Áldott légy, EU-támogatás!

Több ismerősömnek forr a feje, amikor az EU-támogatások szóba kerülnek. Nem is indokolatlanul: nehéz érvelni az olyan értelmetlen projektek mellett, amelyeket a "költsünk el minden centet!" szlogen hívott életre. (Például aligha tudja bárki megmagyarázni az autópályák bevezető szakaszain épülő, teljesen felesleges új elválasztó elemeket, amelyek építése alatt már nem egy baleset történt.) Ilyenkor felmerül a gyanú, hogy az EU-források hosszú távú növekedésre gyakorolt hatása nagyjából nulla lehet, de az ilyen okvetetlenkedéseket meg lehet próbálni leszerelni azzal, hogy legalább rövid távon megmentik a növekedést.

Akik esetleg mindezek után is az EU-források értelmetlenségéről beszélnek, azoknak mutatunk egy kevésbé ismert szempontot, ami miatt az uniós transzferek tényleg nagyon hasznosak voltak az elmúlt években.

Kezdjük egy kicsit messzebbről!

Minden országnak szüksége van devizatartalékra. Leegyszerűsítve azért, hogy

• egy hirtelen támadt devizaszükségletet ki tudjon elégíteni,
• vagy hogy (a deviza gyengülésére játszó spekulánsok számára) úgy nézzen ki, hogy egy ilyet bármikor ki tudna elégíteni.

Elvileg persze a devizát be lehetne szerezni a piacról is, de ha hirtelen és/vagy nagy mennyiségben van szükség rá, akkor fennáll a veszély, hogy nem találunk eladót, vagy csak olyan áron, ami a forint durva leértékelődését okozza.

Arról, hogy mekkora devizatartalék szükséges, órákig lehetne regélni. Mi most elégedjünk meg azzal, hogy a piaci szereplők leggyakoribb elvárása, hogy a tartalékok nyújtsanak fedezetet a nemzetgazdaság rövid lejáratú adósságára (ez a Guidotti-szabály).

A devizatartalék akkor emelkedik, ha a jegybank forintért cserébe devizát vásárol, illetve ha az állam devizaforrást von be. Utóbbi esetében ugyanis az történik, hogy a kormány a devizaforrást a jegybanknál leváltatja forintra, hogy belföldön elkölthesse, a jegybank pedig ezzel hizlalja a devizatartalékát.

És hogy milyen devizaforráshoz juthat az állam? Sokféléhez, de ami Magyarországon az elmúlt években tipikus volt, az a devizahitel-felvétel, illetve az EU-támogatás. És ezzel meg is érkeztünk a témánkhoz.

• Mennyire befolyásolta az EU-források beáramlása a devizatartalék szintjét, illetve
• mi lett volna, ha nincs ilyen devizaeszköze az országnak?

Párhuzamos világok: élet az EU nélkül

Az első kérdésre a válasz, hogy nagyon, és egyre jobban. Vagyis az európai uniós transzferek az elmúlt években jelentősen növelték a devizatartalékot, és ahogy a lehívások egyre intenzívebbé váltak, úgy lett ez a jelenség egyre karakteresebb.

Látható, hogy a válság kitörése óta évi 2,5-5,5 milliárd euróval duzzasztotta az uniós transzfer a devizatartalékokat. Ez azonban a devizatartalék szintjén alig látszik: 2010 óta 30-35 milliárd euró között ingadozik a mértéke. Hogy miért? Nagyrészt azért, mert az elmúlt években a korábban felhalmozott devizaadósság-probléma kezelése a tartalék apadásával járt. Ilyen volt például, amikor a lejáró deviza alapú államadósságot forintban kibocsátott állampapírokkal finanszíroztuk. Vagy amikor a lakosság devizahitelét forintosították. (Igaz, ez utóbbi lassan, fokozatosan mérsékli csak a devizatartalékot.)

Hogy érzékeltessük a helyzetet, képzeljük el egy pillanatra, hogy mi történt volna, ha nem kapunk EU-támogatást, de minden más változatlanul történt volna! Devizatartalékaink gyakorlatilag mára nem lennének:

Szögezzük le gyorsan: ez csak egy teoretikus pálya, amit a magyar gazdaság nem tudott volna befutni, mert amikor a tartalékok szintje a piac által nem tolerált szintre esett volna, jött volna egy kiadós válság. Ez viszont rávilágít arra, hogy az EU-források nélkül mindazok a lépések, amelyek a devizatartalékot apasztották, végrehajthatatlanok lettek volna, illetve máshonnan kellett volna devizaforrásokat találni.

Így aztán nem tudtuk volna a lakossági devizahitelek forintosítását végrehajtani, a lejáró deviza-államadósságot forintból finanszírozni - vagyis úgy általában a magyar gazdaság devizakitettségét csökkenteni. Ebből következően csak álmodozhattunk volna az ország felminősítéséről.

Sőt, amennyiben a deviza egy részét a nyílt piacon kellett volna megszerezni, akkor a forintra nehezedő leértékelési nyomást is csak magasabb kamatokkal lehetett volna ellensúlyozni. Vagyis a jegybanki kamatpolitika sem lehetett volna ennyire laza.

Érdemes belegondolni például abba, hogy először 2011-ben merült fel a devizahitelek forintosításának gondolata, és az alatt a majd' négy év alatt, amíg valóban megvalósult, csaknem 20 milliárd euró EU-forrás ömlött be az országba - ennek devizatartalékra gyakorolt hatásával együtt.

Párhuzamos világok: bűnök nélkül

Egy másik gondolatkísérletet is lefolytathatunk. Mi lett volna akkor, ha az elmúlt években nem halmozunk fel ekkora devizaadósságot? Ez esetben lényegesen kisebb devizatartalékot kellett volna tartani és a különböző devizatranzakciók sem apasztották volna az állományt. Az EU-források viszont ömlöttek volna, ami a tartalékszintet nagyon látványosan, mesze a szükséges szint fölé emelte volna. Ennek költsége van, hiszen a devizaeszközt nagyon alacsony kamaton tudjuk csak befektetni, a gazdaságban megjelenő túlzott forintlikviditás sterilizálása ennél lényegesen magasabb kamatszinten történne. Emiatt a jegybank azért izzadt volna vért, hogy a jegybankmérlegét összenyomja - mondjuk a devizáját a forintpiacon adta volna el, erősítve ezzel a hazai fizetőeszköz árfolyamát.

A jövő kicsit más lesz

Összességében a következő években is arra számíthatunk, hogy az uniós támogatások ömleni fognak az országba. Viszont most már - épp en a rövid lejáratú adósság csökkenésének köszönhetően - kisebb devizatartalékra van szükség.

Kis magyar tartalékevolúció Az elmúlt években többször is jelentek meg írások arról a Portfolio-n, hogy a devizatartalék szintje mennyire megfelelő. Akár csak a címeket elolvasva is tanulságos az utóbbi öt év változása:

A jegybank legutóbb egy technikai kivetítésében két éves időtávon mintegy 10 milliárd eurós tartalékcsökkentést is elérhetőnek tartott. De hogyan jön ez ki, mikor közben az EU-források folyamatosan táplálják a tartalékot? 2016-ban még bő 5 milliárd eurónyi devizaadósságot kell visszafizetnie az államnak, amire ha talál forint forrást, jelentős tartalékszint csökkentést érhet el a jegybank. A következő években azonban évente átlagosan mindössze 2,6 milliárd euró devizaadósság jár le, aminek a devizaigényét teljes egészében tartalékból kielégítve sem tűnik túl gyorsnak a tartalékapasztás, figyelembe véve a beáramló EU-források várható nagyságát.

Elképzelhető, hogy a jegybank rákényszerül majd arra, hogy az EU-forrásokat a piacon váltsa le forintra, már persze ha ez nem okoz számára tolerálhatatlan forinterősödést.

Áldott légy, EU-támogatás!

Ha tehát valamelyik ismerősünk fanyalog az EU-támogatások jótékony hatását hallva, mondjuk nyugodtan neki, hogy ugyan a hosszabb távú növekedést valószínűleg egy fikarcnyit sem javítja, de a válság éveiben hihetetlenül nagy szolgálatot tettek a magyar gazdaság pénzügyi stabilitásának megőrzésében. Ilyen az, amikor egy gyógyszer mellékhatása többet ér, mint az a hatás amiért valójában kitalálták.

• Címkék:
• makrogazdaság,
• devizatartalék,
• madár istván,
• vélemény