Nagyra értékelem, hogy a Pénzügyminisztérium munkatársai igen higgadtan, szakmai érvekkel reflektáltak a hazai költségvetési politikának a vírus-krízisre adott, illetve tervezett reakcióját európai összehasonlításban bemutató írásomra. Úgy látom, hogy a fő állításomat illetően nincs vita közöttünk: a magyar költségvetési politika – az EU-tagországok jelentős többségétől eltérően – a krízisre nem kíván érdemi lazítással reagálni. Amint írják „… érdemi növekedési támaszt képeznek a közelmúlt intézkedései, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarország elkerülhesse a 2008-hoz hasonló mély és elhúzódó recessziót. Mindezt úgy elérve, hogy a költségvetés se terhelődjön túlzott mértékben.” Az összehasonlítás alapján magam is azt állapítottam meg, hogy a hazai költségvetés kerülni igyekszik a „terhelődést” – bár az, hogy ebben az összefüggésben közelebbről mit jelent a „túlzott mérték”, nyilván tisztázásra szorul. Fontos azonban leszögezni: egyetértünk abban, hogy a magyar kormány a költségvetési egyenleget „kímélve” törekszik reagálni a válságra.
A kiemelt mondatot megelőző állítással viszont nem értek egyet. Kétlem, hogy a vitacikkben hosszan felsorolt intézkedések, eszközök és módszerek (törlesztési moratórium, hitelek, garanciák) csakugyan „érdemi növekedési támaszt képeznek”. A kiemelt mondatot követő megállapítást is vitatom: [a költségvetés túlterhelődésének elkerülése] „azért fontos szempont, mivel szemben a hivatkozott szerző cikkében is ajánlott látszólag „könnyebbik úttal”, amely a költségvetési hiány jelentős emelésével járna, nem helyez a magyar gazdaságra kilábalást nehezítő és egyben az országot sérülékennyé tévő adósságterheket.”
Ez utóbbi gondolattal az a fő problémám, hogy a szerzők nem magyarázzák meg, hogy a válságkezelés és a kilábalás szempontjából közgazdaságilag miért jobb a szerintük is „nehezebb út”, vagyis a nehéz jövedelmi helyzetbe került magánszektort eladósodásra késztetni (lásd a vitacikkben felsorolt számtalan konstrukciót), mint a „könnyebbik út”, vagyis az állam eladósodása? Ez utóbbi esetben – amely az EU-tagországok többségének a választása – döntően állami transzferek, nem pedig a magánszektor hitelállományának emelkedése segíthetné a bajba került vállalkozások és háztartások felszínen maradását.
Egyáltalán nem világos, hogy a magánszektor megemelkedett adósságterhe miért segítené elő inkább a válságból való kilábalást, mint az államé.
Attól tartok, hogy a helyzet éppen fordított. A visszaesett jövedelméhez képest felduzzadt adósságot viselő magánszektor nagyon óvatosan fog költeni, lassítva a gazdaság kibontakozását.
A nehezebb út választása már csak azért sem igazán érthető, mert a szerzők számos adattal támasztják alá, hogy a magyar gazdaság és államháztartás 2019-ben – ellentétben 2008-cal – tökéletes egészségi állapotnak örvendett. Vagyis 2020-ban – ellentétben 2009-cel – lenne mozgástér költségvetési élénkítésre.
A prognózisokon nincs mit vitatkozni, de utólag érdemes lesz megnézni, hogy 2020 májusában ki mire számított. A kormány derűlátó előrejelzésében továbbra is kételkedem – az optimizmust az első negyedévi GDP-n kívül (amelynek mindössze két hetét érintették a járvány következményei) pillanatnyilag semmi sem támasztja alá.
Válaszom írása közben jelent meg az EU Bizottság véleménye a hazai konvergenciaprogramról. A 19. pont vége a PM szakértőinek és saját véleményemmel egyaránt egybecseng (saját fordítás): „Összességében a vállalkozások támogatására és a munkahelyek megtartására irányuló költségvetési lépések mérsékeltek a legtöbb tagországgal összehasonlítva. Emellett átcsoportosításokkal és új adókkal tervezik e kiadásokat finanszírozni, ezért e lépések a makrogazdasági stabilizációra csekély hatást gyakorolhatnak”.
Cikkem pontosan erről szólt, ezt támasztották alá a PM szakértői, és ezt erősítette meg a Bizottság véleménye, amelynek lényegét a nyomaték kedvéért megismétlem: „e lépések a makrogazdasági stabilizációra csekély hatást gyakorolhatnak”.
A szerző közgazdász.
A vita előző két írása:
Címlapkép: Shutterstock
