Az etatizmus 50 árnyalata

‹ 1 2

Milyen források jöhettek a kormány számára szóba ilyen körülmények között? A deficit növelése nem önmagában Brüsszel álláspontjának feltétlen tisztelete miatt került le a napirendről, hanem azért, mert ebben az esetben elestünk volna a hatalmas uniós pénzektől, amely elosztása a magyar állam számára számos lehetőséget biztosított a forrásszűkös időkben. Kizárólag innen fakad, hogy a deficit kordába tartása elsődleges prioritássá vált, miközben szinte minden más téren Brüsszel ellenes kommunikációval találkozhattunk. Az európai uniós forrásokat az is felértékelte, hogy amint az 1. ábrán is láthattuk, a magyar gazdaság stagnált. Ez önmagában is alapvetően szűkítette a lehetőségeket.

Az európai uniós források mellett, a szűk mozgásteret bővítendő, látókörbe került az 1998-as nyugdíj reform óta felgyülemlett magán nyugdíjpénztári vagyon. Lépésről-lépésre látta meg a kormány az ebben rejlő lehetőségeket. Első lépésként még csak a magán-nyugdíjpénztárakba tartó folyó járulékokat tartotta vissza, átmenetinek hirdetve a lépést. Majd, nem érzékelve komoly ellenállást, fokozatosan megszerezte az egész vagyont. Ez sok mindent előre jelzett, elindított egy hólabda effektus jellegű folyamatot, hiszen a kapitalizmus egyik alappillérét jelentő intézményt, a magántulajdont vette semmibe az állam, amelynek éppen ennek egyik védelme lenne a klasszikus funkciója. Ez az első, de korántsem utolsó lépéssorozat az elmúlt három évben, amikor az ideiglenesnek indított lépések akadálytalan végig vitele, az így megszerzett források útközben megnövelik a kormányzati "étvágyat", és a intézkedések tartósan érvényben maradnak, sőt gyakran eszkalálódnak. Ez persze tovább erodálja az intézményekbe vetett bizalmat, rombolja a kormányzat hitelességét. Mindez a gazdaság szereplőiben bizonytalanságot, a rövid távú szemlélet felerősödését okozza. A magánnyugdíj vagyon államosításával hatalmas egyszeri bevételhez jutott az új kormány, vagyis teljesült a cél, forrásokhoz juttatni az államot. Az államosítás révén 2011-ben csaknem a GDP egytizedét kitevő egyszeri plusz bevételhez jutott a költségvetés.

A 2. ábra az államháztartás GDP-hez viszonyított egyenlegének az alakulását mutatja be a 2006 és 2013 közötti időszakra. 2011-ben Magyarországon, extrém módon, a formailag a GDP 4 százaléka körüli többlettel, zárult az államháztartás. Itt persze figyelembe kell vennünk, hogy a magán-nyugdíjpénztári vagyon a GDP közel 10 százalékával segített be az állami források növekedéséhez. A kettőt összevetve látható, hogy az egyszeri államosítás nélkül még nyilván deficites volt a magyar költségvetés. A 2. ábra ugyanakkor azt is mutatja, hogy az elmúlt két évben valóban sikerült 3 százalék alá csökkenteni az államháztartás hiányát, és így Brüsszelben nem zárták el a kormányzat számára kulcsfontosságú európai uniós források csapját.

Más szempontból is tanulságos a 2. ábra. A többi térségbeli országnál érvényesül az anticiklikus fiskális politika "ősi" racionalitása, hogy eszközeivel a fellendülésben visszafogja, válságban pedig növelje az az aggregált keresletet. Majd a válság enyhülése idején jöhet a fiskális pozíció javítása. Magyarországon éppen fordított, "irracionális" a helyzet. A kétezres évek fellendülése idején hatalmas deficit jellemző hazánkra, majd a válság alatt kényszerű fiskális konszolidáció tovább mélyítette a visszaesést.

A másik maastrichti fiskális mutatónál, az államadósság esetében Magyarországon már kevesebb a felmutatható eredmény. A 3. ábra bemutatja az államadósság GDP-hez viszonyított arányának alakulását a 2006 és 2013 közötti időszakra. Jól látható, hogy mint hosszú évtizedek óta mindig, térségünkben Magyarországon a legmagasabb az államadósság. A kétezres évek végére értéke meghaladta a GDP 80 százalékát, amire legutóbb a kilencvenes évek első felében volt csak példa. És ennek oka egyáltalán nem a válság, hanem az immanens magyar gazdaságpolitika volt. Az adósság szintjét tekintve, szintén hagyományosan, a térségünkben Lengyelország követi Magyarországot. A másik három vizsgálatba bevont országnál a válság előtt Lengyelországnál is lényegesen kisebb volt az államadósság szintje. A 2007/2009-es válság, a megugró deficitek és a lassuló gazdasági növekedés közepette az elmúlt fél évtizedben, Csehországban, Szlovákiában és Szlovéniában is jelentősen megugrott az államadósság állománya, nagyjából Lengyelország szintjére emelkedve.

A kétezres évek kétségtelenül legsúlyosabb gazdasági hibája, bűne Magyarország nagymértékű eladósodása volt. Mind az államháztartás, mind a háztartások súlyosan eladósodtak, ami ugyan pár évig valamennyire megemelte a térségben még így is alacsony hazai növekedési ütemet, de generációk fogják még ennek terheit viselni. Különösen nagy ebben a kormányzatok felelőssége, hiszen a kilencvenes években is csak a privatizáció történelmileg egyszeri lehetősége tette lehetővé a korábbi adósságcsapdából való kitörést, és ez bizony megismételhetetlen kiút.

A világgazdaság és Magyarország helyzetét figyelembe véve a magyar Alaptörvénybe foglalt, a GDP 50 százaléka alatti államadósság, belátható időtávban irreálisan alacsonynak tekinthető, ami közgazdaságilag nézve, komolytalan és megalapozatlan. Igaz, az elmúlt fél évszázad jó részéhez viszonyítva az is eredménynek tekinthető, hogy nem növekedett és sikerült 80 százalék körül stabilizálni. A magánnyugdíj pénztárak vagyonának államosítása, és a többpilléres rendszer felszámolása nélkül ma még a 2010-es állapot szinten tartásáról sem beszélhetnénk. Külön figyelemre méltó tény, hogy a 3. ábrán szinte észrevehetetlen a magánnyugdíjpénztár vagyon államosításának a hatása, mivel a 2011-es 82,1 százalékról 2012-re mindössze a GDP 79,8 százalékára mérséklődött.

A fiskális területet nézve tehát fő eredménynek az államháztartási hiány lecsökkentését emelhetjük ki. Ennek értékét növelheti, hogy mindezt lényegében egy stagnáló gazdaságban, visszaeső belső felhasználás mellett tudta a kormányzat levezényelni. Az államadósság területén mindez csak a 2010-es kiinduló szint stabilizálására tűnik elegendőnek, miközben ez a magas szint évről-évre hatalmas törlesztési terhet jelent a magyar gazdaság számára. A stagnáló, vagy alig növekedő GDP mellett Magyarországnak a kamatfizetési kötelezettsége évente a GDP 4,2-4,4 százalékát tette ki 2010-2013 között, míg ugyanekkor a GDP 1,5-1,9 százaléka Csehországban és Szlovákiában, és a GDP 1,6-2,7 százaléka Szlovéniában és Lengyelországban.

Írásom második felében a magyar állam kiterjedésének trendjeit elemzem.

NÉVJEGY Muraközy László (1951) közgazdász, az MTA doktora. Tanulmányait a Budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végezte, majd oktatói pályáját is ott kezdte. 1978 és 2000 között a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd 2013-ig az integrált Debreceni Egyetemen tanított. A debreceni Közgazdaságtudományi Kar alapító dékánja. A Közgazdaságtan Tanszék vezetője 1989 és 2008 között. Kutatási területe a gazdaságpolitika, a szocialista gazdaságok története, a volt szocialista országok fejlődésének vizsgálata. Vizsgálódásai középpontjában Magyarország és a térség rendszerváltás utáni gazdasági fejlődése, gazdaságpolitikája áll. A világgazdaság egészére kiterjedően nemzetközi és történeti összehasonlításban vizsgálja az állam gazdasági szerepének alakulását és jellemzőit. Az Akadémiai nívódíjas Gazdaságpolitikai kerekasztal sorozat szervezője, az Államok kora (Akadémiai Kiadó, 2012) szerzője, amely 2013-ban szintén Akadémiai nívódíjat kapott.

• Címkék:
• választás,
• makrogazdaság,
• vélemény

• Növekedés nélkül.
• A lecsapolt nyugdíjvagyon eredménye.