Öreg diplomata nem vén diplomata: Henry Kissinger száz éves

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Realista értékek

Az Egyesült Államok külpolitikájának egyik legbefolyásosabb alakja – Nixon és Ford elnökök külügyminisztere, majd utódaik sorának tanácsadója – a nemzetközi kapcsolatok úgynevezett realista iskolájának élő példájaként van számon tartva.

A realizmus a geopolitikában mindenekelőtt a valósággal való szembenézést, intellektuális tisztességet jelentene, a demagóg ígérgetésekkel és moralizáló ítélkezésekkel szemben.

Manapság azonban – épp e két magatartás rohamos térnyerése folytán – szinte szitokszó, az ördöggel cimborálás szinonimája lett. Pedig a realista hozzáállás korántsem jelent feltétlenül értéknélküliséget, sőt, nagyon is követhet mondjuk szabadság és emberi méltóság központú „idealista” célokat. A hozzá vezető út és a rizikók felmérése azonban a kristálytiszta elemzés, a hideg észszerűség talaján marad.

Tökéletesen szemléltetve a politológia egyik alapvetéseként emlegetett, Max Weber féle „meggyőződés-etika” (a lényeg, hogy jó szándék vezet) és „felelősség-etika” (a hangsúly a következményeken) közötti különbségtételt. Miként Kissinger több mint 65 évvel ezelőtt megfogalmazta: „Az elveinket soha nem szabad feladnunk, de csak akkor tudjuk megőrizni őket, ha életben maradunk”. Az atombombák árnyékában ez már-már banális evidencia. De itt jön be a képbe Kissinger gondolkodásának egyik kulcsa: a katasztrofális kisiklások elkerüléséhez nélkülözhetetlen „erőegyensúly” fogalma. Szerinte

az erőegyensúly nem öncél, hanem előfeltétel. Az erőegyensúly önmagában még nem garantálja a stabilitást, nélküle viszont arra esély sincsen.

A globális egyensúly egyik fő összetevője pedig az önmérséklet. Mint azt tavaly a Wall Street Journalnak nyilatkozta: el kell fogadni a sajátunkkal ellentétes értékek legitimitását is, ha ugyanis a cél a mi értékrendünk ráerőltetése a másik félre, akkor semmilyen stabilitás nem létezhet.

Perspektívában a jelen

Kissinger egész munkásságát áthatja a szemünk előtt megtáltosodó – a döntéshozók kezéből mindinkább kicsúszó – technológia veszélyességének tudata. Tavaly megjelent könyvében (Az állam vezetéséről – Hat politikai stratégia a XX. századból) a jelen trendekről is igen sokat mereng. Egyrészt az foglalkoztatja, hogy a nukleáris elrettentéssel kapcsolatos stratégiai kalkulációkat összehasonlíthatatlanul bonyolultabbá teszi a kiberfenyegetés és a mesterséges intelligencia. Másrészt a társadalomban végbemenő változások egy részét – többek között az azonnaliság és az emóciók uralmát – a külpolitikai döntéshozatal szempontjából szintén rendkívül kockázatosnak tartja.

A hangulat-alapú külpolitizálás a szemében egyenértékű a szakadék szélén táncolással.

S hogy mi volna a gyógyír rá? Szerinte a humán oktatás: irodalom, történelem, filozófia. A geopolitikai látásmódhoz ugyanis

mind a történelmi mélység, mind a tragikummal való megbirkózás képessége elengedhetetlen.

A külpolitika napi valósága tudniillik nem valamiféle rajzfilmszerű jó és gonosz küzdelme, hanem sokkal inkább a görög drámákat idéző „csak rossz és rosszabb választás van” helyzet.

Világrend című, 2014-es könyvében Kissinger már figyelmeztetett: a ránk ömlő információ-tömeg azt az illúziót kelti, mintha lennének egyszerűen „rákereshető” megoldások, önmagukban értelmezhető tények. Márpedig

az államok közötti kapcsolatokra különösen igaz, hogy az információ valódi, használható tudássá csak a szélesebb történelmi kontextusban és tapasztalatban elhelyezve válhat.

Ráadásul – írta Kissinger – nagy a kísértés rá, hogy a digitális térben harsogó többség kénye-kedve felülírja a hosszú távú célokhoz szükséges ítélőképességet. Az „újfajta diplomácia” leválik a stratégiáról, morális abszolútumokat nyilatkoztat ki anélkül, hogy a konkrét helyzetről, a szereplők mozgatórugóiról és az egymással versengő prioritásokról akár egy szemernyit is eltöprengene. A közösségi média által felnagyított nyomás alatt a döntéshozók az egymáshoz idomulásban látják a menedéket: „a konszenzuskeresés alapja azonban nem az eszmecsere, hanem a közös érzületek”.

Az ukrán vonal

A háború 2022. február 24-i kirobbanása után a nyugati sajtót sokként érte, hogy Kissinger – az amerikai diplomácia legnagyobb élő alakja – Ukrajna kapcsán a Putyin-bérencnek bélyegezendő tábor érveit erősítette.

Pedig ő csak vitte tovább a vonalat, amelyből kiindulva már másfél évtizede folyamatosan figyelmeztetett: a Nyugat Ukrajna-politikája semmi jóra nem vezet.

Ezzel akkortájt korántsem volt egyedül, a 2010-es évek elejétől az amerikai külügyi szakma legnagyobb nevei hasonlóképpen vélekedtek. Századik évéhez közeledvén Kissingert viszont már nem hatotta meg a hirtelen sorba igazodásra irányuló nyomás, és a felkorbácsolt háborús hangulat közepette is csak érvelt zavartalanul tovább. Evidenciaként emlegetett olyan tényeket, melyekre a média bárki másnál reflexszerűen a „Kreml propagandistája” címkét biggyesztette. Nála viszont ezt ugyebár aligha lehetett.

Óriási megrökönyödést váltott ki a felszólalása a tavaly májusi davosi Világgazdasági Fórumon, majd az interjúk, melyeket havi-kéthavi rendszerességgel a legnagyobb lapoknak adott. S hogy miket mondott? Újra és újra megismételte, hogy Ukrajna NATO-tagságának ígérete „nem volt bölcs dolog”, s hogy a mostani konfliktust „részben mi kreáltuk”. Moszkva célja nem a Szovjetunió felbomlásával elveszett területek visszafoglalása, hanem „annak megakadályozása, hogy a Berlin és a keleti orosz határ közötti terület egésze a NATO-hoz tartozzon”. Kissinger úgy fogalmazott: „két atomfegyverekkel rendelkező csoportosulás hagyományos háborút vív egy harmadik állam területén”, azt sugallván, hogy Kijev mögött bizony a NATO/Egyesült Államok harcol.

Szerinte a tűzszünetet a status quo ante (a február előtti állapotok) alapján érdemes elképzelni, amivel a 2014-ben elfoglalt Krím-félsziget sorsa ugyan eldöntetlen marad, ám mégis jól mutatná, hogy az agresszió elbukott.

Ennek szellemében szakadatlanul mielőbbi tárgyalásokat szorgalmazott, megjegyezve, hogy remélhetőleg „Ukrajna hősiességéhez bölcsesség is társul”. Utóbbi téren azonban nem egyszer komoly kételyeinek adott hangot. Többször kiemelte, hogy Ukrajna még csak alig három évtizede független állam, a XIV. század óta mindig valamilyen külföldi uralom alatt létezett: vezetőinek szerinte „érthető módon” még nincs tapasztalatuk sem a hosszú távú, történelmi léptékű gondolkodásban, sem a kompromisszumkötés művészetében.

Tavaly év vége óta Kissinger egy látszólag száznyolcvan fokos fordulattal mégis NATO-tagságot helyezne kilátásba Kijevnek.

A nyugati véleményformáló közeg reakciója nem maradt el: lám-lám, végül csak rájött ő is, hogy tévedett. Pedig épp ellenkezőleg.

Mint mondja: a helyzet változott radikálisan. „Ukrajnát addig fegyverezzük, hogy katonailag a legjobban felszerelt ország lesz Európában – vezetése viszont stratégiailag a legtapasztalatlanabb”. Ez pedig a háború után nem kevés kockázatot rejt magában.

A NATO-hoz kötés célja Kissinger szerint a védelem mellett legalább annyira Kijev „fékentartása” volna.

Alighanem a német NATO-precedens járhat a fejében: Nyugat-Németország hadserege saját nemzeti vezérkar nélkül, szinte teljes egészében a Szövetség struktúráiba integrálva épült vissza az ötvenes években. Pontosan azért, hogy még véletlenül se lehessen egy önálló nemzetpolitika katonai eszköze. A jelenbe visszatérve ráadásul Kissinger szemében továbbra is első számú cél Oroszország európai helyének biztosítása, melyben az egyensúly kulcsát látja, többek között Kínával szemben.

Vajon pusztán hű a jelzőhöz, amivel Gérard Araud korábbi washingtoni francia nagykövet illette róla szóló könyvében: a „kaméleon”? Vagy netán ismét két lépéssel előbbre jár, mint a nyugati döntéshozók? Akárhogy is, egy komoly hozadéka mindig van, valahányszor csak Kissinger elemezni kezd: az üresen kongó szólamokra épített narratíva-máz megreped, és – ha csak egy pillanatra is, de – az észérveké lesz a terep.

Címlapkép: Photo by Adam Berry/Getty Images