Számos hibája volt, mégis ez lett Magyarország legjobb második világháborús páncélosa

Mostanra kezd láthatóvá válni az a visszatérő jelenség, hogy hazánk második világháborús páncélosai tűzerő terén valahogy mindig elég gyengécskék voltak a kor sztenderdjeihez mérten. A Csaba páncélautónak és a Toldi könnyűtanknak eleve nem volt feladata az orosz acélszörnyekkel való verekedés (ettől függetlenül gyakran próbálták meg ilyen körülmények között bevetni őket), a közepes és nehéztankok ellenfelének szánt Turán már rendszeresítésekor elavult konstrukció volt, a „páncélvadász” Nimród pedig tartósan csak légvédelmi lövegként tudott jól működni.

A Zrínyi rohamlöveg a Nimródhoz hasonló többfunkciós fegyver lett volna, de a tankgyilkos jelzőt ezek a fegyverek sem érdemelték ki.

Mobil tűzerő, német mintára

Röviden érdemes kifejteni, hogy tulajdonképpen mit is jelent az a fogalom, hogy „rohamlöveg”. Hasonlóan a 40M Nimród „páncélvadász” megnevezéséhez, itt is egy olyan alapkonstrukcióról van szó, ami napjainkban már nem igazán kerül gyártásba.

A harckocsik első világháborús megjelenése után a legtöbb komoly haderőben felötlött az a lehetőség, hogy a jó terepjáró képességekkel megáldott járműveket keresztezzék a nagy kaliberű tüzérségi lövegekkel, ezzel megalkotva a napjainkban is létező önjáró lövegeket. Ezek a fegyverek ugyan jóval drágábbak voltak, mint a vontatott tüzérségi eszközök, cserébe sokkal gyorsabban tudtak pozíciót váltani, így könnyebb volt lépést tartaniuk a fronttal, ráadásul az ellenséges támadások elől is könnyebben kereket oldhattak.

A „rohamlöveg” valahol félúton helyezkedik el az önjáró löveg és a páncélvadász (kifejezetten tankok kilövésére tervezett páncélozott jármű) között, bár egy lehelletnyivel talán közelebb áll az előbbihez. Az önjáró lövegek ideális esetben az első vonalaktól aránylag biztos távolságban ténykedtek, a rohamlövegek viszont éppen az előretörő alakulatokkal haladtak, segítették őket a keményebb célpontok, például bunkerek kiütésében, de szükség esetén „sima” tüzérségi támogatást is nyújthattak a relatíve nagy szögben billenthető lövegeknek hála, illetve a frontszolgálathoz elengedhetetlen vastagabb páncélzat miatt jobb túlélési esélyeik voltak akkor, ha szembe találták magukat egy ellenséges harckocsival.

A konstrukció legismertebb példánya valószínűleg a német Stug III-as rohamlöveg volt, a fegyver meggyőző teljesítménye pedig a magyar katonai vezetést is megihlette, igaz, a 43M Zrínyi kevésbé sikerült jól, ráadásul túl későn is jött.

A visszabontott Turán harckocsi

A Királyi Honvédség számára 1942-ben vált nyilvánvalóvá, hogy a Stug III-as a keleti és a nyugati fronton is kiváló eszköznek számított, a német páncélos licenszének megvásárlására azonban nem volt lehetőség, így hazai forrásokból kellett megoldani a kérdést. Az alap lényegében adott volt, hiszen kellően nagy kaliberű löveggel csak a 40M Turán harckocsikat lehetett felszerelni, így a cseh alapokon nyugvó magyar közepes harckocsi szolgáltatta a Zrínyi-széria vázát. A fegyverzet kérdése már jóval bonyolultabb probléma elé állította a magyar mérnököket:

a 105 mm-es 40M tábori tarack mint tüzérségi fegyver jó konstrukciónak számított, de komoly átütőerővel bíró, hazai fejlesztésű páncéltörő lövegünk nem volt.

A honvédség végül felemás megoldás mellett tette le a voksát: megelőlegezték az éppen fejlesztés alatt álló, hosszú csövű, 75 mm-es páncéltörő löveggel ellátott 44M Zrínyi I-es létjogosultságát, a rövid csövű, 105 mm-es tarackokat pedig a 43M Zrínyi II-esekbe szerelték be. Mindkét verzióból 50-50 darabra adtak le rendelést.

A Zrínyi II-es természetesen komoly átalakításokat igényelt a Turán harckocsikon: a nagyobb űrméretű löveg miatt kiszélesítették az alvázat, a forgatható torony eltűnt, a frontpáncélzat pedig a korban megfelelőnek számító, döntött 75 mm-es lemezekből készült. A Zrínyi így kifejezetten „lapos” jármű lett, 1,8 méterével könnyen rejthető maradt, javítva a túlélési esélyeket.

Gondok ugyanakkor a Turán-alvázzal és a fegyverzettel is akadtak. Az eredetileg 6-7 tonna mozgatására tervezett 8 hengeres Weiss Manfréd motornak most majdnem 22 tonnányi tömeget kellett megmozgatnia, a Zrínyi sebessége tehát műúton is csak 45 km/h környékén mozgott, a terepjáró képessége (amire a keleti front sártengerében elég nagy szükség volt) meglehetősen gyenge volt. A helyzeten tovább rontott, hogy a Turán futóműve egyébként is minimum túlkomplikált, de inkább egyszerűen rossz volt, így a járművek szervízigénye megnőtt, bár a honvédségi beszámolók alapján megfelelő karbantartás mellett megbízható járműnek számított.

A 105 mm-es tarack gyalogság, védelmi állások illetve páncélozatlan és könnyen páncélozott járművek ellen kiválóan működött, az alacsony csőtorkolati energiájú fegyver azonban a komolyabb szovjet harckocsikat már jóval nehezebben gyűrte le.

Ettől függetlenül a Zrínyi II-es volt a honvédség egyetlen önjáró fegyvere, ami az orosz páncélos erők gerincét adó T34/85-ös harckocsikkal szemben valamilyen harcértéket képviselt.

A „tankvadász” funkciót a 44M Zrínyi I-esnek kellett volna ellátnia, de a 75 mm-es löveg fejlesztése a nyersanyaghiány miatt folyamatosan akadozott, mivel a honvédségnek szüksége volt a rohamlövegekre, ezért először csak variáltak az I-es és a II-es verzió arányán, a Weiss Manfréd gyár 1944 nyarán történő lebombázása után pedig törölték a 44M megrendeléseit, melyből mindössze egyetlen prototípus készült, ami a budapesti gyártósorral – illetve jónéhány félkész Zrínyi II-essel együtt – megsemmisült.

A Zrínyi II-esek végigharcolták a háború hátralévő részét, a 60 darabos szériából ugyanakkor csak egyetlen példány maradt fent, ami az utolsó Toldi II-eshez és az utolsó Turánhoz hasonlóan a Moszkva melletti Kubinka harckocsimúzeumba került a háború után.

Címlapkép: az utolsó Zrínyi a kubinkai harckocsimúzeumban. Hasonlóan a Turánhoz, ez a páncélos is perforált köténylemezeket kapott a lánctalpak védelme érdekében. A címlapkép forrása: Mike1979 via Wikimedia Commons