidéző fegyveres orosz nemzetközi szerepvállalás, a Kreml szempontjából hatásos belföldi "PR-akció" is lenne. Alkalmas arra, hogy csökkentse a hatalmas Oroszország megannyi városában most újra kiújult kormányellenes tüntetéseknek a hatalom szemében egyre veszélyesebbnek látszó társadalmi hatását.

A múlt hosszúra nyúlt árnyéka

Ezeknél is fontosabb azonban a jereváni politológus Ankarára utaló megjegyzése. Az orosz—török háborúk legalább másfél évszázada meghatározóak a két egykor hatalmas birodalom kontinenseken átívelő befolyási övezete és az abból fakadóan változó nemzetközi erőviszonyok tekintetében. Az oszmán birodalom és a cári Oroszország összecsapásainak se szeri, se száma. A két ország kisebb- nagyobb megszakításokkal egyebek mellett már 1475—1497, 1513—1517, 1568—1570 között is háborúban állt. Következményeiben azonban ezeknél fontosabb a máig meghatározó 1877—1878. évi háború, amelynek az Oroszország és Bulgária hosszú ideig tartó térnyerését hozó San Stefano-i béke, majd az akkori európai nagyhatalmak berlini kongresszusa vetett véget.

Noha a mai Azerbajdzsán területe nagyrészt az orosz--iráni háborúk nyomán került a Romanov dinasztia fennhatósága alá a XVIII. században, majd a XIX. század elején, az örmény—azeri konfliktus közvetlen okainak mélyén számos vonatkozásban mégiscsak az orosz—török kapcsolatok rejlenek. Hiszen az elmúlt hetekben sokan és sok helyütt elmondták, hogy a keresztény örmények lakta Hegyi Karabahnak a muszlim vezetésű Azerbajdzsánhoz csatolása 1923-ban a nemzetközi elszigeteltségéből ezzel a gesztussal is kitörni szándékozó szovjet vezetés Ankarának - pontosabban Musztafa Kemal Atatürk világi felfogásának -- tett látványos engedmény volt. Még hozzá alig nyolc évvel az örményellenes török genocídium után történt.


Nagyobb térképre váltás

Moszkva közeledése azonban nem hozott enyhülést a két ország kapcsolatában. Az pedig kivált nem, hogy a szövetségesekkel együtt kivívott, de egyedül magának tulajdonított második világháborús győzelem küszöbén Joszif Sztálin nyilvánvaló módon Törökország északi tartományainak megszállására készült. E háború "logisztikai" előkészítését szolgálta a török—orosz határhoz közel élő muszlim vallású szovjet alattvalók tömeges deportálása őseik földjéről. Ezzel akarta a Kreml megakadályozni, hogy az orosz előrenyomulást veszélyeztesse a kis népek fiainak összejátszása Ankarával. A brit szövetségesektől nem éppen e célra kapott vasúti szerelvényekbe tuszkolt krími tatárok, kurdok, csecsenek, ingusok, meszhek (eltörökösödött grúzok), hemsilek (muszlim örmények), balkárok közül sokan nem élték túl a víz nélkül, minimális élelemmel lebonyolított, több hetes utazást Szibéria és Közép-Ázsia kihalt tájaira. Másoknak a soha nem ismert, nyári ruhában átvészelt jéghideg tél, az éhezés, a leküzdhetetlen honvágy okozta a végzetét.

Sztálin halála után a túlélőknek és leszármazottaiknak még több mint egy évtizedig heroikus küzdelmet kellett folytatniuk azért, hogy visszatérhessenek egykori otthonukba, ahol nem megalázott, megtűrt bűnösökként, idegen etnikumú és hitű emberek között, hanem a maguk közösségeiben élhetnek, saját iskoláik vannak, és ellátogathatnak őseik sírjához, a helyi temetőbe. A hatóságok ezt azért akadályozták, mert az 1944. évi deportálás után a háborúban fedél nélkül maradt ukrajnai oroszokat és ukránokat költöztettek a muszlimok üresen maradt otthonaiba, amelyek bővítéséhez a betelepültek még a temetők sírköveit is felhasználták. A térség azóta is vallási indíttatású merényletek színhelye, az iszlám fundamentalizmus külföldről érkező harcosainak előretolt állása.

Az orosz pozíciószerzés jövőbeli lehetőségei

A szovjet—török háború az 1940-es évek közepén, részben a szövetségesek tiltakozása nyomán is, elmaradt. Ilyesmi a XXI. században sem fenyeget. Modern korok mostanában gyengülő, de még mindig meghatározó nehézfegyverzete, a kőolaj- és a földgáz szállítás szempontjából azonban létfontosságú Moszkva számára az Ankarával való jó kapcsolat. Ezért is elgondolkodtató Ajrumjan okfejtése, miszerint az orosz részről vizionált (esetenként ösztönzött) örmény—azeri háborúba fegyveres erővel beavatkozó Moszkva biztosítaná, hogy a Hegyi Karabahon kívül, Örményországtól délkeletre eső, az azeriek tömeges elmenekülése nyomán ma már kizárólag örmények lakta települések ismét Baku joghatósága alá kerüljenek.

Az örmények által elfoglalt, stratégiailag Baku és Ankara számára egyaránt fontos két azeri régiót azonban a jereváni politológus szerint "Putyin odaajándékozná nekik, így mindenki meg lenne elégedve". Ami Jereván számára azt jelenti, hogy "hálából" csatlakozni kellene az Eurázsiai Szövetséghez, ahogyan azt Moszkva régóta, nyomatékosan javasolja a gazdaságilag Oroszországnak teljesen kiszolgáltatott kis országnak, ahol a Kreml már évekkel ezelőtt megszerezte a kőolaj-, földgáz- és elektromos hálózatok tulajdonjogát.

Oroszország tehát mindenképpen nyerne azzal, ha a béketeremtő szerepében lépne fel a régióban. Örményország viszont veszítene, hiszen a vágyott nemzetközi elismerés ily módon csak Hegyi Karabah korábbi autonóm terület státusát rendezné. Az azóta háromszorosára nőtt, köztársaság nevet felvett, harccal megszerzett egykori azeri régiókat azonban vissza kellene szolgáltatni Bakunak. Ajrumjan szerint "az örmény döntéshozóknak, de a közvéleménynek sem a Magyarország és Azerbajdzsán elleni értelmetlen vádaskodásokra, s vele Szafarovnak az azeriek szemében történő heroizálására kellene fordítani erőiket. Szafarov megtette a dolgát 2004-ben, és az örmény népnek az azóta eltelt nyolc év alatt sikerült rávenni az európai szervezeteket, hogy ellenálljanak az elképesztő erejű türk nyomásnak. Az örmény nép képes volt rá, hogy megmutassa a világnak a türkök igazi arcát. (...)Az már mindegy, hol rohad ezután Szafarov: a börtönben vagy a megszámlálhatatlan bakui 'patrióta' gyűlésen. Most az a legfontosabb, hogy az örmény fél ne szenvedje meg a történtek következményeit. Nevezetesen ne hagyja, hogy bárki vállon veregetve egykorvolt határai között elismerje Hegyi Karabahot, és az azóta elfoglalt területeket Baku meg Ankara rendelkezésére bocsássa, ezzel megfosztván a fejlődés perspektívájától, egy újabb posztszovjet borzalomba kényszerítve Örményországot."