Több millió éve nem volt ekkora bajban a Föld éghajlati rendszere, és a java még hátra van

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Bjorn Lomborg nemrég a Portfolion megjelent véleménycikke a jelenkori klímaváltozás gazdasági hatásait és Európa elhibázott klímapolitikáját tárgyalja azzal a konklúzióval, hogy a rossz (nem hatékony) klímapolitikai intézkedések nem vezethetnek egy fenntartható gazdaság kialakításához és csak forrásokat vonnak el az innovációtól és lassítják a gazdasági növekedést.

Lomborg a jelenkori klímaváltozással kapcsolatban két megállapítást is tesz, majd ezekből kiindulva vonja le következtetéseit. Így például azt írja, hogy

• „…A zöld aktivisták mégis hangosan azt követelik, hogy a kormányok a GDP akár 25%-át is elköltsék a klímaváltozás nevében, ezzel fojtogatva a növekedést…Ha a klímaváltozás armageddonja küszöbön állna, akkor igazuk lenne”.
• Majd a következővel folytatja: „A tanulmányok szerint az évszázad végére bekövetkező 3 Celsius fokos hőmérséklet-emelkedés – ami a jelenlegi tendenciák alapján kissé pesszimista számításnak tűnik – a globális GDP 1,9-3,1%-ának megfelelő globális költséggel jár majd”.

Az írás közgazdasági vetületét nem tudom megítélni, viszont a fenti két, erősen vitatható állítás arra sarkallt, hogy röviden összefoglaljam a tényeket a globális felmelegedés kapcsán és rámutassak, hogy az

miért is jelent sokkal nagyobb fenyegetést az emberiség számára, mint azt jelenleg érzékeljük.

Az USA üzenetértékű kilépésével a Párizsi Klímamegállapodásból ez most amúgy is különösen aktuális, még ha ez a megállapodás egyelőre nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Utoljára 3 millió éve volt ilyen magas a szén-dioxid koncentráció a Föld légkörében - akkor azonban nem az emberi tevékenység miatt

Az idei év elejének egyik vezető híre volt, miszerint a globális földfelszíni hőmérsékletnövekedés meghaladta a fent említett klímamegállapodásban is rögzített, 1,5 Celsius-fokot az iparosodás előtti szinthez viszonyítva és ezzel a 2024-es év globálisan és Magyarországon is a legmelegebb év volt a meteorológiai mérések kezdete óta.

Hőmérőre sincs azonban szükségünk, hogy a felmelegedés ténye egyértelmű legyen. A tengeri jég kiterjedésének erőteljes csökkenése, a poláris és hegyvidéki jégtakarók drasztikus olvadása vagy épp a tengerszint emelkedés világosan jelzik a felmelegedést, ami a bolygó energiamérlegének egyensúlytalanságából fakad. A jelenség hátterében nem a természetes éghajlati változékonyság áll; sajnos döntően a légkörben egyre növekvő koncentrációban jelenlévő szén-dioxid és más üvegházhatású gázok (pl. metán, vízgőz) okozta többletsugárzási kényszer okozzák.

A 2022-es évben az emberiség fosszilis energiahordozókból és földhasználat-változásból származó teljes antropogén (emberiség által okozott) szénkibocsátása elérte a 11,1 milliárd tonnát, ami átszámítva 40,7 milliárd tonna szén-dioxid kibocsátásának felel meg. A szénkibocsátás mintegy felét, nagyjából 5 milliárd tonnát a szárazföldi bioszféra és az óceánok nyelték el. A fennmaradó rész a légkörben maradt, mostanra évi 2-3 ppm-mel (milliomod rész) növelve a légköri szén-dioxid koncentrációt, ami idén januárban már 424 ppm körül jár.

Felmerül a kérdés, hogy vajon a fent említett 1,5 fokos globális hőmérséklet emelkedés, és a jelenkori antropogén eredetű szénkibocsátás és szén-dioxid koncentráció soknak számít-e? Különösen érdekes kérdés ez egy földtörténeti/paleoklimatológiai kontextusban, tudva, hogy

a Föld éghajlata jelentős változásokon ment át a földtörténeti múltban.

A jelenlegi, nagyjából 11 ezer éve kezdődött holocén földtörténeti kor folyamán, ugyan voltak kisebb klímaingadozások, de a globális hőmérséklet egy viszonylag szűk, 0,8 fokos sávban mozgott, átlagban a mainál jóval alacsonyabb (280 ppm körüli) szén-dioxid szintek mellett. A manapság megfigyelt 420 ppm körüli légköri szén-dioxid koncentráció utoljára nagyjából 3,3-3 millió és 16-5,3 millió éve volt jellemző a Földön. Mindez a pedig a mainál jóval magasabb tengerszintek és 2,7-4 illetve 5-8 Celsius-fokkal magasabb globális felszíni átlaghőmérsékletek mellett.

Ha a szénkibocsátás emelkedésének jelenkori ütemére szeretnénk példát találni, akkor a mainál globálisan körülbelül 12-13 Celsius-fokkal melegebb korai-eocénre, azon belül is a paleocén-eocén hőmérsékleti maximum idejére, mintegy 56 millió évvel ezelőttre kell visszautazzunk az időben. Ezen, geológiai értelemben viszonylag rövid (170 ezer évet felölelő) úgynevezett hipertermális esemény során az eleve igen meleg globális felszíni hőmérséklet további 6-7 Celsius-fokot emelkedett részben a Föld pályaváltozásaiból és az üvegházhatású gázok magas koncentrációiból fakadóan. Ebben a földtörténetileg is kiemelkedően meleg és magas szén-dioxid szintekkel (~1400-1600 ppm) jellemzett periódusban

a becsült szénkibocsátási ütem (1,1 milliárd tonna/év) a mai kibocsátásnak mintegy a tizede volt.

Jól látszik tehát, hogy az emberiség drasztikus mértékben avatkozott be a jelenkori szénkörforgásba és a légköri szén-dioxid koncentrációja, illetve gyors visszacsatolások révén mostanra már a Föld energiamérlegébe is. Utóbbi tényezők között említhető a légkörben található vízgőz, a felhőzet, a tengeri jég és a Föld – napsugarak visszaverésének mértékét jelentő – planetáris albedója.

Térjünk azonban vissza a 1,5 Celsius-fok kérdéséhez: miért ad ez okot aggodalomra és vajon miért érzékelünk „csak” ilyen mértékű átlagos globális hőmérsékletemelkedést? Ehhez tudnunk kell, hogy a Föld klímarendszere rendkívül bonyolult. Az éghajlat alakulását alapvetően eltérő időskálákon működő kényszerek (pl. földpályaelemek, Nap aktivitása, üvegházhatású gázok, vulkanizmus, kontinensek elhelyezkedése stb.), valamint a hőmérsékletváltozást felerősítő és azt tompító visszacsatolások határozzák meg.

Fontos kiemelni, hogy

a globális felszíni hőmérséklet lassan reagál az éghajlati kényszerekre,az éghajlati rendszer termikus tehetetlensége miatt.

Az éghajlati rendszerben alapvetően az óceánok biztosítják a hőtárolási kapacitás nagy részét; ide kerül a többletenergia 89%-a és energiának mindössze 1-2% melegíti a légkört.

A jelen földi klímarendszer esetén nagyjából egy évezredbe telik, míg a bolygó ismét energetikai egyensúlyba kerül és kb. 25-50 évbe (mások szerint egy évszázadba) mire az egyensúlyi éghajlati válasz 60%-a realizálódik. Ez azt jelenti, hogy a mai globális felszíni hőmérséklet (amely „csak” 1,5 fokot emelkedett)

nem a jelenlegi üvegházgáz szintekkel, a jégtakarók és tengeri jég mai kiterjedésével és a jelenkori tengerszintekkel van egyensúlyban, hanem a több évtizeddel ezelőttivel.

Másképp fogalmazva, hogy ha a szén-dioxid és üvegházhatású gázok koncentrációja valamilyen csoda folytán a mai szinten maradna (minden egyéb szükséges feltétel rögzítése mellett), akkor a tényleges (egyensúlyi) globális hőmérséklet emelkedés mintegy 60%-a 25-50 év múlva realizálódna.

Vannak azonban egyéb megfontolások is, amik miatt sürgős cselekvésre, az emberi tevékenységből fakadó szénkibocsátás korlátozására lenne szükség. A szénkörforgalom gyakorlatilag az egyetlen, amibe az emberiség képes belenyúlni, a vízkörforgalmat nem képes szabályozni és sajnos a globális felmelegedés nyomán már megjelent pozitív visszacsatolások nagy részének hatásait (pl. a légkörben található vízgőz mennyiségét, a felhőzetet, a jégtakarókat és permafroszt olvadását) sem képes megállítani.

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) különböző kibocsátási forgatókönyvei közül az optimista szcenáriók (SSP1-1.9 és SSP1-2.6) már most sem tarthatók, jelenleg legvalószínűbb a SSP2-4.5 forgatókönyv megvalósulása, ami kb. 550 ppm-es szén-dioxid szinttel számol 2050-re és mintegy 2,7 Celsius-fokos felmelegedéssel 2100-ra, ahogy arról Lomborg is ír.

A jelenlegi kibocsátásokat, a felmelegedés megfigyelt mértékét és a Párizsi Klímaegyezményben tett vállalások be nem tartását elnézve azonban kérdéses, hogy ez a középutas forgatókönyv mennyire tartható. Természetesen nem mindegy, hogy melyik előrejelzés realizálódik a jövőben, különösen azért, mert a geológiai közelmúlt klímaváltozásainak példái (pl. Dansgaard-Oeschger események) azt mutatják, hogy a felmelegedések gyakran nem fokozatosan következnek be, hanem a klímarendszer hirtelen átalakulásaihoz vezetnek. A klímaváltozás szempontjából több, úgynevezett „billenő elem” („tipping point”) létezik. Ilyenek például,

• a grönlandi és nyugat-antarktiszi jégtakarók,
• a sarkvidéki tengeri jég,
• a boreális övi erdők és permafroszt
• az amazóniai esőerdők,
• az északi féltekén időszakosan különösen meleg és nedves (El Niño fázis), vagy éppen a megszokottnál hűvösebb (La Niña fázis) időjárást okozó El Niño–déli oszcilláció (ENSO),
• vagy az Atlanti Meridionális Alábukó Cirkuláció (AMOC), amelyek fontosak Földünk éghajlata szempontjából és ezek megváltozása kihat az egész bolygó éghajlatára.

A trópusok és a magasabb szélességi körök között hatalmas mennyiségű energiát szállító AMOC gyengülése és leállása ma különösen aktuális téma, aminek bekövetkezése jelentősen befolyásolná a regionális hőmérsékleteket. Erre a jelenségre egyébként az utolsó eljegesedés időszakában volt már példa, de a közeljövőben bekövetkező leállás jelenleg vitatott, egyesek szerint viszont 2025 és 2095 között 95%-os valószínűséggel bekövetkezik majd. Ennek természetesen komoly következményei lennének. Többek között,

1. jelentős (több fokos) lehűléseket okozna az észak-atlanti térségben, a Brit-szigeteken és Skandináviában,
2. rövid távon kisebb (1-2 fokos) lehűléseket eredményezne Európa középső és déli részein, amit a tovább folytatódó felmelegedés később nagyjából kompenzálna,
3. több fokos felmelegedéssel járna a Föld déli féltekéjén.

Emellett Európában példa nélküli viharokat és jelentős szárazságot okozna. A becslések szerint 20-30 %-kal kevesebb csapadékra lehetne számítani, ami komoly negatív hatást gyakorolna a mezőgazdaságra.

A helyzet finoman szólva sem rózsás

A fent leírtakat figyelembe véve sajnos nem tudom osztani Bjorn Lomborg kincstári optimizmusát, a helyzet finoman fogalmazva sem rózsás. Egyben pedig egyetértek azokkal a korábbi véleményekkel, melyek szerint

az energiafelhasználásunk és a féktelen gazdasági növekedés drasztikus visszafogására volna szükség.

Ha ez nem történik meg, annak súlyos társadalmi-gazdasági következményei lesznek és egy ilyen helyzetben nem nehéz megjósolni, hogy a választói akaratot mindenben kiszolgálni akaró politikusok egy része a fájdalmas intézkedések helyett a kétes kimenetelű – regionálisan nagyon különböző hatásokkal és éppen ezért adott esetben jelentős társadalmi-politikai konfliktusokkal járó – geomérnöki megoldásokat fogja preferálni a probléma részleges kezelése érdekében a következő évtizedekben.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images