A klímaváltozás már nem megállítható: az "amputált valóságnál" is sötétebb lehet a jövő

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

De mi a különbség egy modell és a valóság között?  Egykori kémiaprofesszorom találó szavai szerint a modell nem más, mint „amputált valóság”, bonyolult természeti folyamatok kizárólag azon elemeinek leképezése, amelyekről kellő tudással és elegendő számú megfigyelési adattal rendelkezünk ahhoz, hogy a szuperszámítógépek kapacitásának korlátait is figyelembe véve matematikai formába tudjuk őket önteni. A hiteles tudományos ismeretek és megfigyelések köre ennélfogva jóval szélesebb, mint azoké, amelyek a globális éghajlati modellekben leegyszerűsítve szerepelnek.

Azokat a fizikai jelenségeket, amelyeket ugyan már felismertünk, de kellő számú megfigyelési adat híján még nem tudtuk megbízható matematikai formulába önteni, a modell egyszerűen nem tartalmazza.

Éppen a múlt héten jelent meg a Science Advances című folyóiratban egy tanulmány arról, hogy a gleccsertömbök leszakadásakor víz alatti cunamikat észleltek az Antarktisz körül, amelyek teljességgel hiányoznak a gleccserek és tengeri jég állapotát előrejelző modellekből. De a 30 millió négyzetkilométert borító örökké fagyott talaj (a permafroszt) üvegházgáz kibocsátásáról is csak szórványos terepi megfigyelések vannak, amelyek messze nem elégségesek ahhoz, hogy ezt az egyébként jól ismert öngerjesztő folyamatot globális éghajlati modellekben megbízhatóan számításba lehessen venni.

Hasonlóan csökevényes a modellek képessége annak az előrejelzésében, hogyan fogja a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből származó levegőszennyezés mérséklődése a Föld napsugárzás elnyelő képességét megnövelni, ezáltal a globális felmelegedést erősíteni. Ezek és az ehhez hasonló jelenségek nem függetlenek egymástól, hanem egy hatalmas komplex rendszer részei, amelyben a tényezők egymásra hatva erősíthetik (ritkábban gyengíthetik) egymást. Ezért ha bármelyikük nem vagy nem megfelelően szerepel a globális modellekben, az nem csak az adott jelenségre vonatkozó előrejelzés pontosságát fogja elrontani, hanem a globális éghajlati előrejelzésekét is.

Mégpedig minél inkább előretekintünk a jövőbe, annál nagyobb mértékben nő az előrejelzések megbízhatatlansága.

Az éghajlati elemek ún. nemlineáris komplex rendszert alkotnak, aminek jellemzője, hogy akár a legapróbb események is előre nem látható hatalmas változásokat tudnak benne előidézni (az ún. pillangóhatás). Ezért van az, hogy a számítógépek sebességének bámulatos fejlődése ellenére a komolyan vehető időjárási előrejelzések napjainkban sem terjeszkednek bő egy hétnél tovább.

A politika és az emberi tudat azonban a jövőre vonatkozó fenyegető bizonytalanságot egyáltalán nem képes elviselni, ezért a globális éghajlati modellek előrejelzéseit abszolutizálja és valóságosnak tekinti, amelyekhez a jövőben elvárt cselekvéseit is igazítja.

Az amputált valóságtól tehát azt várjuk, hogy ugyanúgy működjön, mint az igazi.

Ez ugyanaz, amikor egy háromlábú és félig vak szarvastól azt várnánk, hogy ugyanúgy boldoguljon a vadonban, mint egészséges társai. Fontos jelenségek és egymásrahatásuk (az ún. visszacsatolások) elhanyagolása vagy elnagyolása miatt a modellek rendszerint „jobban teljesítenek”, mint a valóság, azaz kevésbé borúsnak festik a jövőt, mint amilyen az valójában lesz. Ez egyáltalán nincs a politika és az emberek többségének ellenére, mert így legalább a fenyegető jövő nem árnyékolja be a jelen önfeledt pillanatait, és kevésbé ösztönöz azonnali és hatékony cselekvésre.

Az 1980-as évek első felére a világ hasonlóképpen viszonyult az ózonréteg emberi tevékenység által okozott – akkor még csak vélelmezett – károsításához, mint manapság a globális klímaváltozáshoz. Egy évtizeddel azelőtt a tudomány kémiai Nobel-díjat érően felismerte, hogy bizonyos mesterséges anyagok károsítják az ózonréteget, más tudósok megalkották az ózonréteg várható jövőbeni alakulását előrejelző globális modelleket, és a világpolitika a maga komótos módján nekilátott a probléma megoldásának. 1985-ben tető alá hozták az ózonréteg védelméről szóló Bécsi Egyezményt, a klímaegyezményekhez hasonlóan amolyan nesze-semmi-fogd-meg-jól alapon. Ez még csak olyan semmitmondó megállapításokat tartalmazott, hogy össze kell hangolni e veszélyes jelenség vizsgálatára irányuló nemzetközi kutatásokat, hiszen „még számottevő tudományos bizonytalanság van a kiváltó okokat illetően”, továbbá hogy „még nem alakult ki egyetértés a kérdéses anyagok gyártásának és felhasználásának ügyében”.

Igen ám, de ugyanabban az évben megjelent az Antarktisz fölött az ózonlyuk – pontosabban akkora vált tudományosan megerősítetté az egyébként először csak 1982-ben észlelhető jelenség – amit a Bécsi Egyezményt megalapozó globális ózonmodellek egyike sem jelzett előre, még száz éves időtávra sem.

Hogy, hogy nem, az ennek nyomán kitört pánikban felgyorsultak az események, egy nemzetközi tudományos expedícióval már a következő évben feltárták a jelenség okát (ami a korábbi modellekből teljességgel hiányzott), és már 1987-ben megszületett a tényleges vállalásokat és korlátozásokat tartalmazó Montreali Egyezmény, amiről manapság mindenki a nemzetközi környezetvédelem egyik sikertörténeteként áradozik. A Bécsi Egyezmény, mint kellemetlen előjáték diplomatikusan a jótékony feledés homályába merült.

Izgalmas eljátszani a gondolattal, hogy mi történt volna mára bolygónk élővilágával akkor, ha a természet nem rúgja ránk az ajtót éppen a kellő időben, és az ózonprobléma „megoldása” a klímaváltozáshoz hasonlóan a politikai és gazdasági érdekek halogató taktikája mentén intéződött volna.

A globális emberi társadalom eddigi működéséből tehát az következik, hogy az emberiség a tudomány segítségével képes lehet egy globális környezeti probléma gyors és hatékony megoldására, de kizárólag csak abban az esetben, ha

1. kellően megrémül és
2. a megoldáshoz szükséges erőfeszítések nem sértenek túlságosan erős gazdasági, politikai és társadalmi érdekeket.

A globális klímaváltozás esetében egyelőre egyik feltétel sem teljesül, ezért az egymást követő klímacsúcsokon csak az ilyenkor szokásos maszatolás folyik, az érdemi előrelépés reális esélye nélkül. Mivel a változások valószínűleg durvábbak lesznek, mint amikre számítunk, ezért a rémület előbb-utóbb mindenkinél be fog csengetni. De akkor már minden bizonnyal késő lesz. Az emberiségnek a gondolkodás képességével megáldva jó lenne a dolgok elébe menni, ha és ameddig még egyáltalán lehet.

Címlapkép: Getty Images