forint
KRTK blog

Kevesen járnak jól vele, de ki fizeti meg a magyar járadékvadászat árát?

Szanyi Miklós, KRTK
A járadék olyan jövedelem, amelyért nem kell megdolgozni. Lehet közvetlenül vagy kicsit rejtettebben járadékokhoz jutni. Az állami vállalatok alkalmasak a közvetett járadékszerzésre. A tulajdonos kedve szerint vonhat ki forrásokat és fordíthatja azokat más célokra, mint az állami vállalat fenntartható működése. A következmény persze hamar érezhető lesz: az állami cég teret veszt, ha nem versenyszférában működik, szolgáltatási színvonala romlik. Valahogy úgy, mint ez a rendszerváltás előtt a szocializmusban is történt.

A járadék régi közgazdasági fogalom. Már Ricardo felismerte, hogy a jobb adottságú bányák és földek alacsonyabb költséggel termelnek, de ugyanolyan magas áron adnak el, mint a kedvezőtlenebb adottságú termelők. A magas piaci „egyensúlyi ár” nekik a szokásos profitnál több jövedelmet termel. Ez a jövedelemtöbblet ebben az esetben sem „extraprofit” (ez egy marxista dogma és nincs köze a piaci árakhoz), hanem járadék. A járadék azért nem profit, mert ingyen jut hozzá a gazdálkodó. Nem kell érte megdolgoznia, tőkéjét befektetni, kockáztatni.

Járadékot sokféle módon lehet mesterségesen is előállítani. Ehhez nem kell más, mint gazdasági vagy politikai erőfölény. Esetleg mindkettő. A monopóliumok gazdasági erőfölényüket kihasználva tudnak járadékot elérni. Kormányok a politikai monopóliumukat tudják így kihasználni. A gazdaságpolitikai intézmény- és eszközrendszer számtalan alkalmat biztosít arra, hogy szelektíven alkalmazott eszközökkel egyes gazdasági szereplőket másokkal szemben előnyökben részesítsen. Az így elért többlet jövedelem minden esetben járadék, érte nem kell megdolgozni.

Világos, hogy a kormányok kiemelt feladata a gazdaság fejlesztése. Ez is egy ősrégi téma, a protekcionizmus legfőbb indoka. A (külföldi) versenytársak fejlettségbeli és versenyképességi előnyét úgy lehet csökkenteni, ha a hazai gyártókat támogatjuk, előnyben részesítjük. Ezt minden felzárkózó ország így csinálja. Annak idején az USA és Németország is így tudott az akkor domináns Nagy-Britannia versenytársává válni. Egy döntő mozzanat azért mégis van. A védelem csak ideiglenes lehet. Annak célja a hazai gazdálkodók megerősítése, hogy egy későbbi időpontban a mostaninál több, hasonlóan erős versenytárs legyen a piacon. Az ebből a célból alkalmazott eszközrendszer vizsgája évekkel, évtizedekkel később történik. Akkor lehet meglátni, hogy elérték-e a céljukat a protekcionista eszközök, megerősödött-e a hazai gazdaság, a hazai gyártók. Ez volt a logikája annak idején a klasszikus kelet-ázsiai fejlesztő államok stratégiájának. Ők sikeresek voltak.

Egy nagyságrenddel több ország viszont sikertelen volt ebben.

Mi lehet a sikertelenség oka? Nyilvánvalóan az, hogy nincsen kellő késztetés az állam által kitűzött stratégiai célok elérésére. A szelektív gazdaságpolitika ugyanis rendkívül kockázatos. Ha nincs, aki számon kérje a pénzek, előnyök felhasználását, mondjuk profi, független intézményi apparátus vagy éber civil szervezetek, akkor bizony a gazdálkodók köszönik szépen a hozzájuk juttatott járadékot, de nem tesznek semmit. Jobban mondva tesznek: megpróbálják meghosszabbítani, esetleg véglegesíteni a járadékuk forrását. Erre leginkább akkor van lehetőségük, ha a politikai rendszer vevő erre és kész együttműködni. Ez a nemzeti együttműködési rendszer a gazdasági előnyökért politikai előnyökkel kompenzálja a politikusokat. Más néven ezt korrupciónak nevezik. Magas szintű korrupció mellett a fejlesztési célok elérése „ab ovo” lehetetlen.

A gazdasági szereplők és a különböző szintű kormányzati intézmények és szereplők közötti összefonódás a korrupció látványosabb formája. De járadékot lehet kevésbé feltűnően is létrehozni. Erre leginkább az állami tulajdonú vállalatok alkalmasak. Már a rendszerváltáskor felhozott, privatizációt indokoló érvrendszer egyik legfontosabb eleme az volt, hogy a magánosítás elvágja a politika és a gazdaság közötti közvetlen kapcsolatot, ami a szocializmus éveiben egészségtelen paternalizmust alakított ki. Az ezredforduló környékén a privatizáció nagy része befejeződött, de sok állami vállalat még fennmaradt a kelet-közép európai országokban. A folyamat lassulása mögött már akkor is a járadékvadászatot lehetett sejteni. Az állami vállalat ideális fejőstehén. Az sem baj, ha veszteséges: a költségvetésből a régi paternalista módon mindig ki lehet segíteni.

Az állami tulajdon járadékszerzésre való felhasználása jól dokumentált sok fejlődő országra. Úgy gondolom, hogy ugyanez a modell érvényes Kelet-Közép Európában is. Az irodalom ezt a járadékot kvázi járadéknak hívja. A kvázi járadék nem úgy keletkezik, hogy a versenytársakat a szabályozással a kormányzat lenyomja. Erre legtöbbször nincs is szükség, minthogy a cégek monopol piacokon működnek. Esetenként persze a monopóliumot a kormányzati szabályozás hozza létre. A nagy szolgáltató cégek az energiaiparban, közlekedésben, egyéb lakossági szolgáltatások területén nem nagyon szembesülnek versennyel. A piaci szabályozás sokszor még az árképzést is befolyásolja, de minden esetre nagyon részletekbe menő. A kvázi járadék ilyen környezetben úgy termelődik, hogy az állami tulajdonos a cégek hosszú távú fejlődéséhez szükséges tőkét, forrásokat nem hagyja náluk. Sokszor az árszabályozás miatt ezek az üzletileg amúgy égetően szükséges jövedelmek nem is termelődnek meg.

Azt hiszem, hogy ez a jelenség nem csak a szakirodalomban leírt fejlődő országokban, de ma Magyarországon is megfigyelhető.

Érdekes kérdés, hogy ki az így keletkező járadékok haszonélvezője. A legszimplább haszonélvező a vállalat vezetésébe delegált pártkatona. A kormányváltásokat követő személyi változásokat az állami vállalatok vezetésében már az 1990-es években több országban is kimutatták. Kicsit többe kerülnek a szponzorációk. Az állami cégek kötelezően járulnak hozzá sportklubok és rendezvények finanszírozásához, egyéb, a politikai vezetés által fontosnak gondolt célok támogatásához. Ebben az esetben a cégektől elvont (önként felajánlott) támogatások általában társadalmi célokat, a közjót szolgálják. A járadékosok áttételesen a közjóból részesülők, vagyis a lakosság. Ugyanez történik akkor is, ha a kvázi járadék mesterségesen alacsonyan tartott árakból ered. Az olcsó vonatjeggyel, közszolgáltatási számlával a fogyasztók zsebében marad több. Ügyesebb, tudatosabb kormányok erre fel is hívják a fogyasztók figyelmét, és elvárják az ezért járó politikai támogatást a választásokon. De a kvázi járadék úgy is keletkezhet, hogy a reálisan beárazott szolgáltatás értékesítéséből származó bevételnek a folyó kiadások feletti részét egyszerűen elvonja az állami tulajdonos. A költségvetésbe csatornázva a pénzt aztán mindenféle más célokra használja fel. Ebben az esetben általában véve az állam tekinthető járadékosnak. 

Az állami vállalatok tehát a világ sok országában forráshiánnyal küszködnek, így Magyarországon is. Nálunk új kapacitások létrehozására az Európai Unió által rendelkezésre bocsátott forrásokat használják a forráshiányos cégek. Ezzel a felhasználással látszólag van előrelépés, fejlődés. Sikerül felújítani, korszerűsíteni vasútvonalakat, nagyon sok szennyvíztisztító telep létesült, új autópályák épültek. Kérdés persze, hogy milyen áron, mennyire volt hatékony a pénzek felhasználása (lásd például a bodrogkeresztúri kilátó klasszikus példáját). A bibi ott kezdődik, hogy a létrehozott új intézmények fenntartása is pénzbe kerül. Erről az EU forrásai már nem gondoskodnak, sokszor a kormányzati megrendelők sem. A szép új létesítmények kihasználatlanul maradnak, állaguk folyamatosan romlik. Tisztelet a kivételnek, persze.

A nagyobb cégek esetében az időszakos fejlesztések a cégek, szolgáltatások folyamatos romlását elfedni sem tudják. A pénzhiány miatt a fenntartandó rendszerek, infrastruktúrák korábban kiépített részei folyamatosan hanyatlanak.

A pénzhiány oka többnyire az, hogy az állami cégek működésének racionalizálása politikai akadályokba ütközik.

A forgalom egyszerűen nem termeli meg a fenntartáshoz szükséges jövedelmet. A szolgáltatások ára is központilag szabályozott, politikai okok miatt alacsonyan tartott. A működéshez szükséges minimális karbantartást az állam a régi paternalista módon ad-hoc transzferekkel biztosítja. Ez a rendszer most az energiaárak megemelkedése miatt az egyik területen egyszerre megdrágult. Most lehet látni a túlzott állami beavatkozás hátrányait: ugrásszerű az áremelkedés, amint az állami paternalizmus hatása meggyengül.

De árváltozások nélkül is szembeötlő a kvázi járadékok elvonásának romboló hatása. Sok állami vállalat közül többnyire a vasutat szokás megemlíteni, mint a legnagyobb állami szolgáltatót. A MÁV esetéről nemrég egy részletes tanulmány jelent meg. Nem ismertetném a lesújtó információkat a 40-50 éves járműparkról, a menetrendszerűen bekövetkező üzemzavarokról. Említik az általam is tapasztalt anomáliát, hogy a szegedi intercity vonatra úgy adnak el helyjegyeket, hogy sem első, sem másodosztályú légkondicionált kocsi nincs a szerelvényen. Ennek az egyszerű oka az, hogy a MÁV-nak nincsen elegendő működőképes kocsija. Lehet említeni még a kisebb vidéki utak borzasztó műszaki állapotát, a települések úthálózatának patchwork-szerű toldozott-foldozott felületét. Nem csak hogy nincs pénz a szintfenntartó karbantartásra, de sokszor a karbantartó részlegek is eltűntek már. A MÁV járműjavító műhelyei közül már csak egy van saját tulajdonban.

A forráshiány és a kvázi hatóság-szerű, egyáltalán nem ügyfélbarát szolgáltatási gyakorlat egy apró, de az érintettek számára megrázó példáját az MVM szolgáltatta nemrég. Az egyik ismerős család lakását egyik napról a másikra lekapcsolták a hálózatról. A reklamáló ismerős ekkor tudta meg, hogy volt egy 9 ezer forintos befizetetlen számlája évekkel ezelőtt. A másik állami szolgáltató, a Magyar Posta kézbesítője nem kézbesítette a két felszólítást, így nem is tudtak róla, hogy elmaradásuk van. A szolgáltató ahelyett, hogy újra kiszámlázta volna az összeget, vagy legalább egyszer személyesen (óraleolvasó) tisztázni próbálta volna a helyzetet, törvényi felhatalmazásával élve lekapcsolta az áramot. Ismerősöm budapesti társasházban lakik, minden közmű számláját időben teljesíti, jó ügyfél. Tizedik napja gyertyafényben fürdetik apró gyermekeiket. A lekapcsolás egy pillanat műve volt. A visszakapcsolás már jóval körülményesebb.        

Szanyi Miklós a Szegedi Egyetem egyetemi tanára, az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének tudományos tanácsadója

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Címlapkép: Getty Images

építőipar építkezés
ukrán-gabona-magyarország-segítség
forint
orbán viktor azeri elnök
Online előadás
Hogyan lehet a technikai képet egy értékalapú befektető szemléletével ötvözni?
Díjmentes online előadás
Hogyan csináld a gyakorlatban?
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Eladó új építésű lakások

Válogass több ezer új lakóparki lakás közül Budán, Pesten, az agglomerációban, vagy vidéken.

Infostart.hu
2023. március 21.
Agrárium 2023
2023. március 8.
Biztosítás 2023
2023. március 30.
Építőipar 2023
2023. április 25.
Sustainable Tech 2023
Hírek, eseményajánlók első kézből: iratkozzon fel exkluzív rendezvényértesítőnkre!
Ez is érdekelhet
munkanelkuli dolgozó worker