Óriási kamu a kínai fejlődés? Fele sem igaz a növekedésnek

Dwor-Frecaut megközelítése elég hipotetikus, de egyben tanulságos is, mert akár elhisszük a növekedési számokat, akár nem, rávilágít arra, miért különleges a kínai sztori. A közgazdász azt a fejlődési modellt vette alapul, amelyet Dani Rodrik összegző munkájából is ismerhetünk. 

Rodrik (alapozva más tudósok munkáira) úgy látja, hogy alapvetően két nagy gazdasági húzóerő létezik. Az egyik a humántőke és az intézmények fejlődése, fejlesztése. A hosszú távú növekedés végső soron ezen képességek fejlődésének a függvénye, amibe beletartozik az oktatástól, egészségügytől a javuló szabályozói teljesítményen át a jobb kormányzásig sokféle dolog. Hálátlan tulajdonsága ezeknek a képességeknek, hogy lassan fejlődnek, illetve fejlesztésük költségei magasak.

A másik hajtóerő a szerkezeti átalakulás, amikor új, nagyobb termelékenységű ágazatok születnek és bővülnek, ezzel párhuzamosan pedig a munkaerő a gazdaság tradicionális, alacsony termelékenységű szektoraiból tömegével áramlik a modern szektorba. Az (amúgy meglehetősen vegyes eredményességű) természeti erőforrás lelőhelyek kiaknázását leszámítva a rendkívüli növekedési sztorik mindig valamilyen gyors strukturális átalakulás, jellemzően iparosodás eredményeképpen alakulnak ki. Ezek a növekedési csodák még akkor is képesek megvalósulni, ha egyébként a fent említett képességeknek a gazdaság és a társadalom szűkében van.

Ez utóbbi erő hajtja a fejletlenebb gazdaságokat, és a felzárkózásuk alapvetően azon múlik, hogy sikerül-e a másik, komplexebb gazdaságokra jellemző növekedési motorokra átállni. 

Dwor-Frecaut ez alapján úgy látja, hogy a kínai fellendülés kezdeti időszakában nincs semmi gyanús. Óriási tömegeket pumpált át az állam a mezőgazdaságból a termelékenyebb feldolgozóiparba, így a szegényebb országokra jellemző gyors gazdasági növekedés mintájába az ország bőven beleillik.

Egészen addig, amíg az ország el nem érte a Lewis-pontot.

Amikor az agrárnépesség körében már nincs jelentős átterelhető munkaerő, (ez a Lewis-pont - pdf) akkor a további fejlődés egyre inkább az ország technológiai abszorpciós képességétől, a gazdasági és politikai intézmények minőségétől függ. Vagyis ahogy az ország fejlődik, a népességnövekedés alábbhagy és a termelékenység is nehezebben fejleszthető, törvényszerűen lelassul a növekedés.

Sőt, akár el is akadhat, ez a közepes jövedelmű országok csapdája. 2018-ban mindössze 24 olyan ország volt, amelynek népessége meghaladta az egymilliót és az Egyesült Államok egy főre jutó GDP-jének 60%-a felett volt. Ezek közül csak hat olyan, amelyik a feltörekvő gazdaságok közül emelkedett ki: Hongkong, Szingapúr, Tajvan, Japán, Dél-Korea és Izrael.

Kínát a feltörekvő országokkal összevetve látható, hogy a két fő GDP-bővülési faktor közül a népességnövekedés üteme Kínában jóval kisebb (0,9% vs. 0,5%), azonban a termelékenységbővülés extrém mértékben nagyobb, ezért tud háromszor nagyobb tempóban növekedni a gazdaság (2,1% vs. 6,3%).

Vagyis mintha egyáltalán nem hatott volna rá, hogy Kína már elérte a Lewis-pontot. Merthogy Dwor-Frecaut egy tanulmány eredményeire hivatkozva azzal érvel, hogy ez 2003-ban megtörtént. Kételyeit a közgazdász a fentiek alapján három pontban sűrítette össze:

1. Az állam által vezérelt fejlődési modell a felzárkózás korábbi szakaszaiban jól működik, de ahogy a gazdaság egyre komplexebbé, a növekedés pedig innovációvezéreltté válik, ennek hatékonyságának csökkennie kellene. A szakértő például nem hiszi, hogy a kínai tulajdonjogi rendszer zavarai ne fékeznék a gazdaságot.
2. A másik tapasztalat, hogy amennyiben egy ország a Kínáéhoz hasonló fejlődési fokon nagyon magas beruházási rátát produkál (45% a 25%-os peer grouphoz képest), akkor ez törvényszerűen káros, lassító hatású torzulásokat okoz a gazdaságban.
3. Kína globális feldolgozóipari exportból való részesedése az utóbbi években stagnált vagy enyhén csökkent, ami egyáltalán nem fér össze a gyors termelékenységnövekedés képével. A csökkenő világgazdasági részesedés arra utal, hogy a termelékenység elmarad a bérek növekedésétől.

A közgazdász úgy érvel, hogy Kína bizonyos sajátosságai a versenytárs országokhoz képest legfeljebb 1,5-szeres termelékenységnövekedést magyaráznak. Számításai szerint az ország trendnövekedése 3,5% körül lehet, tavaly ennél még kicsit magasabban, 4% körül lehetett a GDP-bővülés. Érzése szerint a fenntarthatatlan pályáról legkésőbb a 2014-2015-ös hitelválság után le kellett térnie Kínának, hiszen a válságok rendszerint az ilyen típusú növekedések korrekciójával járnak.

Dominique Dwor-Frecaut érvelése több szempontból meggyőző, például a 2015-ös vagy a mostani világgazdasági gyengélkedést egészen jól magyarázná. Ugyanakkor az indoklás nem túl erős, számos helyen kérdéseket vet fel. Például a Lewis-pont elérését Kína esetében más kutatók vitatják, pedig ez egy kulcsfontosságú feltétele a gondolatmenetnek. Az sincs igazán indokolva, hogy Kína sajátos államkapitalista berendezkedése (kikényszerített technológiaátadás, szelektív protekcionizmus, állami vezérlés egyre újabb technológiák segítségével stb.) miért ne jelenthetne olyan unikális növekedési modellt, ami miatt a kínai fejlődés nem írható le a korábban megszokott keretek között. Így az érdekes okfejtés után is csak annyit mondhatunk biztosan: valami bűzlik Kínában.

Címlapkép: Sanghaj / Shutterstock