Gazdaság
Magyar felemelkedés - Pályát tévesztett a kormány?
A médiapiaci helyzet azonban folyamatosan változik: ha támogatni szeretnéd a minőségi gazdasági újságírást, és szeretnél részese lenni a Portfolio közösségnek, akkor fizess elő a Portfolio Signature cikkeire. Tudj meg többet
Van-e egyáltalán felzárkózás?.
A napokban jelent meg a tudományos körökben igen elismert Dani Rodrik professzor friss tanulmánya, ami szép áttekintést nyújt arról, mit is tudunk jelenleg az országok felzárkózásáról, a gazdasági növekedésről, vagyis úgy általában a nemzetek sikerességéről. Az írásban megfogalmazott gondolatok magyar szemszögből nézve sem haszontalanok. Az elmúlt évtizedek a fejlődő országok (és különösen azok legszegényebb polgárai) számára kifejezetten jó időszaknak számítottak. Ezen gazdaságok éves növekedési üteme 5 százalékponttal is meghaladta a fejlettekét. Ugyanakkor az ezt megelőző két évszázad kifejezetten az országok közötti különbségek növekedéséről szólt - hívja fel a figyelmet Rodrik. Az ipari forradalom előtt a világgazdaság leggazdagabb és legszegényebb része közötti fejlettségi arány 2:1 volt, ma ez 80:1, vagyis az országok közötti egyenlőtlenség jelentősen nőtt.
Bár vannak olyan országok (főleg Kelet-Ázsiában), melyek jelentős felzárkózást tudtak végrehajtani, a tapasztalatok összességében mégis azt mutatják, hogy a fejletlenebb országok abszolút felzárkózása a fejlettek szintjére nem igazán jellemző. A konvergencia inkább a kivétel, mintsem a szabály.
Igaz, bizonyos, fejlettséget meghatározó mutatók alapján megállapítható, hogy létezik "feltételes konvergencia", vagyis az ország alapadottságaiból fakadó fejlettségi szinthez való felzárkózás. Egyszerűen fogalmazva: ha egy országban gyengék az intézmények, nincs stabilitás, az emberek képzettsége és képzése alacsonyabb színvonalú, akkor is létezhet bizonyos mértékű felzárkózási potenciál, de csak olyan jövedelemszintre, amit az adottságaik lehetővé tesznek.
Innentől ingoványos talajra tévedünk, ismeri el Rodrik: jelenleg ugyanis nincs biztos tudásunk arról, hogy miként lehet ezt a feltételes konvergenciát javítani.Mi segít például inkább a humánerőképzésben: a több iskola, a szülők jobb informálása vagy éppen a tanárok ellenőrzött munkarendje? Mitől lesz több beruházás: a bürokrácia csökkentésétől, vagy az adóösztönzők bevezetésétől?
Akad itt azért valami...
Ugyanakkor a fenti dilemmák ellenére van azért néhány biztos pontunk, amelyek segíthetnek minket eligazodni. Rodrik (alapozva más tudósok munkáira) úgy látja, hogy alapvetően két nagy gazdasági húzóerő létezik. Az első a humántőke és az intézmények fejlődése, fejlesztése. A hosszú távú növekedés végső soron ezen képességek fejlődésének a függvénye, amibe persze beletartozik az oktástól,egészségügytől a javuló szabályozói teljesítményen át a jobb kormányzásig sokféle dolog. Hálátlan tulajdonsága ezeknek a képességeknek, hogy lassan fejlődnek, illetve fejlesztésük költségei magasak.
A második hajtóerő a szerkezeti átalakulás, amikor is új, nagyobb termelékenységű ágazatok születnek és bővülnek, ezzel párhuzamosan pedig a munkaerő a gazdaság tradicionális, alacsony termelékenységű szektoraiból tömegével áramlik a modern szektorba. Az (amúgy meglehetősen vegyes eredményességű) természeteserőforrás-lelőhelyek kiaknázását leszámítva a rendkívüli növekedési sztorik mindig valamilyen gyors strukturális átalakulás, jellemzően iparosodás eredményeképpen alakulnak ki. Ezek a növekedési csodák még akkor is képesek megvalósulni, ha egyébként a fent említett képességeknek a gazdaság és a társadalom szűkében van.
Sokféle minta A gyenge intézményi környezet melletti, gyors strukturális átalakulás által hajtott növekedés példája lehet Tajvan és Kína korai felzárkózási időszaka, mondja Rodrik, de bizonyos szempontból akár Indiát is ide lehet sorolni. Nem tartozik az írás témájához szorosan, de érdemes elgondolkodni a nyersanyag alapú, strukturális átalakulás nélküli növekedési csodákról vagy kudarcokról, lásd Szaúd-Arábia vagy Nigéria példáját.
A kétféle hajtóerő tulajdonságai között vannak különbségek. Az első típushoz tartozó politikák hatóköre jóval szélesebb, a második egy szűkebb hatókörő, célzottabb kezelés. Ugyanakkor vannak kapcsolódások is: a második típusú felzárkózás sem valósulhat meg, ha az alapvető intézményi keretek hiányoznak. Na nem a svéd intézményi minőség, de legalább a makrostabilitás, a tulajdonjogok védelme szükséges ahhoz, hogy egy új iparág feltörhessen. A másik kapcsolódási pont, hogy az új iparágak erősítése gyakran nem konvencionális politikákat igényelnek, amelyek rontják az intézményi stabilitást, illetve úgy általában az első húzóerőnek számító fundamentumokat. Ahogy a gazdaság fejlődik, a modern és a tradicionális szektorok közötti különbség eltűnik, a gazdaság komplexebbé válik. A kétféle hatóerő együtt érvényesül, idővel pedig a az első hajtóerő fundamentumai dominánssá válnak. Ha ez mégsem történik meg, akkor a növekedés kifullad - fejtegeti Rodrik.
