Válasz az NGM-ből: a magyar adórendszer köszöni, jól van

A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Amennyiben hozzászólna a témához, küldjön levelet a portfolio@portfolio.hu címre.

Az alábbiakban Gerlaki Bence, a Nemzetgazdasági Minisztérium Adóügyekért, Fogyasztóvédelemért és Kereskedelemért felelős Államtitkárának, valamint Nobilis Benedek, a Nemzetgazdasági Minisztérium Adópolitikai és Adótervezési Főosztályvezetőjének írását közöljük.

Mivel a Bizottság anyaga a korábbi szakmai ellenvetésekre – vagy akár azok cáfolatára – egyáltalán nem tér ki, az alábbiakban ismertetjük az anyagban szereplő fontosabb megállapításokkal kapcsolatos észrevételeinket.

1. Az adóelvonási szint alakulása

A Bizottság anyaga problémaként azonosítja, hogy a GDP-arányos adóelvonások 2016 óta a GDP 39 százalékáról annak 35 százalékára csökkentek.

A csökkenés ténye vitathatatlan – de véleményünk szerint ez egyértelműen örömteli fejlemény, hiszen több marad a magyar családok és a vállalkozások zsebében. Ezt megelőzően ugyanis a magyar adóelvonás szintje lényegesen kilógott a régiós mezőnyből. Bár az EU-átlagtól nem tért el jelentősen a mutató, ebben a tekintetben semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül az ország relatív fejlettsége: a régiós gazdaságok mind a gazdaság szerkezete, mind a rosszabb adómorál, mind pedig a felzárkózáshoz szükséges jelentős beruházási igények miatt alacsonyabb adóelvonást engedhetnek meg maguknak a fejlettebb nyugat-európai gazdaságoknál.

A korábbi kiugró elvonási szint elsősorban a munkajövedelmek aránytalanul magas terhelésére volt visszavezethető, és döntően ezek mérséklése okozta a mutató csökkenését is: a magyar átlagbér adóterhelése 2009-ben Belgium után a második legmagasabb volt az EU-tagországok körében, és – az addigra már végrehajtott jelentős csökkenések ellenére – még 2016-ban is a harmadik helyen szerepelt; az ezt követő időszakban végrehajtott lépcsőzetes adócsökkentéseknek köszönhetően azonban mára ebben a tekintetben már az EU középmezőnyében vagyunk.

A Bizottság anyaga szerint a vizsgált időszakban az adóelvonás csökkenéséhez vezetett a GDP-arányos adóalapok alakulása is. A tényleges adóalapok ugyanakkor ezekben az években mind a munkajövedelmek, mind az áfa esetében számottevően nőttek a GDP arányában. Az ellentmondás oka, hogy a Bizottság elemzése nem az adók alapjából, hanem a nemzeti számlák GDP-arányos fogyasztási és munkajövedelem-adataiból indul ki. Ezek ugyanakkor a becsült szürke jövedelmeket is tartalmazzák, míg a kérdéses időszakban a magyar gazdaság jelentős mértékben fehéredett.

Érdekesség egyébként, hogy míg a nemzeti számla adatokban a GDP-arányos munkaerő-költségek (bérhányad) 2010-2023-as időszakban látott csökkenése elsősorban a nem pénzügyi vállalatoknál látható folyamatokhoz köthető, a vállalatok eredménykimutatási adataiból úgy látjuk, hogy a bevallott hozzáadott érték és a bevallott bértömeg hányadosa inkább emelkedett. A nemzeti számlákban megjelenő bérhányad-csökkenés így vélhetően elsősorban a szürkegazdaság mértékére vonatkozó – számos bizonytalansági elemet is tartalmazó – becslésekre vezethető vissza.

2. Az adóbevételek összetétele

Az anyag kritikus felhanggal említi a fogyasztási jellegű adók viszonylag magas és a közvetlen adók alacsony súlyát az adóbevételeken belül. Ez az összetétel azonban versenyképességi szempontból egyértelműen előnyös tulajdonsága a magyar adórendszernek, hiszen a fogyasztási adókat általában növekedés-barátabbnak tekintik a jövedelemadóknál. Ezek fontos előnye egyrészt, hogy jellemzően nem a termelés, hanem a fogyasztás helye alapján adóztatnak, így nem érintik hátrányosan a hazai termelőket a külföldiekkel szemben; másrészt, hogy a beruházásokat sem hátráltatják olyan mértékben, mint egy közvetlen adó, hiszen a vállalkozások beruházásokra, fejlesztésekre fordított forrásai vagy azonnal csökkentik az adó alapját (az áfa esetében), vagy eleve fel sem merül, hogy a beruházási eszközök adóalapot képezzenek (az egyfázisú fogyasztási adók, mint pl. a jövedéki adó esetében).

Bár a Bizottság anyaga nem említi, az utóbbi időben kritikaként az is többször felmerült, hogy az áfa-bevételek gazdasági ciklusnak való kitettsége erősebb, ami csökkenti a költségvetési bevételek stabilitását. Ugyanakkor ez az állítás is csak a munkajövedelmet terhelő adókkal való összevetésben igaz. A főbb adónemek közül messze a nyereségadók számítanak a leginkább prociklikus adóbevételeknek, így az ezek felé való elmozdulás még tovább növelné a költségvetési tervezés bizonytalanságát.

A Bizottság elemzése ugyanakkor éppen ezt javasolja: véleményük szerint a GDP-arányos adóbevételek növelését szolgálhatná az Uniós viszonylatban alacsony 9 százalékos társasági adó mértékének növelése. Ezt azonban növekedési szempontból is elhibázott döntésnek tartanánk. A társasági adó ugyanis az üzleti környezet szempontjából talán a legmeghatározóbb adónem, hiszen ez befolyásolja leginkább a beruházások várható megtérülését és így a vállalkozások fejlesztési döntéseit is. Nem véletlen az sem, hogy az adómértékek globális csökkenésének trendjét megállítani hivatott globális minimumadó-rendszert a legnagyobb globális gazdasági erőközpontok – az EU-n kívül – máig sem vezették be, sőt az Egyesült Államok nemrégiben ellenlépéseket helyezett kilátásba ezek kapcsán. Talán az sem véletlen, hogy a legújabb hírek szerint Németország is a nyereségadók csökkentésében és a beruházásokat ösztönző adókedvezmények bevezetésében látja a gazdaság dinamizálásának kulcsát: a gazdaság fellendítése érdekében a német kormány 2029-ig 46 milliárd eurós tao-kedvezmény csomagot akar elfogadtatni a nyár folyamán, aminek fontos eleme lenne, hogy a jelenlegi 15 százalékos szintről több lépcsőben 10 százalékra csökkentenék az adó mértékét.

Kétségesnek látjuk azt is, hogy az adókulcs emelésével valóban költségvetési léptékkel számolva is jelentős többletbevétel lenne elérhető. A nyereségadók a legtöbb országban – néhány kifejezett adóparadicsom kivételével – messze nem bírnak akkora bevételi potenciállal, mint az adónemek másik két fő csoportját jelentő fogyasztást vagy a munkabéreket terhelő adók (ráadásul ezt a potenciált a gazdaság tőkeellátottsága is számottevően befolyásolja). Az ezek emelésével elérhető bevétel így még akkor is csupán a munkabéreket terhelő adók csökkentésével kieső bevételek töredékének pótlására lenne elegendő, ha nem vennénk figyelembe a vállalkozások várható viselkedési reakcióit.

Ezek a reakciók azonban még tovább rontják a képet. A korábbi, 19 százalékos adókulcs mellett ugyanis megfigyelhető volt, hogy a vállalkozások nagyobb mértékben éltek az adóalapok más országokba való „kitervezését” szolgáló eszközökkel. Így – az egyedi hatásokkal korrigálva – a GDP arányában Magyarországnak a 9 százalékos társasági adóból is hasonló mértékű bevétele származik, mint amennyi korábban a 19 százalékos adómérték mellett befolyt.

3. Újraelosztás és adókedvezmények

A Bizottság emellett az adórendszer újraelosztási funkciói kapcsán is jelentős kritikákat fogalmaz meg.

Ennek kapcsán azonban komoly hiányosságnak látjuk, hogy a Bizottság által citált, az adórendszer újraelosztási hatását vizsgáló elemzések statikus szemléletűek, azaz egyáltalán nem veszik figyelembe az érintettek viselkedési reakcióit – azaz hogy a megváltozott ösztönzők hatására a foglalkoztatás, a ledolgozott munkaórák és a keresetek is változnak. Magyarországon az elmúlt másfél évtized egyik legfontosabb fejleménye, hogy a foglalkoztatottak száma 1 millió fővel bővült. Ebben pedig az adó- és szociális ellátási rendszer változásai is jelentős szerepet játszottak, ami ezekben az elemzésekben sajnálatos módon semmilyen módon nem jelenik meg.

Újraelosztási szempontból, pusztán statikusan nézve elsőre jó ötletnek tűnhet a magasabb jövedelmű munkavállalókra vonatkozó adókulcsok korlátlan emelése is – mindaddig, amíg az érintettek reakcióit figyelmen kívül hagyjuk. A dinamikus (a bevallott jövedelemtömeg becsült rugalmasságára épülő) vizsgálatok ugyanakkor azt mutatják, hogy egy az átlagbér 1,5-szerese fölött bevezetett 10 százalékpontos adókulcs-emelés még statikusan is csupán 3%-kal (avagy a GDP 0,4-0,5 százalékával) növelné a munka terheiből származó bevételeket; az érintettek várható viselkedési és fogyasztási reakciói pedig még ennek a hatásnak a közel 2/3-át is elvinnék, így a bevételnövekmény csupán a munkaterhek 1 százalékára (illetve a GDP 0,15-0,2 százalékára) csökkenne – miközben a gazdaság rendelkezésére álló munkakínálat is és ezáltal a növekedés is visszaesne. Egy esetleges további kulcsemeléssel pedig hamarosan elérnénk a Laffer-görbe maximumát, ahonnét a további kulcsemelések az adózói reakciókat is figyelembe véve már csökkentik az adóbevételeket.

Másrészt az elemzés általánosságban kritizálja az adókedvezmények magas költségeit. Ez azonban jelenetős részben abból adódik, hogy a magyar adórendszer nem progresszív adókulcsokkal operál (amit az elemzés más országok esetében nem tekint adókedvezménynek), hanem célzott kedvezményekkel (amit viszont igen). Ezek pedig – bár az elsődleges céljuk nem feltétlenül ez – sok esetben maguk is hatékonyan hozzájárulnak az egyenlőtlenségek csökkentéséhez. Így – ha nem az egyének, hanem a háztartások egy fogyasztási egységre jutó jövedelme alapján nézzük – a családi adókedvezmény elsősorban az alacsonyabb jövedelmű (több eltartottal rendelkező) háztartásokat segíti – ebben a tekintetben pedig jóval hatékonyabb az egyéni jövedelem alapján célzott kedvezményeknél, amit egyébként egy másik, szintén a Bizottság által készített elemzés is megerősít. Emellett háztartási szinten nézve a munkaerőpiaci jellemzők alapján célzott kedvezmények is jóval hatékonyabban segítik a valóban rászoruló háztartások tagjait az általános kedvezményeknél (vagy alacsonyabb adósávoknál).

A Bizottsági elemzés hitelességét csökkenti, hogy a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésének alátámasztására egy olyan adatbázist idéz, amelyben az adatgyűjtés módszertana nem transzparens – a projekt honlapjáról legalábbis nem lehet kideríteni, hogy a magyar adat konkrétan milyen adatforrásból származik –, és amelyben az egyenlőtlenségek Magyarország esetében kritizált „megugrása” is sokkal inkább valamiféle módszertani változás eredményének tűnik, mint valós változásnak.

Ugyanakkor bár a vagyoni egyenlőtlenségek kapcsán valóban nehéz megbízható és főként nemzetközileg is összevethető adatokat találni, a jövedelemegyenlőtlenségek kapcsán az Eurostat oldalán is elérhető harmonizált módszertannal készült, nemzetközileg összehasonlítható adat, aminek lapján a Magyarországi jövedelemeloszlás egyenlőtlensége az EU-tagországokkal összevetve továbbra is az alacsonyabbak közé tartozik.

A korábbiakhoz képest újdonság, hogy a Bizottság elemzése a szerintük nem megfelelően célzott kedvezményes elemek közül (többek közt) a nyugdíj mellett foglalkoztatottak járulékmentességét is kiemeli. Ez a mentesség azonban egyfelől a tb-rendszer korrektsége szempontjából is indokolt (hiszen az így szerzett jövedelem alapján nem jár magasabb nyugdíj és más pénzbeli ellátás sem, a célcsoport egészségügyi ellátása pedig a nyugdíjas státusza alapján is biztosított), másfelől pedig az intézkedés jól láthatóan hozzájárult a nyugdíj melletti munkavállalás népszerűbbé válásához is: a járulékbevallási adatok szerint közvetlenül annak bevezetését követően gyors növekedésnek indult a nyugdíj mellett foglalkoztatottak száma.

4. Stabilizációs intézkedések

A Bizottság anyagai gyakran kritizálják a magyar kormányzat által bevezetett szektor-specifikus különadókat is, felróva többek közt, hogy a tartós intézkedések helyett átmeneti megoldásokkal igyekszik stabilizálni a költségvetés egyensúlyát. A magunk részéről ugyanakkor fenntartjuk, hogy a szomszédunkban zajló háborúhoz hasonló krízishelyzetek idején, amikor a kialakult piaci egyensúlytalanságok következtében egyes ágazatok kiugróan magas, az eredeti üzleti terveikben nem szereplő bevételeket realizálnak, helye van ilyen intézkedéseknek is. Ezen a téren egyébként a korábbi merev elutasítást követően az elmúlt időszakban a Bizottság álláspontja is valamivel árnyaltabbá vált, hiszen az orosz-ukrán háború kitörését követő időszakban ők maguk is hasonló intézkedések bevezetését javasolták, elsősorban az energia ágazatban.

Emellett ki kell emelni azt is, hogy bár a magyar adópolitika összességében valóban az adóterhek csökkentésére törekszik,

ez nem jelenti azt, hogy ne tenne jelentős erőfeszítéseket az adóbevételek védelme érdekében is, ezáltal hosszú távon is biztosítva a költségvetés fenntarthatóságát.

Ezt a célt szolgálják a gazdaság fehérítését, az adóoptimalizálás visszaszorítását, a káros tevékenységek adóztatását, illetve a tételes adók reálértékének megőrzését célzó intézkedések, amelyeket a kormányzat az elmúlt években is bevezetett, és amelyekből a költségvetésnek tartósan is többletbevétele származik. Ezek az intézkedések azonban a természetükből adódóan hosszabb előkészítést igényelnek és lassabban hatnak a válság idején gyorsabban bevezethető különadóknál, így az ezekből származó többletbevételek is csak fokozatosan tudják kiváltani azokat.

A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Amennyiben hozzászólna a témához, küldjön levelet a portfolio@portfolio.hucímre.

Címlapkép forrása: MTI Fotó/Róka László