A befektetői pánik mint iránytű?.
A teoretikus közgazdaságtan az államháztartás intertemporális költségvetési korlátjából kiindulva arra jut, hogy az államadósság fenntartható akkor, ha a jövőbeni - elméletileg végtelen időhorizontra számított - elsődleges költségvetési szufficitek jelenértéke legalább akkora, mint a ma meglévő államadósság. A fenntarthatóságának ezzel az eredményével viszont a jelenlegi gondok közepette nem sokra megyünk, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy az előttünk álló idő elég hosszúnak tűnik ahhoz, hogy az államadósság elleni frontális háborút ne okvetlenül az évszázad válságának kellős közepén kelljen megvívni. A szigorpárti fordulat megértését illetően ezért nem is az államadósság fenntarthatósági, hanem sokkal inkább a finanszírozási problémáinak van szerepe. A válság kitörésével masszív tőkemenekülés következett be a perifériás országokból, ami a kockázati prémiumok emelkedéséhez, államadósságok refinanszírozási nehézségeihez, olykor ellehetetlenüléséhez (Spanyolország, Görögország) vezetett. A "piacok" ítéletét lehetett úgy is olvasni, ahogyan azt az európai politikusok, s a közgazdászok egy része tette: a kockázati prémiumok csökkentéséhez, a befektetői bizalom helyreállításához javulást kell elérni az államadósságot meghatározó pályák fundamentumaiban. Európa "hellenizálódásának" megakadályozása érdekében a deficitek lefaragására és fiskális szigorra van szükség.
Ám lehetett gondolni erre is: ZLB esetén a befektetői pánik nem jó iránytű a gazdaságpolitika formálásához (DeGrauwe 2012). Ugyanis a befektetői félelem által vezérelt racionalitás és a társadalom egészének jólétét szem előtt tartó makrogazdasági racionalitás nem esik egybe egymással. A "piacok" által követelt általános megszorítás az egész kontinensre kiterjedő recessziót, a perifériás országokban mérhetetlen szenvedést, s mindennek a tetejébe a gazdaságok lassulása következtében az eredeti célkitűzés - az állami eladósodás csökkentése - meghiúsulását hozza majd magával, ezért az államadóság finanszírozási problémáira más megoldást célszerű találni.
És valóban, amikor 2012 nyarán az EKB végre - más országok jegybankjaihoz hasonlóan - eleget tett a történelem által ráruházott feladatának és meghirdette korlátlan kötvényvásárlási programját, a kockázati prémiumok hirtelen és drasztikus mértékben csökkentek anélkül, hogy a gazdasági fundamentumokban változás következett volna be. Sőt, az EKB fellépése következtében ma a finanszírozási gondok által leginkább sújtott periféria országok 2010-hez képest lényegesen kisebb költséggel finanszíroznak lényegesen nagyobb államadósságot. Ezzel összefüggésben az IMF közelmúltban tartott konferenciáján O. Blanchard így fogalmazott: "...nagyon fontos, hogy legyen egy végső hitelező, amely kész arra, hogy szükség esetén hitelezzen ne csak a pénzintézeteknek, hanem a kormányzatoknak is. Az eurózóna periféria országainak állampapír-piaci fejleményei - az EKB kötvényvásárlási programjának meghirdetése előtt illetve után - összességében meggyőző bizonyítékul szolgálnak minderre."
Mindent összevetve úgy tűnik, hogy az Európai Unióban nemhogy a válságkezelés finomhangolását, de még az irányát sem sikerült eltalálni. A 2010-ben éppen csak meginduló gazdasági növekedést átmenetileg tovább támogató, a magánszektor adósságának leépítését segítő fiskális politikára lett volna szükség. Annak gondos mérlegelésére, hogy mely országokban van lehetőség és szükség a fiskális stimulus időbeni elhúzására, illetve melyek azok, amelyekben - a versenyképességi és a fizetési mérleg problémák miatt (periféria országok) - valóban elkerülhetetlen a körültekintő fiskális konszolidáció.
Ehelyett jött az általános fiskális szigor, a munkanélküliség visszaszorítása helyett az államadósság elleni küzdelem, valamint az adósság démonizálása. Jött továbbá a 3%-os deficitkritériumhoz való megszállott ragaszkodás, amelynek üzenete valami ilyesmi: vezessünk autót ónos esőben és verőfényes napfényben ugyanúgy. S a sors keserű iróniája, hogy miközben mindez a jövendőbeli generációk érdekeire való hivatkozással történt, aközben az elhúzódó recesszió a gazdaság hosszú távú növekedési potenciálját rombolva a jövő generációját éppen úgy terheli, mint a ma élőt.
A válság kitörését követő hatodik évben már nem csak azt tudjuk, hogy az általános fiskális szigoron alapuló politika szinte minden fronton csak kudarcot mutat, a recesszió véget nem érőnek tűnik, hanem azt is, hogy mekkorák az elveszett GDP-ben mérhető veszteségek.
Mindezzel kapcsolatosan Paul Krugman meglehetősen elkeseredett hangvételű írásában az USA-ra vonatkozóan - ám mások számára is tanulságosan - így fogalmaz: "Senki sem érti az adósságot... És a valódi problémákról elterelt figyelem sokat elárul politikai kultúránkról, különösen arról, hogy mennyire nincs tisztában a kongresszus az átlag amerikai polgár szenvedésével. Ám felfed valami mást is: amikor az emberek D.C.-ben a deficitről és az adósságról beszélnek, lényegében fogalmuk sincs arról, amiről beszélnek - és az emberek, akik a legtöbbet beszélnek róla, a legkevesebbet értik belőle."
Dedák István
közgazdász, főiskolai tanár
Az írásban felhasznált hivatkozások: közgazdász, főiskolai tanár
1. Blanchard, O. (2013): Monetary Policy Will Never Be the Same. IMF Home Page, 19 November
2. De Grauwe, P. - Yuemei Ji, (2013): Panic-driven austerity in the Eurozone and its implications. http://www.voxeu.org, 21 February
3. Krugman, P. (2012): Nobody Understands Debt, The New York Times, 2 January
4. Skidelsky, R. (2012): Does Debt Matter? http://www.project-syndicate.org, 20 January
5. Wolf, M. (2012): Getting out of Debt by Adding Debt. http://blogs.ft.com/martin-wolf-exchange, July 25
