Vége az áloméveknek! Nem száguldhatnak úgy a magyar bérek, ahogy eddig

Egyre többet szoktunk azzal is foglalkozni, hogy a mi lesz így a magyar gazdasággal, hogy elveszíti az eddigi talán legnagyobb versenyelőnyét: az olcsó munkaerőt. Ezzel kapcsolatban érdemes azért egy-két dolgot átgondolnunk. Jó az nekünk egyáltalán hosszútávon, ha még így közel három évtizeddel a rendszerváltás után és túl jó néhány kormányváltáson is még mindig azzal próbáljuk eladni magunkat, hogy "a magyar munkaerő olcsó"? Ez a fajta gondolkodásmód talán nemrégiben kezdett el kikopni a közbeszédből, a politikai szótárakból. Nem meglepő persze.

Ma Magyarországon már nem olyan olcsó a munkaerő, sőt nem is áll bőséggel rendelkezésre, ráadásul már messze nem olyan képzett (legalábbis nem a mai kor követelményei mellett).

Jelen írásom terjedelmi keretei nem engednek meg egy komplex, mindenre kiterjedő vizsgálatot, ugyanakkor kutatásaim során felleltem két igen érdekes ábrát, amelyet úgy gondolom, hogy érdemes bemutatni a bérfelzárkózás-termelékenység vitában.

Kezdjük rögtön a legelején. Valóban igaz, hogy zajlik a bérfelzárkózás, hiszen az elmúlt években Magyarországon dinamikusabban bővültek a bérek, mint átlagosan az Európai Unióban, vagy mint akár a régióban. Például, ha megvizsgáljuk, hogy 2012 és 2016 között mennyivel nőtt a munkaerő költsége a magyar versenyszektorban, akkor azt tapasztaljuk, hogy 18,3 százalékos az emelkedés. Ez az EU-28 esetében csupán 7,2 százalék, míg Lengyelországban, Szlovákiában és Csehországban rendre 15,6, 14,2 és 10,8 százalék. Romániában egyébként 32 százalék feletti növekedés látható (Labour cost index, Eurostat). Összességében tehát valóban zajlik a bérfelzárkózás, ugyanakkor a hazai helyzet nem nevezhető kirívónak. Vélhetően tehát még mindig nem feltétlenül ez a legfontosabb kérdés a betelepülni kívánó vállalatok számára.

Amennyiben megvizsgáljuk az euróban számított órabéreket (Labour cost levels, Eurostat), azt tapasztaljuk, hogy míg 2000-ben ez Magyarországon csupán 3,8 euró volt, 2016-ban már 8,3. Hogy áll az Európai Unió? Nos, 16,5-ről közel 26 euróra nőtt az átlagos órabér.

Azért van itt még versenyelőny, bár tény, hogy már nem 4,3-szeres a különbség, "csupán" 3,1-szeres. Ráadásul a régiós országok tekintetében ezen mutató alapján nem is feltétlenül romlott a helyzetünk.

A szlovákokkal való összevetésben például fordult a kocka: az ezredfordulón még a magyar órabér volt a magasabb (közel 50 százalékkal), 2016-ban a szlovák adat 29 százalékkal múlja felül a hazait. Ezen számok alapján már az is érthető, miért döntött úgy sok honfitársunk, hogy új munkahelye helyszínéül az északi szomszédunkat választja.

Arra a kérdésünkre tehát már megkaptuk a hevenyészett választ, hogy valóban zajlik egyfajta bérfelzárkózás, de ez önmagában még nem elég arra, hogy azt mondhassuk, romlik a versenyképességünk. A béremelkedés ugyanis önmagában még nem jelenti azt, hogy rosszabb a helyzetünk. Amennyiben a bérek emelkedésével a munkaerő termelékenysége is nő, úgy ez érdemi kockázatot nem hordoz. Felvetődhet a kérdés, hogy mi van abban az esetben, ha a jelenlegi béremelkedést más tényező húzza.

Általában azt szoktuk felhozni példaként, hogy a kormányzat jelenleg a minimálbér és a garantált bérminimum emelésével kikényszeríti a vállalatokból a bér emelését, amely majd talán húzza magával a hatékonyság, a termelékenység javulását. Ez különösen igaz lehet egy olyan esetben, amikor munkaerőhiány alakul ki. Mindezek fényében érdemes megvizsgálni, hogy vajon a magyar gazdaságban mindenkor tapasztalt bérmozgás mennyiben köszönhető önálló piaci döntéseknek vagy tényleg igaz az, hogy a mostani kormányzati intézkedések miatt emelkedik csak a bér.

A legkézenfekvőbb vizsgálati lehetőségünk az, ha megnézzük, a munkaerőhiány (amely nagyban függ a gazdaság ciklikus helyzetétől) miként mozog együtt a bérekkel. Az általunk kalkulált munkaerőhiány-index megmutatja számunkra, hogy a nemzetgazdaság egészében miként alakul azon vállalatok relatív aránya akik a munkaerőhiányra, mint a növekedésüket korlátozó tényezőre panaszkodnak. Az arányszám azt mutatja meg, hogy jelenleg mennyivel nagyobb a historikus átlagnál a panaszkodók aránya.

A fenti ábrán is jól látható, a munkaerőhiány és a reálbér meglehetősen szorosan együttmozog. A 2008-as válság előtt ha lassan is de emelkedésnek indult a munkaerőhiány, miközben folyamatosan emelkedtek a reálbérek. Nem meglepő módon a válság megfordította a trendeket. Az is egyértelműen kiderül az ábrából, hogy 2014 vége óta tart egy igen kiemelkedő béremelkedési ciklus, ám akkor még nem beszélhettünk komoly állami beavatkozásról. A piac - érzékelve a munkaerő kezdődő szűkösségét - maga reagált béremelésekkel. Az egyedüli komolyabb eltérés azonban jól észrevehetően 2017-re tehető. A meredeken emelkedő reálbér görbe egy nagyjából stagnáló, talán enyhén emelkedő LSI mutatóval párosul. Az együttmozgás szorossága tehát jelentősen mérséklődött, melyben meghatározó szerepe lehet a minimálbér drasztikus emelésének.

Az tehát nyilvánvaló, hogy a munkaerőhiány és a béremelkedés szorosan együttmozog, így amennyiben pusztán ebből fakadóan (és nem kormányzati intézkedés miatt) emelkednek a dolgozói keresetek, addig várhatóan hosszú távon strukturális problémák nem lépnek fel, működik egyfajta belső automatizmus. Van azonban egy másik fontos aspektus, amit gyakran emlegetnek a bérfelzárkózás fenntarthatósága kapcsán. Ez pedig a termelékenységgel való kapcsolata.

A szakirodalom jellemzően úgy szokta megragadni a dolgot, hogy egy tiszta, a "láthatatlan kéz" vezérelte piacgazdaságban a termelékenység növekedése magával húzza a bérek emelkedését. A következő kérdés tehát, amire választ kellene kapjunk, hogy miként alakult ez a két mutató Magyarországon.

Egészen a válságig bezárólag meglehetősen egyértelmű a kép: a termelékenység és a reálbér emelkedése kéz a kézben járt egymással. A válság hatására ugyanakkor komoly leépítések következtek, a termelékenység is visszaesett. Érdekes azonban megfigyelni, hogy a termelékenység esetében meglehetősen gyors volt a kilábalás és már 2010-ben visszatért a mutató a válság előtti szintjére. Mindeközben a laza munkaerőpiac, vagyis az elérhető munkaerő bőségessége a reálbéreket sokáig nyomottan tartotta, így komoly olló nyílt a termelékenység és a reálbér között. A 2012 után megindult reálbéremelkedés tehát gyakorlatilag nem másról szólt, mint az olló zárulásáról, vagyis ez esetben nem mondhatjuk azt, hogy ez a folyamat bármiféle aggodalomra okot adna. Sőt azt is tudjuk, hogy mindeközben a termelékenység változatlansága gyakorlatilag a munkaerőpiac rohamos fejlődésének a következménye volt. Emelkedő aktivitás, növekvő foglalkoztatottság, csökkenő munkanélküliség és a válság előtti reálbérszint. Mindez megteremtette a lehetőséget arra, hogy a vállalatok kibocsátásukat ne tőkéből vagy technológiai haladásból, hanem munkaerőből fejlesszék. Mindez ugyanakkor a hatékonyságukat nem növelte, a befektetések ugyanis eközben elmaradtak.

Itt talán szintén érdemes lehet egy nagyon rövid kitérőt tenni és megemlíteni a gazdaságpolitika szerepét. A vállalatok egyrészt valóban úgy gondolhatták, hogy amíg olcsó a munkaerő, addig érdemes ezt felhasználni a növekedés táptalajának. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy számos ágazat, melyek rendkívüli összegeket költöttek, költenek innovációra, technológiai fejlesztésre, tőkefelhalmozásra, ágazati különadókat kaptak a nyakukba. Az első reakció pedig ezeken a területeken a beruházási és K+F költések visszavágása volt. Lényegében tehát a fejlődésre nem nagyon maradt más út, mint a munkaórák növelése (létszámbővítéssel). Az új adópolitikának tehát vélhetően lett egy nem szándékolt ám végülis kedvező eredménye: bezárult a reálbér és a termelékenység közötti olló.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, 2017-ben a reálbér utolérte a termelékenység trendjét. A minimálbéremelés és munkaerőhiány okozta sokk azonban láthatóan ismét eltérítette egymástól a két mutatót. Ez az eltérés pedig úgy gondolom, hogy a két eshetőség közül a kevésbé fenntartható. Ugyanakkor jól látható, hogy miért nem érdemes talán aggódnunk azon, hogy a bérfelzárkózás tartós károkat okoz a gazdaságban. Közel hét évnyi stagnálás után a termelékenység emelkedésnek indult. A vállalatok tehát egyből reagáltak a megdráguló és szűkössé váló munkaerő helyzetére: beindultak a beruházások. Megnyugodhatunk, a piaci automatizmusok még mindig működnek.


A szerző Virovácz Péter, az ING Bank vezető közgazdásza



(Címlapkép forrása: Kisbenedek Attila / Afp)

• Címkék:
• vállalat,
• munkaügy,
• termelékenység,
• makrogazdaság,
• vélemény,
• bérek,
• keresetek