Úgy teszünk, mintha megkínoznánk a bankokat, hátha kiderül, melyik omlik össze

Amikor valaminek a működése kiemelten fontos a számunkra, akkor azt nem árt alaposan szemügyre venni. Sőt, akár jó alaposan megcibálni, hogy vajon meddig bírja, ha beüt a krach. Legyen szó kórházakról az ilyen pandémiás időkben, netán számítógépes eszközökről, szoftverekről, vagy pedig kritikus pénzügyi szervezetekről: a stressz teszt mindenütt életbevágó belátást adhat. Elárulhatja, hogy pontosan meddig is bírja majd egy-egy kritikus rendszer, és a döntéshozóknak kell-e esetleg valamilyen pluszlépést tennie a nagyobb biztonság érdekében.

Talán senkit nem ér meglepetésként, hogy ma már a bankokat is rendszeresen stresszelik, noha az esetükben ennek a mikéntjét nem annyira könnyű átlátni. A pénzügyi közvetítőrendszer kulcsa a bankszektor, amit joggal neveznek a reálgazdaság gerincének. Nélkülük aligha tudna olyan pulzussal működi a modern üzleti élet, mint ahogy teszi azt most. Bankok nélkül a világ GDP-je egészen biztos, hogy nem 100 billió dolláros nagyságrendű lenne, hiszen hitelek és hatékony pénzügyi közvetítés nélkül befagyna a gazdasági növekedés.

Mindenki jól felfogott érdeke

A nagy bankok jóléte így pedig már egyáltalán nem csak a tulajdonosok jól felfogott üzleti érdeke, hanem az egész társadalomé. Sokuk már annyira sok szálon kötődik a meghatározó pénzügyi és reálgazdasági szereplőkhöz, hogy a bedőlésük beláthatatlan károkat okozna. Pontosan ez történt 2008-ban is, amikor a Lehman összeroggyant. A hatóságok nem látták át, hogy ez milyen lavinákat indít majd el, és ezért nem léptek időben közbe. Később aztán persze mégis ki kellett nyitni az amerikai kincstárat, mert újabb banki óriások rogytak térdre.

Kellemetlen helyzet az ilyen a politikának, hiszen nyilván nehéz elmagyarázni a választópolgároknak, hogy az adójukból miért pont a behemót bankokat segítik ki helyettük. Hiába igaz az az állítás, hogy máskülönben mindenkinek még sokkal rosszabb lenne, az ilyen érvelést egészen biztosan nem tapsolja meg senki.

Hogy ezért ne forduljon elő több ilyen eset, az állam, mint szabályozó, szinte minden országban elkezdett jóval nagyobb hangsúlyt fektetni a banki stressz tesztekre. Sőt, igazából fogalmazhatnánk úgy is, hogy ekkor kezdte csak el igazán komolyan venni a dolgot. Mondhatni, hogy ez egy drága lecke volt.

A bankok stresszelése egy fiatal szakterületnek számít, ami a 2008-as gazdasági válság előtt még egyáltalán nem volt annyira fontos az állami szerveknek. Korlátozottan végeztek csak ilyen vizsgálatokat, és azok eredménye még ritkábban befolyásolta a prudenciális szabályozást. 2008 előtt a bankok leginkább saját józan felfogásukból végeztek stressz szimulációkat, hogy felmérjék a rájuk leselkedő kockázatokat.

Kezdetben szinte csak önszántukból csinálták

A gyakorlat az 1990-es években kezdődött, amikor is a bankok kereskedési részlegei arra voltak kíváncsiak, hogy mi történne a portfóliójukkal egy-egy rossz forgatókönyv esetén. A vizsgálat tehát főleg a banki eszközök egy részére, a kereskedési könyvre, vagy annak is csak egy-egy alrészére volt korlátozva. Az egyes portfóliókért felelős vezetőket például az érdekelte, hogy mi lenne, ha beütne náluk egy korábbi válság. Tipikus forgatókönyv volt például a hírhedt „fekete hétfő”, a mexikói peso válság, vagy az ázsiai és az orosz válság a 90-es években.

Általánosan kijelenthető, hogy a kezdeti felállásban a bankok szinte kizárólag a piaci kockázatokra figyeltek. Vagyis azt nézték, hogy az árfolyamok változása miként gyűrűzik be a könyveikbe, és az miként hat a részlegük helyzetére.

A másik kiemelt kockázati típussal, a hitelkockázattal eleinte még kevesen foglalkoztak. Márpedig sok bank számára ez a kockázat – amely az adósok potenciális nemfizetésével kapcsolatos - gyakran sokkal nagyobb volt, mint a piaci.

A BCBS (Basel Committee on Banking Supervision) 1999-ben arról publikált, hogy aggályosan kevés előrelépés történik a hitelkockázati stressz tesztek kifejlesztésében. Tehát nem túlzás azt állítani, hogy a 2000-es évekbe - a maga új kihívásaival, mint amilyen rögtön a dotcom válság volt - a pénzügyi rendszer meglehetősen felkészületlenül lépett be. A pusztán piaci fókuszú stressz tesztek egyáltalán nem tárták fel teljeskörűen, hogy az egyes bankok mekkora kockázattal (és potenciálisan mekkora veszteséggel) néznek szembe.

Lemaradó szabályozás

Az első mérföldkő ezen a téren az úgynevezett Basel II szabályozással jött el 2004-ben. Az új iránymutatás szerint a bankoknak a hitelkockázatokra is kiterjedő belső stressz teszteket kellene végeznie, ami aztán alapul szolgálhat a szükséges tőkemennyiség meghatározásához. Az elmélet szép volt, de a gyakorlat már korántsem.

A Basel II-t a legtöbb országban nem sikerült hiánytalanul bevezetni a 2008-as válság beköszöntéséig. Sőt, ahol többé-kevésbé még sikerült is, a bankok hitelkockázatra is kiterjedő stressz teszt modelljei csak igen kezdetleges fázisban voltak.

Ennek a történeti kitekintésnek a fényében nem túl meglepő, hogy a pénzügyi válság milyen sok kellemetlen meglepetéssel szolgált. Egyértelmű, hogy a lemaradó szabályozás és a bankok fejletlen kockázatkezelési gyakorlata is erősen hozzájárult ahhoz, hogy 2008 akkorát szóljon. A károk jelentősek voltak, a gazdasági visszaesés pedig jóval nagyobb, mint amivel az addigi stressz forgatókönyvekben számoltak a szakértők.

Ez a nagy pofon kellett a bankszektornak és az érte felelős szabályozói szerveknek, hogy rájöjjenek: a banki stressz teszteket másként kell csinálni, és emellett sokkal komolyabban is kell venni. A veszteségek tetemesek voltak mind a pénzügyi szférában, mind pedig a reálgazdaságban, és ennek a fájdalmas leckének köszönhetjük, hogy megszületett a banki stressz tesztek modern formája.

Bekeményített a Fed

Mint ahogy sok más tudományos vagy gazdasági területen, úgy itt is az amerikaiak voltak az előfutárok. Elsőként a Fed lépett, akik 2009 elején egy úgynevezett SCAP programot (Supervisory Capital Assessment Program) indítottak, aminek keretében a legnagyobb amerikai bankokat egy közös, erősen pesszimista forgatókönyv mentén stresszelték, hogy kiderüljön, marad-e elég tőkéjük a túléléshez.

A makrogazdasági forgatókönyvek jóval súlyosabbak voltak, mint bármikor korábban: ezekben már tényleg a bankok kínlódását szimulálták, és kitértek az összes lényeges kockázati faktorra. A nagy bankoknál egyidejűleg elvégzett stressz tesztek eredményeit aztán a Fed nyilvánosan közzé is tette, hogy az egész piac előtt világos legyen a helyzet. Amelyik banknál pedig azt találták, hogy kevés a tőke, ott hat hónapnyi haladékot határoztak meg a pénzszerzésre. Kikötve még azt is, hogy amennyiben az nem menne piaci alapon, akkor az állam száll majd be.

Ez utóbbira végül nem igazán volt szükség, a többség ugyanis már piaci úton is tudott plusz tőkét bevonni. A Fed ezen lépését a szakértők máig kulcsfontosságúnak tartják a pénzügyi válság okozta tüzek eloltásában, ugyanis ez a gyakorlat nagyban hozzájárult a piaci bizalom visszaépítéséhez. Mindenki láthatta ugyanis, hogy a nagy bankok miként teljesítettek a stressz teszten az igen pesszimista forgatókönyv mellett, és ez abban a környezetben kritikusnak bizonyult.

A banki stressz tesztek ezt követően jelentősen átalakultak az Egyesült Államokon kívül is. Hasonló mintát követve, az lett a bevált gyakorlat a fejlett országokban, hogy a nagy bankokat rendszeresen, egyszerre, azonos feltételezések mentén kell stresszelni, a forgatókönyveknek pedig reális, de súlyos körülményeket kell szimulálniuk.

Ez a hangsúlyos szabályozói elvárás pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az összes rendszerszinten jelentősnek számító bank mára komoly infrastruktúrát épített ki a prudenciális stressz tesztek köré. A nagy bankok pénzügyi és kockázatkezelési divíziói pedig külön stressz tesztre specializált csapatokat állítottak fel, hogy minél pontosabban jósolják meg, mi történik majd az adott intézménnyel egy újabb felfordulásban.

Ma már sokkal kifinomultabban csinájuk

A pénzügyi válság idején a szabályozói fókusz egyértelműen azon volt, hogy minél hamarabb betömjék a lyukakat: feltőkésítsék a bankokat és helyrepofozzák a kockázatkezelésüket. Ennek a megoldása után viszont ismét elindulhatott a gondolkodás, hogy miként lehetne ezeket a prudenciális stressz teszteket még szofisztikáltabbá tenni. Az elmúlt évek ismétlődő stressz tesztjei így arról szóltak, hogy az egyes szabályozók, mint az EU-ban például az EBA, egyre részletesebb elvárásokat dolgoztak ki.

Az európai nagy banki stressz teszt kétévente kerül megrendezésre, és ma már általában akkora feladatot jelent az abban részt vevő banki szakértőknek, hogy durván egy évig folyamatosan dolgoznak az eredmények előkészítésén, illetve annak a határidőre való leadásán.

A COVID berobbanása és annak gazdasági következményei 2020-ban újra felforgatták a stressz tesztelés világát. Ez a szakterület tehát még ma is erősen alakulóban van, de mindez remélhetőleg azt eredményezi, hogy egyre tisztábban látszanak majd a bankrendszerben rejlő kockázatok. Ha pedig azokat sikerül megfelelően kezelni, akkor talán már kevesebb olyan kellemetlen meglepetésben lesz részünk, mint 2008-ban.