Ördögi körben a magyar adórendszer - Mi a baj a katával?

„Járulékos veszteség”

Az MKIK javaslatainak legmarkánsabb pontja szerint, ha egy katás adózó és ügyfele között az ügyletek értéke egy éven belül meghaladja a hárommillió forintot, a hárommillió feletti részt akár negyven százalékos adóval is sújthatnák. Ezzel a bújtatott munkaszerződéseket kívánják ellehetetleníteni, de a javaslat ebben a formájában nem sokat segít, inkább csak az adórendszert bonyolítja. Ne feledjük, hogy a kata nem csak az adóelőny miatt vonzó, hanem egyúttal a könyvelés és nyilvántartás egyszerűsége miatt is. Katás vállalkozást még olyanok is indítottak, akik egyébként a bonyolult adórendszer és a magas adminisztratív költségek miatt hagyományos adózású céget nem alapítottak volna. A katának köszönhetően olyan adófizetők is megjelentek a rendszerben, akik korábban a feketegazdaságban láthatatlanok voltak. Az adózási forma alapelvei ellen hat az új és új szabályok, kivételek, büntetések bevezetése. Mindezek fényében ugyanúgy nem látszik, hogy miben segítene és kinek az MKIK másik javaslata, miszerint 6 milliós árbevétel felett havi 15 ezer forinttal emelkedne a tételes adó mértéke.

Az egy ügyféltől származó hárommilliót meghaladó éves bevétel negyven százalékos büntetőadója eléggé életszerűtlen. Ez a megközelítés nem számol ugyanis azzal, hogy milyen sokféle vállalkozási terület alkalmazza a katás adózást, köztük a különféle szabadúszó tanácsadók, szakértők, kutatók. Egy-egy szakértői munka azonban könnyen átlépheti a hárommilliós értékhatárt. Az átlagos tanácsadói díjak ismeretében látható, hogy a hárommillió forint szektortól függően 7-25 szakértői napnak felel meg. Egy-egy tanulmány, szervezetfejlesztési folyamat, pénzügyi átvilágítás sok esetben ennél tovább is tart. Tényleg reális elvárás lenne, hogy a cégek vegyék fel a katás szakértőket két hónapra állományba vagy adózzanak mondjuk 1,3 millió forintot ( (büntetőadó + 2 hónap * 50 000 Ft) egy 6 milliós, két hónapig tartó munkájukból?

Ezzel pont a kata létjogosultága kérdőjeleződne meg és ez akkor is igaz, ha a büntetőadóért cserébe már nem egy nagyon alacsony állami nyugdíjösszeg járna.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy például az építőiparban helyenként megfigyelhető az egyes brigádok „kiszervezése” katás vállalkozásba a generálkivitelezőktől.

Ennek alternatívája azonban vagy a fekete foglalkoztatás vagy a „kétcsatornás” bérezésű (bejelentett minimálbér + boríték) szürke foglalkoztatás,

nem pedig a teljesen tisztán bejelentett munkaviszonyok világa. Ha pedig valaki ragaszkodik a katához, de mégis hárommillió forint lenne az értékhatár, nem tart sokból a feltételezett munkáltatónak még egy céget létrehozni és máris hatmillió lett az értékhatár. Erre megszületik majd az új javaslat még alacsonyabb értékhatárról vagy a céges összefonódások vizsgálatáról, mire a vállalkozók megint csavarnak egyet a cégstruktúrán és így tovább a végtelenségig bonyolítva. Ez már átvezet a következő témánkra.

Mind a javaslatok, mind az ellenérvek ugyanis csak a felszínen zajló vita részei, amit újra és újra lefolytatnak a szakértők. Az igazán lényeges kérdések az adórendszer átfogó céljait érintik és az azokra adott politikai értékválasztás szerinti válasz eleve meg is határozza az olyan technikai részletkérdéseket, amelyekről az MKIK javaslatai szólnak.

Időtlen időkig

A jelenség nem új keletű Magyarországon sem:

1. Adott egy ország, ahol az adóterhek a jogszerű foglalkoztatás gátját jelentik.
2. A mindenkori kormány bevezet egy új adózási formát, amely megkönnyíti a mikrovállalkozók, önfoglalkoztatók működését, erősen csökkentve adóterheiket.
3. Az adózási forma egyre népszerűbb lesz, sokan választják működési módként, a kormányzat büszkén közli, hogy hányan élnek a lehetőséggel.
4. Mindeközben a többi adózási forma nem részesül ilyen arányban kedvező lehetőségekben, így a gazdasági szereplők között egyensúlytalanság alakul ki.
5. A gazdaságban bizonyos helyeken elterjed a foglalkoztatás kiváltása vagy éppen a céges struktúrák szétbontása alacsonyan adózó egységekre. Végül a feszültségek kezelése és az adóbevételek érdekében a nagyobb vállalkozások, illetve más adózói formát választók nyomására a kormányzat több hullámban elkezdi szigorítani az eleinte kedvező lehetőséget.
6. Ez addig folytatódik még a végén már keveseknek éri meg ez az adózási forma.
7. Elegendő adózói bázis híján az adózási forma inkább igazgatási adminisztratív költséggé és az adórendszert tovább bonyolító mementóvá válik, még végül a mindenkori kormány a szigorításokkal elsorvasztja vagy az aktuális ötletek nyomán új, kedvező adózási formát vezet be és minden kezdődik elölről.

Különböző köntösben tanúi voltunk ennek Magyarországon a 90-es években, a 2000-es években és jelenleg is. Jól látható, hogy az éppen aktuális kedvező adózási lehetőségek felbukkanása inkább tünet, mint a vita központi tárgya. A vita ugyanis erősen gazdaságfilozofikus természetű, két jól azonosítható mondanivalóval.

• Kimondva-kimondatlanul, a kata egy olyan megállapodás az állam és adózók között, amelyben az állam azt mondja:

Értem, hogy az elmúlt évek csökkentései ellenére még erős gátja a foglalkoztatásnak a foglalkoztatást terhelő adók szintje, de a nagy méretű államot, benne a szociális rendszerünkkel nem tudjuk különben fenntartani.

Az állam ezért megadja a lehetőséget, hogy alacsony adózással működhessen egy bizonyos bevételig az adózó, cserébe viszont csak minimális állami nyugdíjellátásra számíthat majd. Világos beszéd és teljes mértékben érthető, hiszen csökkenő népességű országban a pusztán felosztó-kirovó nyugdíjrendszer egyébként is fenntarthatatlan. A kedvező adózást választókat ezzel az állam arra ösztönzi, hogy gondoskodjanak magukról. Ez termékeny talajra hull, mivel elsősorban a fiatalabb, tehetős korosztályokban nem elhanyagolható azok száma, akik úgy vélik, hogy érdemi állami nyugdíjra egyébként sem számíthatnak és a hálapénzzel súlyosbított állami egészségügyi rendszer működését látva már átvonulóban vannak a magánegészségügybe. Ők már tudják, hogy öngondoskodásra van szükségük, ha idősebb korukban is elfogadható életszínvonalat szeretnének.

A vitakérdés itt az, hogy mennyire erősen kívánja az állam saját eszközeivel ösztönözni ezt a fajta ellátórendszeri polarizációt és egyáltalán van-e más lehetősége addig, amíg a népesség folyamatosan csökken.

• A második vitakérdés az, hogy ha nem az egészségügyi és nyugdíjrendszer polarizációja a cél, akkor miért termeljük újra és újra a feszültségeket az adózási formák között, ahelyett, hogy a teljes gazdaságot hoznánk előnyösebb helyzetbe?

Természetesen ez merőben filozofikus kérdés, hiszen egy-egy szakpolitikai döntést számos tényező befolyásol az érdekszervezetek lobbierejétől, szakmai szempontokon át a választási ciklusokig. Az sem lenne fair dolog, ha nem emlékeznénk itt is újra az elmúlt évek munkáltatói járulékcsökkentéseire és a kiterjedt elektronikus adatszolgáltatásra (online pénztárgép, online számla adatszolgáltatás), ami a fehérítéssel ezt részben lehetővé tette. Ilyen komplex rendszerben azonban nehéz úgy összehangolni az intézkedéseket, hogy valamelyik ne szaladjon előre és ne alakítson ki egyensúlytalanságot.

Az egyensúlytalanság azonban általában rögtön vagy az idő múlásával kialakul. A katára és minden ahhoz hasonló kezdeményezésre jellemző, hogy az értékhatárok elérésekor a vállalkozói növekedés ellen hatnak. Egy bizonyos szintnél már ellenérdekeltté teszi a feleket további megbízások, megrendelések vállalásában. Önmagában ez egyébként nem baj, mivel a jelenlegi kapitalista működés ökológiai katasztrófát okozó csődje előbb-utóbb szükségessé teszi a növekedés nélküli gazdaságok kialakulását. Az azonban már probléma, hogy

ezek az adózási formák olyannyira a növekedés ellen tudnak hatni, hogy hajlamosak lebontani, „sejtekre” szétválasztani céges struktúrákat is.

Ez a „visszafejlődés” a szolgáltató szektort illetően a szellemi szabadfoglalkozású, magas hozzáadott értékű munkakörökben globális trendként is megfigyelhető. Ennek egyik oka a társadalom fejlődésével együtt járó erősödő specializáció és így a szabadúszó életforma elterjedése. Az erősen specializált szakértőket ugyanis nem éri meg a vállalatoknak állományban tartani, hiszen csak időszakosan tudják használni képességeiket.

Nem a technológiai fejlődés által segített, globálisan átalakuló munkavégzés miatti „organikus bomlás” tehát a probléma, hanem az, amikor pusztán adózási szempontok miatt esnek szét „sejtekre” a cégek. Ilyenkor ugyanis nem valódi vállalkozások, hanem önállóan működni képtelen, technikai entitások jönnek létre adóelkerülési céllal. Ez gátolja a valóban versenyképes vállalatok kialakulását az adott iparágban, amelyek mind létszámukkal, mind etikailag alkalmasak egyre nagyobb munkák elnyerésére. Mindemellett pedig tisztességtelen adóelőnyre és így árelőnyre tesznek szert versenytársaikkal szemben. Éppen ezért érdeke a mindenkori gazdaságpolitikának, hogy megszüntesse azokat az egyensúlytalanságokat, amelyek gátolják a gazdaság versenyképességét.

Ennek azonban biztosan nem az a jó útja, hogy időről-időre létrehozunk egy kedvező adózási formát, majd fokozatosan kivéreztetjük, miközben a gazdaság többi részén a nagy mértékű és bonyolult rendszerű állami elvonások fennmaradnak. Amíg ebből az önmagába visszatérő útról le nem lépünk, csak ugyanazt a ciklust játszuk újra és újra.

Szebeni Dávid, Enrawell, stratégiai igazgató

A vendégszerzőink írásai a szerzők véleményét tükrözik, és azok nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio álláspontjával.

Címlapkép: Getty Images