Voltak országok, ahol a népszerű célpontoknak számító nemzeti parkok olyannyira telítődtek, hogy nyitva tartásukat limitálni kellett. Sőt, több térségben a parkokba vezető közutakat le kellett zárni. Az erről szóló beszámolók aggódva érzékeltették, hogy a már egyébként is tömeges turizmus még kezelhetetlenebbé és elviselhetetlenebbé vált az USA-tól Európán át Kínáig (1. kép).
Ez a jelenség, még ha mérsékeltebben is, de hazánkban szintén érzékelhető volt. A lezárások alkalmával itthon is százezrek keltek útra egy-egy hétvégén, hogy “feltöltődjenek”. Ismét megtapasztalhattuk, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a mesterséges környezet kényelme már nem elég, amikor ösztönösen visszavágyunk a szabadba, a “vadonba”. Látva ezt a társadalmi igényt, illetve ismerve élőhelyeink sérülékenységét, a magyarországi nemzeti parkokban lezajlott eseményeket is érdemes szemügyre vennünk. Miután korábbi tapasztalataink azt mutatták, hogy a turizmus és a természetvédelem partnersége, valamint az új tendenciák (1. ábra) már a járványhelyzet előtt (attól függetlenül) is aktuálisak voltak, ezért úgy gondoltuk, először érdemes áttekinteni azokat az általános szempontokat, amelyek a két szektor együttműködésének fontosságára hívják fel a figyelmet.
Ma már alapvető, hogy a természet védelmét, az élőhelyek biodiverzitásának megőrzését nemzetközi egyezmények, jogszabályok, a világ legtöbb országban pedig nemzeti parki intézmények biztosítják. A védettséget élvező tájak használatában az idegenforgalom is nagyban érdekelt. E gazdasági szektor jelentős hatással van a természeti környezetre, működése meghatározhatja az érintett tájak fenntarthatóságát. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy megvalósítható-e egyáltalán egymás mellett a rekreáció és a védettség, vagyis folytathatók-e idegenforgalmi tevékenységek ott, ahol a biodiverzitás megőrzése az elsődleges cél. Egyesek azon a véleményen vannak, hogy a bioszféra és a helyi értékek érdekében az idegenforgalom intenzitását erősen csökkenteni kell. Mások úgy fogalmaznak, hogy a szigorúan vett ökológiai prioritásokkal nem szabad túlzásba esni.
Egy dologban egyetértés van: a növekvő zsúfoltság a védett területeken különösen kritikus, amit a COVID-19 csak fokozott.
A járványhelyzet alatt számos hely túltelítődött, miután az érdeklődők szakmai vezetés nélkül próbálták “felfedezni” a látnivalókat. Így aztán a nemzeti parkok hivatalos látogatottsági adatai és a valóság közt jelentős eltérés mutatkozik a 2020-as évben. Az igazgatóságok által regisztráltak száma a korlátozó intézkedések nyomán erősen csökkent, hiszen a látogatóközpontok bezártak (2. ábra).
Ugyanakkor a szabadon látogatható túraútvonalakon, tanösvényeken soha nem látott tömegek kerestek felüdülést. Márpedig ebben a formában, az ikonikus élőhelyek veszélyeztetésével, maga a turisztikai élmény is elértéktelenedik – hangoztatták ezt a szakértők.
A “túlfogyasztó” tömegturizmus mellett azért szerencsére pozitív változások is megjelentek, hiszen erőre kapott a természet-alapú turizmus (“nature-based tourism”), amelynek célpontjai a legtöbb esetben épp a nemzeti parkok. Az “ökotudatos minőségi élmény” mint környezettudatosságot hangsúlyozó idegenforgalmi narratíva mindinkább előtérbe került, s ezzel egy komoly paradigmaváltás kezdődött az ágazaton belül. Az európai országokban ez a szemléletváltás az új tájgazdálkodási, vidékfejlesztési prioritásokkal is összeforrt, miután a turizmus bizonyos öko-ágensei (szelíd,- vízi,- lovas,- vidékturizmus) nagy kiterjedésű védett területeket is (pl. Natura2000) érintenek (2. kép).
Számos szerző fejtette ki, hogy a rekreációs időtöltések, a családi kirándulások és a természeti értékek megtekintésével kapcsolatos tevékenységek szorosan összefüggnek más nemzetgazdasági ágazatok működésével, így a fenntartható mezőgazdasággal, energetikával, zöld-iparágakkal. Vagyis a természet-alapú turizmus túlmutat a természetbarát idegenforgalmon, meghatározhatja a turisztikai desztinációk településeinek, térségeinek fejlesztését, környezetgazdálkodását, illetve szemléletformáló hatása révén erősítheti a társadalom környezettudatosságát. Így jutunk el azon álláspontig, mely szerint az idegenforgalmi stratégiákat az ökológiai elvekkel karöltve kell kialakítani, mégpedig úgy, hogy a társadalmi igényeket a “természet befogadó-kapacitásához” kell igazítani. Szerencsére ezek az elvek már a gyakorlatban is megjelentek, és épp a járvány kiváltotta okokból fakadóan több országban új koncepciókat fogalmaztak meg. A szemléletváltás mellett olyan globális vállalatok is kiállnak, mint a Booking, amely “The Future of Travel” (Az utazás jövője) című kiadványában felsorolja azokat az ismérveket, amik mentén alapvetően meg kell változtatni a turizmust.
Mindezt látva úgy gondoljuk, hogy a természetvédelem és idegenforgalom terület- és vidékfejlesztésbe ágyazott kooperációja fontos lehetőségeket rejt.
Hazánkban az emblematikus védett területek, nemzeti parkok a turizmus-fejlesztés meghatározó stratégiai bázisai lehetnek. Ezek idegenforgalmának menedzselése természetesen jelentős feladatokat ró a felelős intézményekre, szakemberekre, és végső soron kihívás elé állítja a látogatókat is. A lehetőségek és a problémák részletesebb vizsgálatához kiválasztottunk három nemzeti parkot, amelyben igyekeztünk összegyűjteni minden idevágó információt. A Hortobágyi, a Kiskunsági, és a Körös-Maros Nemzeti Park példáján megpróbáltuk alaposabban megérteni a természetvédelem és turizmus kapcsolatrendszerét. Vizsgálataink során a KSH, a parkok és az önkormányzatok adataira, valamint szakértői véleményekre támaszkodva tártuk fel a hazai jellegzetességeket, folyamatokat.
Tapasztalataink egybevágnak azokkal a világszerte megfigyelt jelenségekkel, miszerint a világjárvány „aszimmetrikus sokkot” okozott a turizmus-iparban és egyúttal ismételten rávilágított a természeti környezet sérülékenységére. Az aszimmetria elsősorban abban nyilvánult meg, hogy míg az idegenforgalom a városokban drasztikusan visszaesett, voltak szabadon látogatható vidéki desztinációk, amelyek forgalma látványosan megugrott. Emellett a parkokon belüli célpontok esetében is érzékelhető volt az aránytalanság, hiszen például
a látogatóközpontokat a járvány idejére hivatalosan bezárták, viszont a legismertebb természetközeli helyszínek zsúfolttá váltak, a korlátozások tehát fokozták a szélsőségeket
A rekreációra alkalmas vízpartok, holtágak közvetlen közelségében lévő szálláshelyek, főleg a kisebb befogadóképességű apartmanok, bérelhető nyaralók és magánüdülők maximális kihasználtság mellett működtek a pandémia minden szakaszában. Különösen a Budapestről és más nagyvárosokból “kiáramló” látogatók száma tetőzött, aminek következtében számos vidéki, nemzeti parkhoz kötődő település telítődött vendégekkel, akik nemcsak a környezeti, de néhány esetben a helyi társadalom szempontjából is jelentős megterhelést jelentettek. Miközben a hotelek, panziók fizető vendéglátása drámai veszteséget könyvelt el, a kirándulók száma a nyári csúcsszezonéhoz volt hasonló sok helyen, így az általunk vizsgált Szarvas és Békésszentandrás körzetében, valamint a Tisza-tó melletti településeken. Békésszentandráson emellett a vízparti üdülők ára is jelentős emelkedésnek indult.
A hatások tehát szerteágazók. A differenciált következményeket vizsgáló európai tanulmányok arra mutatnak rá, hogy a járványt követő turizmusnak országonként, régióként alapvetően eltérő iránya bontakozott ki. Alapvetően háromféle szcenárió képzelhető el:
- bekövetkezhet egy “hosszú távú visszaesés”,
- a “pandémia előtti stádiumra történő visszatérés”,
- vagy “megváltozhat a látogatók orientációja”, vagyis a turisták más típusú szolgáltotásokat fognak keresni.
Ez utóbbira hozzák fel példaként az ökoturizmust és e kapcsán a nemzeti parkok térnyerését.
Mind a statisztikai elemzéseink, mind a szakértői vélemények azt mutatják, hogy a természet-alapú turizmus (vidéki- öko- vagy fenntartható turizmus) nálunk is egyre nagyobb figyelmet kap, és a látogatók körében egyre népszerűbbek a környezetbarát aktivitások. Azonban e tekintetben, a tengerentúli vagy nyugat-európai parkokhoz képest még vannak kiaknázatlan lehetőségek. Az általunk kérdezett szakemberek szerint az egyik fő gond a természetvédelmi ágazat más szakpolitikáktól való elkülönülése, a másik pedig az „öko-infrastruktúra” hiánya (ez utóbbi az Alföldre különösképp érvényes). Ezen az EU-s fejlesztési forrásokkal részben már sikerült változtatni, de a védett területek turizmusát kiszolgáló eszközpark még mindig nem elegendő, illetve kevés a korszerű látogatóközpont, bemutatótér, tanösvény. Ráadásul „a tanösvényekhez közel eső kisebb településeken a minőségi szálláshelyek száma elenyésző”, így a településeken kevés jövedelem termelődik (szállásdíj és idegenforgalmi adó), amely pedig fontos lenne a további fejlesztések megindításához (3. ábra).
A kérdezettek közül többen megjegyezték, hogy a nemzeti parkok látnivalói sokszor csak kiegészítő, idényjellegű és viszonylag rövid programlehetőségként jelennek meg a kínálatban. Ráadásul „az aktivitások iránti érdeklődés egyelőre csak bizonyos társadalmi körökben jelenik meg: pl.: természetbarátok, fiatal családok, fotósok” – hangzott el a vélemény. Sajnálatos, hogy az alföldi nemzeti parkokra oly jellemző, a 80-as években nagy tömegeket megmozgató pusztai turizmus elsorvadt és ezt a turisztikai terméket mai napig nem sikerült helyettesíteni. Napjainkban az „alföldi romantika” imázsa már nem elég vonzó, a szervezők (egy-két esemény kivételével; pl. Hortobágyi Hídivásár) régóta nem tudják bevonzani a külföldi látogatókat 3. kép).
„Izgalmas és motiváló programokra van szükség. Mind a környezeti értékek, mind a nagyközönség számára nagyon fontos, hogy a belföldi érdeklődés területileg kiegyenlítettebb legyen, és ne csak a felkapott térségek kapjanak figyelmet. Ehhez további beruházások szükségesek a természet-alapú turizmusban.” – tették hozzá a szakértők. Egyesek részéről az is elhangzott, hogy a turizmusfejlesztési koncepciók megalkotásához a tervezési és döntési folyamatba a parki igazgatóságokat szükségesebb lenne erőteljesebben bevonni.
A természetvédelmi álláspontok mellőzését mutatja például a vízpartok egyre zártabb beépítése. Ez mára nagyon jellemzővé vált, és nemcsak természeti károkat okoz, de intenzitása miatt rontja a kikapcsolódás élményét, sőt a helyi társadalom számára is jelentős kihívást jelent. A megkérdezett szakemberek többsége utalást tett a természetvédelmi és az idegenforgalmi ágazat egymáshoz történő finomhangolásának hiányára. Továbbá elmondták, hogy a „zászlóshajó attrakciók árnyékában lévő, kevésbé ismert, de nagy potenciállal rendelkező” nemzeti parki területek fejlesztésére nincs elegendő forrás. Ennek tudható be, hogy az egyes szereplők; turisztikai és természetvédelmi intézmények, önkormányzatok, vidékfejlesztők és civilek szakmai együttműködése az esetek jelentős részében nem tudott kibontakozni. Az egymásrautaltságot ugyan valamennyi érdekelt elismeri, de
sem helyi szinten a települések, a vállalkozások és az igazgatóságok, sem országos szinten az ágazati tervezésben érdekelt szervezetek partnersége nem elég szoros.
Lokális szinten vannak jó példák, de ezek a fejlesztések általában egy-két karizmatikus (jó kapcsolati hálóval rendelkező) személyen múlnak, akik nélkül, idővel az előrehaladás megtorpanhat. Ezt a helyzetet egyesek szerint csak a komplex, nemzetközi érdeklődést is kiváltó termékcsomagokkal lehetne javítani, amelyek egyszerre több település részvételét igényelnék. Az önkormányzatok és a látogatóközpontok kiterjedtebb működése azért is fontos lenne, mert tevékenységük során valódi partnerséget generálhatnának az érdekelt szereplők (szállásadók, gazdálkodók, nemzeti park) között. A parkok ebben a rendszerben jól összehangolt termékfejlesztési és marketing tevékenységet végezhetnének, valódi gazdái lehetnének egyes térségek környezettudatos turizmusának.
Összefoglalóan azt mondhatjuk el, hogy Magyarországon a rendszerváltást követően az idegenforgalomra mint egyfajta területfejlesztési “Jolly Joker”-re tekintettek. Ez sok esetben csalódáshoz vezetett, hiszen a szektor önmagában nem tudott széleskörű társadalmi-gazdasági fejlődést generálni. Mi úgy véljük, hogy a természetvédelemmel összefogva erre jóval nagyobb esély mutatkozik, hiszen a természet-alapú turizmus hazánkban komoly potenciállal rendelkezik. A Covid hullámok által felszínre törő igények megmutatták, a hatalmas érdeklődést, amelyre érdemes építeni.
Így remélhetőleg az érintett szereplők részéről is felerősödik a szakpolitikai együttműködés és napirendre kerül a területi-szektorális újratervezés.
A bejegyzés alapjául szolgáló kutatás a következő cikkekben jelent meg:
- Kovács, A. D., Gulyás, P., & Farkas, J. Z. (2021). Tourism perspectives in national parks—A Hungarian case study from the aspects of rural development. Sustainability, 13(21), 12002.
- Kovács, A. D., Gulyás, P., & Farkas, J. Z. (2021). Tájhasználati érdekek és ellenérdekek az Alföldön–a természetvédelem, a mezőgazdaság és a turizmus kapcsolata a Kiskunsági Nemzeti Park példáján. Földrajzi Közlemények, 145(4), 317-334.
Kovács András Donát és Farkas Jenő Zsolt az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont főmunkatársai,
Gulyás Péter a Közép-békési Területfejlesztési Önkormányzati Társulás ügynökségvezetője
A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Címlapkép: Getty Images
