Az építőipar régnemlátott rossz teljesítményt nyújt, novemberben az építőipar teljesítménye 12,8%-kal maradt el az egy évvel korábbitól,az év első 11 hónapjában pedig 5,3%-os volt az átlagos visszaesés. Milyen okok állnak e mögött, hogy került az iparág ilyen helyzetbe?
Valóban kedvezőtlen a helyzet, ráadásul úgy látom, hogy a szektor teljesítménye még nem érte el a mélypontot. A cégünk alapvetően gépészeti tervezéssel, gyártással, kivitelezéssel foglalkozik, ami még az iparág szerencsésebb részéhez tartozik, hiszen például a nagy számban megvalósuló energetikai korszerűsítések egyik alapja a gépészet modernizálása, a fűtési-hűtési berendezések cseréje. Ipari létesítmények, gyárak, középületek, egy-egy iroda ma is épül, illetve esetünkben, a külföldi megrendelésállomány is jelentős,
amely ellensúlyozni tudja a magyar piac lassulását.
Úgy gondolom, hogy a 2008-2009-es gazdasági válság után – amely Magyarországon valamivel később is éreztette a hatását – természetszerű volt az építőipar felfutása. Az elmaradt projekteket újrakezdték, a megváltozott piaci körülményeknek, igényeknek megfelelően indítottak új beruházásokat. Az önmagától is felpörgő építőipart állami ösztönzők, források hevítették még tovább, a CSOK, felújítási támogatás vagy az 5 százalékos áfakulcs, mind-mind extrém módon felhajtották a keresletet.
Ne legyen félreértés, mindenképp szükséges bizonyos eszközökkel támogatni a szektort, de ez a forrásbőség rendkívüli módon eltorzította a piacot.
Mivel a kapacitások alig-alig tudták lefedni a megrendelői igényeket, egy általános áremelkedés is végbement, a szegmens egyes szereplői extra magas marzsokkal dolgozhattak, és egyáltalán nem kényszerítette őket a piac arra, hogy innováljanak, fejlesszenek, növeljék a hatékonyságukat. Ennek a ténynek pedig most látjuk az eredményét.
Hogyan lehetne kilábalni ebből a helyzetből? Mit tudnak tenni a beruházók, kivitelezők, hogy erősítsék a pozícióikat?
Egyértelműen hatékonyságot kell növelniük. Ennek természetesen számos eszköze van, legyen az technológiai korszerűsítés, vállalatirányítási fejlesztések, profilbővítés vagy üzletfejlesztés. A mi cégünk is egyértelműen ezt az irányt követi. 30 éve foglalkozunk gépészeti tervezéssel, kivitelezéssel, de már közel tíz éve elkezdtünk 3D épületszkennelést alkalmazni, és előreszerelt gépészeti elemeket gyártani. Pontosan tudjuk, hogy hol van egy kábel vagy cső, amit ki kell kerülni, befér-e egy szivattyú az adott helyre vagy sem. A 3D modell alapján legyártjuk az elemeket, elszállítjuk az épülethez, és rövid idő alatt összeszereljük. Nincs hiba, nincs anyagveszteség.
Ezzel a megoldással akár negyedére is csökkenthető a kivitelezési idő, sokkal kevesebb élőmunkára van szükség, összességében pedig jelentős költségmegtakarítást lehet elérni.
Ilyen megoldásokkal egyrészt óriási versenyelőnyre tehetünk szert, másrészt külföldi piacokon is megjelenhetünk, hiszen magas hozzáadott értékű tevékenységet végzünk, magyar know-how-al, aminek az eredménye könnyen számszerűsíthető egy beruházó számára.
Úgy gondolom, hogy más iparági szereplőnek – legyen az tetőfedő, acélszerkezet-gyártó vagy burkoló – is hasonló megoldásokban kellene gondolkodnia. Ahogy említettem, nem csak a technológiai korszerűsítés vezethet hatékonyságnövekedéshez. Érdemes lenne a cégeknek vállalatirányítási modelleket bevezetnie, szerintem a piaci szereplők egy jelentős része például nem folytat érdemi kontrolling tevékenységet, ami például elengedhetetlen lenne a hatékony pénzügyi tervezéshez, hogy ne csak megérzések alapján döntsünk
Tisztában vagyok vele, hogy mindezekhez forrásokra van szükség, de azt gondolom, hogy az elmúlt 10 évben – a magas haszonkulcsoknak is köszönhetően – össze kellett volna akkora tőkének gyűlnie a szereplőknél, amiből finanszírozni lehetne ezeket a beruházásokat. Kamattámogatott hitelek pedig ma is elérhetők, ezért szerintem önmagában a forráshiánnyal nem lehet magyarázni a fejlesztések elmaradását. Ez sokkal inkább szemléleti vagy kényelmi kérdés. Ebben nagyon sokat kellene fejlődni.
A megnövekedett verseny önkéntelenül is piactisztuláshoz fog vezetni? Mi történik azokkal a cégekkel és munkavállalóikkal, akik kiszorulnak a piacról? Hogyan oldható fel ez a gazdasági és társadalmi feszültség?
Mindenképp piactisztulást várok, alapvetően három szegmensre osztanám ebben a tekintetben a cégeket. Azok, akik innoválnak, fejlődnek, versenyképességet javítanak – ahogy mi is – megerősödve kerülhetnek ki ebből a helyzetből. Lesznek ezen kívül olyan tisztességes vállalatok, akik jó minőségben, megbízhatóan, a „régi iskola” szerint végzik a tevékenységüket. Nekik valószínűleg alacsonyabb marzsokkal kell majd szembesülniük, és sokkal jobban meg kell küzdeni a munkákért, de szerintem a tisztességes, megbízható munkára mindig lesz kereslet megrendelői oldalon. És lesz egy harmadik csoport, aki sem innovációban, sem minőségben nem üti meg azt a szintet, amivel ebben a kiélezett versenyben érvényesülni tudna.
Ők minden bizonnyal csődbe fognak menni.
A gazdasági és társadalmi feszültség csak rövidtávon érzékeltetné a hatását, mert az iparág még ebben a piaci helyzetben is komoly munkaerőhiánnyal küzd, ezért a munkavállalók jó eséllyel találnának maguknak munkát más cégeknél.
Ha a magyar piac számos tényező együttes hatása miatt nem elég jövedelmező, akkor nem lehetne kitörési pont a külföldi megjelenés? Mennyire versenyképesek a magyar építőipari szereplők a külpiacokon?
Ez egy rendkívül összetett kérdés. Az alapvető piaci logika szerint valóban kitörési pont lehet, azonban ez korántsem olyan egyszerű feladat. Egyrészt az európai építőipar is kihívásokkal küzd. Németország vagy Ausztria például szintén egyfajta válaszúthoz ért: az elmúlt évtizedekben megszokták, hogy Kelet-Európából jó minőségű munkaerőt tudnak „importálni”, minden építőipari tevékenységre tudnak jó szakembereket találni, mindig lesz, aki elvégzi a feladatot viszonylag alacsony áron.
Ez a helyzet azonban megszűnni látszik.
Egyrészt ma már a kelet-európai munka sem olyan olcsó, ráadásul a régió általános életszínvonal-emelkedésével és a már említett magas haszonkulcsokkal már nem féltetlenül éri meg külföldre menni. Ausztriában például olyan törvény lépett életbe, ami alapján, ha a cégünk kiküld szerelőket, hogy az előregyártott gépészeti berendezéseket a helyszínen összeszerelje és beüzemelje, akkor kötelesek vagyunk a megállapított osztrák bért megadni a számukra. Ezt mi szívesen megtesszük, ugyanakkor ezzel az osztrák piac saját magának drágítja meg a kivitelezést.
Mivel ezek az országok, a bő munkaerő-ellátottság miatt szintén nem voltak különösebben rászorulva arra, hogy innováljanak, ugyan abba a helyzetbe kerültek, mint Magyarország. Annyiban mindenképp jobb helyzetben vannak, hogy több a tőke, több a forrás, adott esetben magasabb áron is meg tudnak valósítani beruházásokat, de esetükben is szemléletváltásra van szükség.
Kifejezetten keresik az olyan megoldásokat, amiket mi is tudunk nyújtani.
Hatékonyságot, gyorsaságot és jó minőséget várnak el, de ezért hajlandóak is korrekt árat fizetni. A mi megrendelésállományunk körülbelül fele külföldről jön. Ausztriából, Németországból, de például egy nagy finn hajóépítő cégnek is dolgozunk, óceánjárók részére készítünk előreszerelt gépészeti csőrendszereket.
Úgy gondolom, hogy az a magyar cég, amelyik az említett feltételeknek meg tud felelni, az külföldön is versenyképes tud lenni, ugyanakkor a helyi építési szabályzatok, a jogi környezet stb. mindenhol különbözik. Ezekhez nem egyszerű alkalmazkodni, nagyon határozott startégiával lehet csak elindulni. Látunk természetesen jó példákat, de egyelőre viszonylag kevés magyar építőipari szereplő tud valóban olyan szolgáltatást nyújtani, amivel versenyképesebbé válik a helyi szereplőknél.
Sok szó esik az előregyártott elemekről, a kivitelezési idő csökkentéséről, egyáltalán az építési kultúra megváltozásáról. Egyértelműen ez a tendencia fog folytatódni az elkövetkezendő években, évtizedekben?
Egyértelműen ez az irány, de az az érdekes, hogy ez a szemlélet korábban is jelen volt Magyarországon, elég csak a nagy panelépítési programokra vagy a „Kádár-kockákra” gondolni. Azért tudott közel 1 millió panellakás ilyen gyorsan és ilyen nagy számban, ráadásul relatív olcsón megépülni, mert előreszerelt elemeket használtak, berendezett konyhákat, fürdőszobákat emeltek be daruval az épületszerkezetekbe, ahol aztán már csak a szerelésnek kellett megtörténnie. Az egy más kérdés, hogy ezek a projektek milyen minőségben és vizuális megjelenés mellett valósultak meg, minden esetre ezek az épületek a mai napig állnak, és használják őket.
Ez a szemlélet valahol a rendszerváltás körül eltűnt, mindenki egyedi épületeket kezdte el preferálni.
Ezt esztétikai, építészeti szempontból tökéletesen megértem, és azt gondolom, hogy egy épület túlmutat a funkción, ugyanakkor ennek meg van az ára. Mindent a helyszínen kell összeszerelni, minden gépészet, minden fürdőszoba stb. egyedi. Van például olyan statisztikánk, ami megmutatja, hogy a munkaterületen a konkrétan munkával eltöltött idő 3-4 óra, míg egy üzemben, ahol előreszerelés történik, ott értelemszerűen 8 óra. Már önmagában ez az egy tény is jól megmutatja, hogy milyen láthatatlan költségekkel kell egy beruházónak számolnia.
Úgy tűnik, hogy ezt a „luxust” egyre kevésbé engedhetjük meg magunkat.
Az új technológiáknak köszönhetően mára, ha nem is egyszerű folyamatokkal és rendszerekkel, de megoldható, hogy egyedi épületeket előregyártott ipari módszerekkel kivitelezzünk. Ezen az úton járunk mi is az elmúlt 10 év fejlesztéseivel, és még rengeteg lehetőség van nekünk is fejlődni. Megoldásainkkal bekerültünk Európa tíz leginnovatívabb építőipari cége közé is.
Az a bizonyos szemléletváltás, ami segítene versenyképesebbé tenni az építőipart, jelentős kompetenciafejlesztés nélkül nem tud megvalósulni. Mennyire tudja lekövetni a szakirányú képzés vagy az egyetemi oktatás a megváltozott igényeket?
Az intézményesített képzés önmagában nehezen tudja lekövetni. Az iskolának nem csak azt kell megtanítania, hogy mi az a technológia, amivel ma dolgozni kell, hanem azt is, hogy mi lesz az, amivel 5-10 év múlva is találkozhatnak a fiatalok. Régebben ez sokkal könnyebb volt, hiszen a technológia fejlődése sokkal lassabb volt: ami 10-20 évvel azelőtt is működött, az 10-20 év múlva is jó eséllyel érvényes maradt. A világunk azonban olyannyira felgyorsult, hogy teljesen más szemlélettel kell az oktatáshoz hozzáállnunk, lassan szinte mindent máshogyan kell csinálni, mint pár évvel ezelőtt. Ehhez viszont
olyan tanároknak kellene oktatni, akik ezzel mind tisztában vannak. Ezt egyelőre – legalábbis szakiskolai szinten – egyáltalán nem látom.
Mi például 15 diákot saját magunk is képzünk, igyekszünk velük elsajátítani azokat a modern technológiákat és gondolkozásmódot, amiket mi is használunk. Hiába mennek el a tanulók olyan cégekhez gyakorlatra, ahol szintén nem tudnak nekik újat mutatni, így a fiatalok sem lesznek felkészültebbek. Ebben komoly felelőssége van a magánszektornak.
Felsőoktatási szinten azt látom, hogy nagyon jó mérnököket, jó építészeket képzünk, akik a szakmájukban stabilan megállják a helyüket. Ugyanakkor sokkal több soft-skillt kellene elsajátítaniuk már az egyetem alatt, fejleszteni az együttműködési képeségüket, a csapatmunkát, eredményes kommunikációt, stb. Ma senki nem dolgozik egyedül, ezért lenne nagyon fontos ezeknek a kompetenciáknak a fejlesztése. Én Belgiumban is jártam egyetemre, volt egy olyan féléves kurzusunk, ahol megtanítottak bennünket együtt, csapatban dolgozni.
Ez a személet Magyarországon nagyon hiányzik.
Közép- és hosszú távon nem is az fogja majd a társadalmi, munkaerőpiaci feszültséget okozni, hogy csődbe mennek cégek, hanem az, hogy egyre kevésbé lesz szükség szakképesítés nélküli építőipari munkásra. Ha még jobban elterjednek az előreszerelt megoldások, egyre kevesebb ember kell majd, aki például betont kever vagy talicskát tol. Gondoljunk bele, hány tízezer munkás csinálhatja ezt ma. Erre a típusú munkára egy idő után nem lesz szükség.
Mit lát a piacon, mennyire vált fontossá egy-egy tenderen a fenntarthatóság kérdése? Mekkora jelentősége van, mint döntési szempont? Jelent ma versenyelőnyt vagy versenyhátrányt, hogy melyik cég hogyan viszonyul ehhez a témához?
Azt látom, hogy ez egyelőre inkább marketingszinten működik. Például egy-egy külföldi projekt esetében angolul vagy németül ki kell töltenünk egy teljesen triviális kérdőívet, amiben viszonylag egyszerű dolgok vannak megfogalmazva, például, hogy dolgoznak-e nálunk rabszolgasorban gyerekek vagy hasonlók. Visszautalva a külföldi megjelenésre,
nem egyszer látom azt, hogy nem egy magyar cég már egy ilyen idegennyelvű formanyomtatvány kitöltésénél elvérzik.
A jövőben lesz ennek egyre nagyobb jelentősége, amikor egyrészt a szabályozás még szigorúbbá válik, és még jobban ellenőrzik, illetve akkor, amikor a cégvezetésekbe mindenhol olyan generáció fog bekerülni, akinek a számára már egyértelmű, hogy a fenntarthatóság kérdése nem nyűg és nem reklámszöveg, hanem valóban fontos, és a jövőnket meghatározó tényező.
Címlapkép forrása: Portfolio - Stiller Ákos
A cikk megjelenését a GLT Delta Kft. támogatta.
