Ha nem lenne elég a brüsszeli túlszabályozás, a tagállami kormányok még kártékonyabbak

Az európai versenyképességi vita évek óta ugyanarra az egyszerű állításra épül: túl sok a szabály az EU-ban. Ha egy kormánynak, vagy egy vállalatnak magyaráznia kell a rosszabb a gazdasági teljesítményét, általános bűnbakként az Európai Bizottságra mutogatnak, mint a fő felelősre, amely túlbürokratizáltságával elfojtja a GDP-bővülés csíráját is.

A legújabb kutatások azonban sokkal összetettebb képet mutatnak: a fékezett növekedésért nem elsősorban Brüsszel a felelős, hanem az a folyamat, amelyben a tagállamok az uniós előírások átültetésekor a szükséges minimum fölé mennek, annál sokkal szigorúbb vagy kaotikus törvényeket hoznak. A szakirodalom ezt nevezi gold-platingnek, ami egy nehezen magyarra fordítható fogalom, de a legegyszerűbben – a lényegét tekintve – tagállami túlszabályozásként írható le.

A jelenség mára olyan súlyú lett, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyenesen „rejtett belső vámként” írja le a következményeit.

Az IMF európai részlege szerint az EU-n belüli, főként szabályozási eredetű akadályok a gyártott termékek kereskedelmében átlagosan olyan hatásúak, mintha 44 százalékos vámtarifát vetnének ki a tagállamok egymás között, a szolgáltatások esetében pedig ez az egyenérték eléri a 110 százalékot is.

A meglepően magas mutató a nem egységes szabályok, az eltérő engedélyezési rendszerek, a párhuzamos jelentési kötelezettségek és a tagállami szinten hozzáadott extra előírások összességét próbálja számszerűsíteni. Ha mindenhol az uniós minimumfeltételeket, vagyis elvárásokat teljesítenék, akkor ez értelemszerűen nem lenne így, azonban vannak országok, amelyek sokkal rigorózusabb előírásokat támasztanak, ami nehezíti a tőke és az áruk szabad áramlását.

Amennyiben az akadályokból akár csak 10 százalékot sikerülne lefaragni, az IMF szerint a GDP-szint középtávon akár 7 százalékkal magasabb lehetne.

A Valutalap számítását Lorenzo Bini Smaghi, a Bocconi Egyetem professzora módszertanilag gyengének tartja, azt állítva, hogy az ilyen magas tarifa-egyenérték félrevezető lehet. Szerinte az aggregált indikátor túl sokféle akadályt gyúr össze, így az eredmény inkább iránymutató, mintsem egzakt mérés, de abban egyetért, hogy a belső piaci töredezettség nagyságrendje érdemben fékezi az európai növekedést, a töredezettséget pedig a tagállami kormányok kártékony átültetései okozzák, nem az egységes uniós előírások.

Az eldobható műanyagzacskók jó példái annak, hogyan lesz egy uniós minimumkövetelményből országonként teljesen eltérő, sokkal szigorúbb szabályozás. Az EU mindössze annyit írt elő, hogy 2025-re jelentősen csökkenjen a zacskófelhasználás, a konkrét eszközöket azonban a tagállamokra bízta. Ennek eredményeként Magyarországon magas termékdíj, majd bizonyos vastagság alatt teljes tiltás lépett életbe; Olaszországban kizárólag drágább komposztálható zacskókat lehet árulni; Franciaország pedig évekkel korábban teljes tiltást vezetett be minden egyszer használatos műanyagzacskóra.

A vásárló ebből annyit érzékel, hogy „Brüsszel betiltotta a zacskót”, miközben a szigor nagy része nem uniós előírás, hanem nemzeti döntés.

Az uniós szabályozások tagállami szintű „továbbgondolásának” számos oka lehet – például egy uniós jogi előírásokon túl azok betartatásához adót vagy illetékdíjakat is felszámolnak, ami kedvezhet a költségvetési bevételeknek –, de abból ritkán származik jó, amikor egy irányelv átültetésekor a nemzeti jogalkotó az EU által kért minimumon túli kötelezettségeket épít be. A fő gond pedig az, hogy a gyakorlat ma több tagállamban intézményesült, nem bug, hanem a rendszer lényege.

A francia, a német és a holland jogalkotási útmutatókban külön fejezet szól arról, hogy a minisztériumoknak indokolniuk kell, ha a transzpozíció során új, szigorúbb elemeket iktatnak be. Ez a követelmény arra utal, hogy korábban a túlszabályozás sok esetben észrevétlenül csúszott be a jogalkotási folyamatokba, de igazán egyetlen másik tagállam sem veszi komolyan a problémát.

A rossz kormányzás, rosszabb, mint Brüsszel

Ahogy arról írtunk, az OECD 2025-ös elemzése pontosan ezt az intézményi problémát azonosítja. A „Better Regulation Practices across the European Union 2025” című jelentés azt írja: a tagállamok többsége rendelkezik ugyan hatásvizsgálati rendszerekkel és konzultációs eljárásokkal, de a túlszabályozás szűrésére nincsenek elég erős mechanizmusok. A dokumentum több országra is példaként utal, ahol a transzpozíciós folyamat során a minisztériumoknak külön táblázatban kell igazolniuk, ha nem csupán átveszik, hanem nemzeti elemekkel bővítik a szabályozást.

Más országokban ez az előzetes kontroll teljesen hiányzik, sőt nem is vonják be a gazdasági élet szereplőit a döntések előkészítésébe, és ebből a sorból Magyarország sem lóg ki.

Az OECD egy másik, kormányzati minőséget vizsgáló elemzésében pedig arra figyelmeztet, hogy sok uniós tagállam ugyan bevezetett adminisztratív tehercsökkentő programokat, ám ezek ritkán különítik el, hogy a vállalatokat érintő kötelezettségek mely része ered közvetlenül uniós előírásokból, és melyik a nemzeti szintű túlszabályozásból. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amikor a cégek szabályozási terhekről panaszkodnak, sokszor maguk sem tudják pontosan, hogy a plusz költséget Brüsszel vagy a saját kormányuk tette rájuk, de jellemzően épp utóbbiak a felelősök.

Mindeközben az uniós intézmények is egyre erősebben próbálják visszavágni a tagállami eltérésekből eredő terheket. Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság 2025-ös értékelése például egy új, EU-szintű „Regulatory Burden Index” bevezetését javasolja, amely a tényleges terheket mérné fel. A dokumentum szerint ott, ahol az uniós jog teljes harmonizációt ír elő, a tagállami túlszabályozás nemcsak gazdaságilag, hanem jogilag is kifogásolható, gazdaságilag pedig nagyon kártékony.

Az Európai Bizottság új versenyképességi kezdeményezései – köztük az úgynevezett Omnibus-csomagok – is részben ezt a problémát célozzák. Az intézkedések közé tartozik a jelentéstételi kötelezettségek egyszerűsítése, az ágazati szabályok harmonizációja, illetve a közepes méretű vállalatokra vonatkozó kivételek bővítése. A Bizottság így próbálja csökkenteni azokat a nemzeti szintű akadályokat, amelyek a belső piacot jelenleg szétszabdalják.

Az eltérő nemzeti előírások problémája leginkább a vállalati oldalon kézzelfogható. A BusinessEurope 2025-ös felmérése szerint az európai cégek több mint 60 százaléka tartja a szabályozási terheket a beruházások egyik fő akadályának. A kis- és középvállalatok körében ez az arány 55 százalék.

A vállalatok beszámolói szerint a legnagyobb gondot nem a konkrét uniós előírások jelentik, hanem az, hogy ugyanazt a szabályt több tagállam teljesen különböző módon alkalmazza – és a legtöbbször gyakran súlyosbítja is az EU-s minimumfeltételeket.

Mindezt alátámasztja az ABN AMRO 2025-ös elemzése is, amely 150 milliárd euróra teszi az EU-s és nemzeti eredetű szabályozások becsült éves adminisztratív költségét.

A bank szerint ebben az összegben már benne vannak a túlszabályozásból eredő extra megfelelési költségek is, amelyek mind megspórolhatók lennének egy egységes uniós sztenderddel. A kutatás arra is kitér, hogy az indirekt hatások – például az elmaradt piacra lépések vagy a visszafogott beruházások – ennél jóval nagyobbak lehetnek.

Szektoronként vizsgálva a helyzet még látványosabb, hogy mennyi többletterhet rónak az egyes országok az EU-s elvárásokra. A fenntarthatósági jelentéstételi irányelv (CSRD) átültetését nyomon követő elemzések például azt mutatják: több tagállam szigorúbb vagy szélesebb körű kötelezettségeket ír elő, mint amit az uniós minimum elvárna. A határon átnyúló vállalatok emiatt többféle nemzeti értelmezésnek és plusz jelentéstételi csomagnak kell megfeleljenek – miközben a rendelet eredeti célja az egységesítés lett volna.

A Clingendael Intézet 2025-ös tanulmánya pedig arra mutat rá, hogy ahol a szabványosítás és a szabályozás nincs szinkronban az egész EU-t tekintve, ott a cégek költségei gyorsan megemelkednek, és az exportlehetőségek szűkülnek.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az uniós versenyképességi gyengélkedésekért kizárólag a tagállami túlszabályozás lenne a felelős. A Jacques Delors Intézet idei elemzése például arra figyelmeztet, hogy a vállalatok számára becsült éves 37 milliárd eurós megtakarítás, amelyet a szabályozások egyszerűsítésétől remélnek, eltörpül az EU éves, nagyjából 800 milliárd eurós beruházási hiánya mellett.

A tanulmány szerint a szabályozások lefaragása szükséges lépés, de önmagában nem lesz elég ahhoz, hogy az EU visszakerüljön a globális növekedési élvonalba.

A kép így végső soron kettős. Egyfelől a kutatások alapján teljesen világos, hogy a tagállami túlszabályozás rendszerszintű problémát okoz: növeli az adminisztratív terheket, eltéríti az uniós jogalkotás céljait, és tovább darabolja az egységes piacot. Az IMF becslései, az OECD elemzései és a vállalati felmérések mind abba az irányba mutatnak, hogy ennek a visszafogása érzékelhetően javítaná a növekedési kilátásokat.

Másfelől viszont az is látszik, hogy a túlszabályozás csak egy eleme annak a tágabb struktúrának, amelyben a különböző nemzeti jogi, adminisztratív és piaci akadályok együtt rontják az EU versenyképességét. A valódi kérdés az, képes-e az EU és a 27 tagállam egyszerre csökkenteni a szükségtelen terheket, miközben megőrzi a környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi és pénzügyi stabilitási célokat. Egy biztos: míg a vita leginkább a brüsszeli szabályokról szól, aa következő években egyre inkább az fog számítani, hogy a nemzeti jogalkotások mennyire tartják magukat ahhoz, amit az EU valójában előír a most induló bürokráciacsökkentési omnibuszcsomagjaival – és mennyire tesznek hozzá olyasmit, amit már nem kellene.

Címlapkép forrása: EU