A novemberi New York-i árverések rekordjai nagyot dobtak a globális aukciós piac idei forgalmán

Ezek az aukciók egyúttal választ adtak arra a kérdésre is, hogy az utóbbi időben tapasztalt visszaesés okai inkább a gyengébb kínálatban vagy a vásárlókedv csökkenésében keresendők. A kínálat ugyanis most egyértelműen erősebb volt, így november végéig „csak” az a kérdés maradt megválaszolatlan, hogy a rendkívüli kvalitású tételek meghozzák-e újra a vevői oldalon jelentkező gyűjtők étvágyát. Az októberi-november eleji árverések már mutattak pozitív jeleket e tekintetben, az „igazság pillanata” ugyanakkor csak a november 17-21. közötti New York-i „aukciós nagyhéten” jött el: a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips erre a hétre időzített modern és kortárs aukciói hagyományosan az év legnagyobb forgalmat bonyolító rendezvényei. Ezek az aukciók önmagukban is képesek a trendfordításra, ami egyúttal azt is jelzi, hogy a piac koncentrációja – a világszerte működő aukciósházak egyre nagyobb száma ellenére – továbbra is rendkívüli mértékű; földrajzi értelemben New York, a szereplőket tekintve pedig a Christie’s és a Sotheby’s a pozíciójukban megingathatatlannak tűnő trendformáló erők.     

A hét eredményei minden várakozást felülmúltak, olyannyira, hogy az elemzők máris igyekeznek óvni a túlzott eufóriától: a mostani siker a kivételes kvalitású művek sikere és nem jelenti azt, hogy a piac más szektoraiban is egycsapásra megváltoznak a kilátások. A piac ma szelektívebb, mint valaha, komoly kereslet csak a ritka, rendkívül kvalitásos munkák iránt mutatkozik. A rekordmagasságú leütések annak is köszönhetők, hogy a legnagyobb szabadon felhasználható vagyonnal rendelkező gyűjtők száma a világgazdaságban tapasztalható minden gond és bizonytalanság ellenére növekvő tendenciát mutat, így a több tíz- vagy akár százmillió dolláros becsértékű művekre is jónéhányan tudnak licitálni – és licitáltak is.  Megerősítést nyert ugyanakkor, hogy jelentős forgalombővülésre akkor van esély, ha nemcsak „szóló” remekművek, hanem teljes, magas kvalitású gyűjtemények kerülnek kalapács alá. Az ilyen kollekciók zöme most úgynevezett white glove, azaz fehér kesztyűs aukción cserélt gazdát, (azaz minden tétel elkelt), ami azt jelzi, hogy a provenienciának a művek iránti kereslet alakulásában igen jelentős szerepe van. Minőségüket tekintve még a legnagyobb kollekciók sem teljesen homogének, de az ilyen gyűjteményekhez való tartozás önmagában is komoly árfelhajtó tényező. Fontos tapasztalat az is, hogy a gyűjtők most inkább az „öröknek” tűnő értékeket részesítik előnyben, szemben a most éppen hype-olt, de sekélyebb tartalmú alkotásokkal szemben. Erre a szakemberek a Sotheby’s-nél november 18-án árverezett két tételt hoznak fel a legszemléletesebb példaként: egyfelől Gustav Klimt remekművét, Elisabeth Lederer portréját, amiért a vártnál is lényegesen többet, 236,4 millió dollárt (kb. 78,7 milliárd forintot) fizettek – erről később még lesz szó –, másfelől pedig Maurizio Cattelan America című munkáját. Utóbbi nem más, mint egy 101,2 kiló 18 karátos aranyból készült vécécsésze, ami 12,11 millió dollárért lett az egyetlen licitálóé. (Ez a műtárgy eredetileg két példányban készült, az egyiket azonban 2019-ben ellopták egy kiállításról és azóta sem került elő – minden bizonnyal beolvasztották.) Ez ugyan komoly összeg, de alig több, mint a felhasznált arany értéke. (Időközben kiderült, és ez is jellemző, hogy Cattelan munkáját egy amerikai szórakoztatóipari cég vette meg, ami többek között kuriózumnak számító tárgyak bemutatásával keresi kenyerét.)

Éppen a fenti Sotheby’s-aukció adta meg a hét alaphangulatát, főként az említett Klimt-portré miatt, ami a héten kalapács alá került legfontosabb magángyűjtemény, Leonard A. Lauder kollekciójának kalandos sorsú ékköve volt. A nagyméretű festményt az idén júniusban elhunyt Lauder 1985-ben vásárolta és most húszperces licitcsata után került új, inkognitóját egyelőre őrző tulajdonosa birtokába. A mű, melyért eredetileg is legalább 150 millió dollárt vártak, több rekordot is megdöntött: ez jelenleg a legmagasabb áron elkelt modern alkotás, a legdrágább Klimt-mű és a nyilvános aukción valaha elkelt második legdrágább festmény. (Az egyelőre megdönthetetlennek tűnő rekordot 2017 óta a Leonardonak tulajdonított Salvator Mundi tartja 450 millió dollárral. Klimt eddigi rekordját 2023 óta egy másik női portré, a Hölgy legyezővel tartotta, ami a Sotheby’s-nél Londonban dollárban számolva 108,8 millióért kelt el.) A festmény nem mellesleg a Sotheby’s „házi” rekordját is megdöntötte, igazán ünnepivé téve a cég első aukcióját új székhelyén, abban a Marcel Breuer által tervezett manhattani épületben, ami korábban a Whitney Museum of American Artnak adott otthont. (A képért kifizetett összeg nagyságának érzékeltetésére említjük, hogy az több mint a hatszorosa a magyar aukciós műkereskedelem teljes évi forgalmának.) Klimt egyébként is szárnyalt az aukción: Lauder kedvenc festőjétől két tájkép is kalapács alá került; ezekért 86, illetve 68 millió dollárt fizettek. Jól szerepelt a Lauder-gyűjtemény negyedik sztártétele, Edvard Munch: Szentiván-éj című, a múlt század első éveiben készült festménye is, ami 20-30 milliós becsértékével szemben több mint 35 millió dollárért talált gazdára. Kelendőek voltak Matisse bronzplasztikái is, melyek 500 ezer és 16,7 millió dollár közötti áron keltek el.

A „nagyhétnek” voltak ugyan magasabb áron leütött tételei – néhányukra később kitérünk –, a Klimt utáni legnagyobb visszhangot mégis annak a Frida Kahlo-festménynek a leütése váltotta ki, ami nemcsak alkotója számára, de a női művészek kategóriájában is abszolút rekordot állított fel. Az álom (Az ágy) című 1940-es festmény azon az ugyancsak „fehér kesztyűs” aukción szerepelt a Sotheby’s-nél, amin az egyik legismertebb szürrealista kollekció válogatott darabjai, köztük Kahlo mellett Magritte, Dali és Max Ernst munkái kerültek kalapács alá. Az árverés katalógusa ugyan nem nevezte meg a beadót, de nem volt titok, hogy a művek a tavaly decemberben elhunyt Selma Ertegun tulajdonát képezték. A magát Kahlot az élet és halál határmezsgyéjén, baldachinos ágyban ábrázoló képért 54,7 millió dollárt adtak – szemben a női művészek eddigi 44,4 millió dolláros csúcsárával, amit 2014 óta Georgia O’Keeffe Jimson Weed/White Flower No.1 című festménye tartott és Kahlo saját, négy éve felállított 34,9 millió dolláros életműrekordjával. A festmény minden bizonnyal bekerül majd a műgyűjtés, mint befektetési forma magas hozamait bizonyítani kívánó példák sokat idézett sorába, hiszen legutóbbi aukciós szereplésekor, 1980-ban Ertegun 51 ezer dollárt fizetett érte, míg a mostani ár ennek több mint ezerszerese (!) volt.

Megjegyzendő, hogy a fent említett Klimt- és Kahlo-művek, csakúgy, mint az aukciós „nagyhét” számos további vezető tétele garantáltak voltak, ami azt jelenti, hogy maga az aukciósház, vagy általa közvetített harmadik fél előzetesen vissza nem vonható ajánlatot tett rá. A nagy aukciósházak a kiélezett konkurenciaharc és a bizonytalan piaci helyzet miatt mind gyakrabban nyúlnak ehhez a nem kockázatmentes eszközhöz a színvonalas kínálat biztosítása érdekében.

És akkor maradjunk még a Sotheby’s-nél, mely a héten összesen 1,17 milliárd dolláros forgalmat realizált. Fehér kesztyűs lett a szállodaipari vállalkozóként és a róla elnevezett építészeti díj alapítójaként ismert Jay Pritzker és neje gyűjteményének árverése is; a vezető tétel itt Van Gogh kevés könyves csendéletének egyike volt, ami a maga kategóriájában rekordnak számító 67,2 millió dollárt ért meg új tulajdonosának. Ugyanitt egy kései Matisse-triptichon ára némileg meghaladta, Beckmann A harcsa című munkájának ára pedig megközelítette a tízmillió dollárt.

Az eklektikus Schlumberger gyűjtemény darabjait a Sotheby’s több árverés, sőt, több város között osztotta meg, de ezekből a munkákból is jutott New Yorkba. A legértékesebb tétel Monet roueni látképe volt, ami a művésznek az ottani katedrálist megörökítő ikonikus sorozatával egyidejűleg készült és 3-4 millió dolláros becsértékét jóval meghaladó áron, 7,37 millióért kelt el.

Bár a legnagyobb „hal” ezúttal a Sotheby’s horgára akadt, jelentős gyűjtemények árverezési jogát szerezte meg a Christie’s is. Robert F. and Patricia G. Ross Weis gyűjteményének vezető darabjai közül ugyan kettő nem kelt el, de a többi 16 munka a vártnál jóval nagyobb, 218 millió dolláros forgalmat generált. Az ostor a végén csattant, hiszen a legmagasabb, 62,1 millió dolláros árat egy ikonikus Rothko-mű, a No 31 (Sárga sáv) érte el. Megfelelt a várakozásnak Picasso (45,4 millió dollár), Matisse (32,2 millió dollár) és Mondrian (23 millió dollár) egy-egy festményének, illetve Max Ernst bronz plasztikájának (20,1 millió dollár) ára is.

„Las Vegas királynője”, az idén elhunyt Elaine Wynn eklektikus, de kivételes értéket képviselő gyűjteményének darabjai több árverésre elosztva kerültek kalapács alá és „hozták formájukat”: William Turner Ehrenbreitstein című tájképe a XIX. század első feléből 11,9 millió dollárért, Richard Diebenkorn monumentális vászna 1971-ből 17,6 millió dollárért, Lucian Freud két munkája pedig 14,4, illetve 4,3 millió dollárért kelt el.

Stefan Edlis és Gael Neeson zömmel kortárs gyűjteményének darabjai szintén több aukcióra elosztva kerültek kalapács alá. Christopher Wool 1990-es betűfestménye, a RIOT 19,8 millió dollárért, Warhol Utolsó vacsorájának egyik változata 8,1 millió dollárért talált vevőre. A „nagyhét” forgalma végül a Christie’s-nél is csaknem elérte az 1 milliárd dollárt.

A harmadik nagyobb piaci szereplő, a Phillips november 19-i aukciója 67,3 millió dolláros szeletet hasított ki a „nagyhét” forgalmából, ami az előző évi 23%-os visszaesés után csaknem ugyanilyen mértékű, 24%-os növekedést jelent. A legjobb árakat 16 millió dollárral Francis Bacon 1967-es páros portréja, illetve 14,29 millió dollárral Joan Mitchell egy évtizeddel korábbi cím nélküli alkotása érte el; mindkét mű ára előzetes becsértékének sávjában maradt.

A novemberi New York-i árverések nagy mértékben javítják a hangulatot a globális műtárgypiacon – és talán „begyűrűznek” a hazai decemberi árverésekre is. Ugyanakkor ezeket a pozitív jeleket nem szabad túlbecsülni. Egyrészt azért, mert ezzel a forgalom még csak a két évvel ezelőtti szintre kapaszkodott vissza, azaz nem öltött új dimenziót, másrészt szükség volt hozzá a csillagok szerencsés együttállására, azaz nagy gyűjtemények egyidejű piacra kerülésére, amire nincs minden évben garancia, még akkor sem, ha a világ most korábban nem látott méretű vagyontranszfer előtt áll. Harmadrészt a legfelső piaci szegmens ugyan meghatározza a teljes piac forgalmát, de nem teszi automatikussá a pozitív trendek megjelenését a piac más szegmenseiben.

Címlapkép: Frida Kahlo: Az álom (Az ágy), 1940, olaj, vászon, 74 x 98 cm. A Sotheby’s jóvoltából

A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ