Brüsszel fegyverkezésből építene várat, a vidék veszítheti a legnagyobbat

Az európai kohéziós politika jövője, különös tekintettel a versenyképesség támogatására, állt a középpontjában a héten 18. alkalommal megrendezett versenyképességi operatív programok nemzetközi konferenciájának. A tanácskozáson hangsúlyosan jelent meg az a tendencia is, hogy az Európai Bizottság egyre nagyobb mozgásteret enged a tagállamoknak abban, hogy

a felzárkóztatásra szánt uniós forrásokat válságkezelési, védelmi vagy más, eredetileg nem tervezett célokra is felhasználhassák.

Az EU-s kohéziós alap a hétéves költségvetési ciklus egyik legfontosabb eleme, és eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy csökkentse a régiók közötti fejlettségbeli különbségeket, elősegítse a gazdasági és társadalmi kiegyenlítődést. Ennek érdekében a kevésbé fejlett régiók extra forrásokhoz juthatnak, hogy felzárkózzanak az uniós átlaghoz, javítva ezzel a versenyképességüket és életminőségüket.

Versenyképtelenség

Bár általánosságban elfogadott, hogy ezekre a forrásokra szüksége van a vidéknek, mostanra világosan látható, hogy a jelenlegi vidékfejlesztési politika nem hoz valódi felzárkózást – állapította meg előadásában Darvas Zsolt, a belga Bruegel Intézet szenior elemzője. Mint elmondta, a kohéziós pénzek rövid távon ugyan javítanak egy-egy régió helyzetén, felhasználásuk után azonban elapad a fejlődés.

A kohéziós források jellemzően nem indítanak be tartós gazdasági fellendülést, és előfordulnak olyan esetek is, amikor egy-egy térség úgy döntött, hogy a támogatásokat közlekedési infrastruktúra fejlesztésére fordítja. 

Ez azonban nem mindig hozza meg a kívánt eredményt: egyes helyeken épp az elvándorlás gyorsult fel általa.

Az ilyen döntések hosszabb távon érdemben torzíthatják a versenyképességi viszonyokat nemcsak vidék és város, hanem a fejlettebb és kevésbé fejlett tagállamok között is.

Pozitív irányba mozdítja el a forrásfelhasználást, ha a támogatások minél nagyobb arányban jutnak helyi vállalkozásokhoz – a kormány szerint Magyarországon a GINOP Plusz program esetében is ez a vezérelv. A Gazdaságfejlesztési és Innovációs Operatív Program 2021–2027-es időszakára több mint 2000 milliárd forint áll rendelkezésre, amelynek mintegy 20 százalékát a magyar kormány biztosítja.

A kis- és középvállalkozásokra való összpontosítás fontos részét képezte az Európa versenyképességét tárgyaló Letta- és Draghi-jelentéseknek is, amelyeknek a konklúzióit Lóga Máté, gazdaságfejlesztésért és iparért felelős államtitkár szerint Magyarországon is megfogadták. Ennek következménye lett a tavaly bejelentett Demján Sándor Program is.

Az államtitkár arról is beszélt, hogy álláspontjuk szerint míg a nemrég vámpolitikájából újból visszatáncoló USA-nak, és most már Németországnak is tisztán látható stratégiái vannak a "patrióta gazdasági irányvonal" és a "fiskális konzervativizmus vége" jelszavak alatt, addig az EU-nak nincs semmi hasonlója.

Szükség törvényt bont

Bár az összehasonlítás már akkor sem állja meg a helyét, ha csak az EU-ban hosszú ideje képviselt termékszabályozási politikára vagy a zöld átmenetre gondolunk, az valóban igaz, hogy az utóbbi évek válságai miatt a Bizottságnak gyakran kellett új irányba "rángatni a kormányt" anélkül, hogy teljesen elengedné korábbi vállalásait.

Legutóbbi ilyen irány a ReArm Europe, amelynek keretében amellett, hogy az EU közös fegyverbeszerzésre vesz fel 150 milliárd euró hitelt, a megengedett tagállami deficitet is 50%-kal növeli, hogy az így nyert mozgásteret saját védelmi beruházásokra fordítsák az egyes országok, és ezzel növeljék stratégiai autonómiájukat a világpolitikai színpadon.

Ugyan az általános konszenzus szerint ez jó és szükséges lépés volt, hamar újabb módszerek is felmerültek, amelyekből az következik, hogy a Bizottság maga is tudhatta, hogy önmagában a ReArm nem lesz elég. Így nemrég belengették, hogy még kedvezőbb körülmények között hívhatók le a kohéziós források, ha azokat a védelmi infrastruktúra erősítését szolgáló beruházások fejlesztésére irányítják át.

Ezzel együtt hamar felmerült a kérdés arról, hogy bölcs dolog-e a felzárkózásra szánt, normális esetben hosszabb időszakra betervezett fejlesztési forrásokat a politikai aktualitások szerint átirányítani.

Tehát hogy érdemes-e homokzsákokra elkölteni az összes pénzt, amit az új fészer felhúzására raktunk félre?

Az utóbbi években az EU egyre gyakrabban volt kénytelen válsághelyzetekre reagálni: világjárvány, háború, energiaválság, begyűrűző migrációs nyomás, most pedig a gazdasági illetve védelmi függetlenség foglalkoztatja leginkább Európa vezetőit, akik a túlszabályozottság visszavágásában látják az egyik kulcsot a megoldáshoz.

Mérőóra nélküli pénzcsap

Ezt a zárat azonban némileg már feltörték a Covid-járvány okán létrehozott 650 milliárd eurós helyreállítási eszközzel, az RRF-fel, ami a félidős felülvizsgálatán kifejezetten jól szerepelt. Darvas Zsolt szerint azonban túlzottan jól is, mivel a források elköltését értékelő 11 szempont közül 10-ből szinte az összes tagállam jelesre vizsgázott.

Az egyetlen faktor, ami "A" helyett "B" minősítést érdemelt mindenkinél, az a költségek mértékének megindokolhatósága volt, ami önmagában is furcsa, ha egyébként a lépések arányosnak voltak ítélve, az átláthatóság megvalósult, és korrupciót sem feltételeztek egyik tagállamnál sem.

Míg az RRF valóban hatékony eszköznek bizonyult arra, hogy pénzeket juttassanak oda, ahol elsősorban a megvalósítás sebessége volt a prioritás, a konferenciára meghívott, munkaerőpiaccal, régiópolitikával és az ipari zöld átállással foglalkozó szakemberek, valamint a Bizottság meghívott képviselői közt

teljes volt az egyetértés abban, hogy az uniós kohéziós politika komoly reformra szorul – de nem a helyreállítási eszköz mintájára.

Bár "homokzsákra költeni" a kohéziós forrásokat nem bölcs, árvíz előtt és után bőven lehet tenni belőle azért, hogy a vészhelyzetek ne okozzanak túl nagy károkat, vagy ha igen, akkor gyorsan fel lehessen épülni belőlük.

Sajnos azonban kevés ágazat van, ami térségtől és környezettől függően mindenhol egyformán jól működne, így a csábító feltételekkel a védelmi ipar felé tolni a pénzeket, vagy újabb régiós egyenlőtlenségekhez, vagy pusztán az anyagi előnyök miatt felmerülő, másodrangú projekteket eredményezhet.

Lazítás helyett beláthatóság

Ugyan a biztonsági befektetések valóban fontos motorja lehet az EU gazdasági versenyképességének, a felzárkóztatás sokkal jobb, ha a régiók élhetőségét veszi célba, és helyben életképes munkahelyteremtésre, az oktatási és egészségügyi fejlesztésekre fókuszál.

Az egyes területek képviselői azonban abban is egyetértettek, hogy

ENNEK MEGVALÓSULÁSÁHOZ KOMOLYABB BIZOTTSÁGI KONTROLLRA, ÉS SOKKAL JOBB TERVEZÉSRE, IRÁNYMUTATÁSRA IS SZÜKSÉG VAN.

Mindezt az is segítené, ha a megigényelt források elbírálására nem kéne egyes esetekben éveket várni, és az előzetes kiértékelésben is átláthatóbb segítséget nyújtanának, akár egy online konzultációs iroda létrehozásával, ami megerősíthetné egy-egy projekt megtérülését, és akár a pályázatíró cégeket is kivehetné az egyenletből.

Magyarország példája egyébként jól mutatja, hogy a kohéziós politika hatékony működésének egyik formája, ha az itt megtelepedett nagy cégek köré helyi alkatrészgyárak épülnek, és így lehetne ez a kínai akkugyárak esetében is, akik azonban nem hajlandók leülni a magyar beszállítókkal.

Ugyanakkor ez már egyáltalán nem az Európai Bizottság hatásköre, de ha a tagállamok nem egymással versenyeznének, hanem az uniós együttműködésre koncentrálva, az EU segítségét okosan felhasználva gondolkodnának, akkor a következő költségvetési szakaszban már lehet némi esély arra, hogy a kohéziós politika érdemben szolgálja a kontinens hátrahagyott régióit.

Címlapkép forrása: EU

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Bizottság hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az Európai Bizottság nem vonható felelősségre miattuk.