Az MNB görcsös igyekezete - Amiről a süket csönd beszél

"Vitára invitáló írást tett közzé az MNB két vezető munkatársa, amelyben kísérletet tettek annak a jövőképnek a felvázolására, amely irányába a hazai bankrendszernek a jegybank szerint fejlődnie kellene. A magam részéről két okból üdvözlöm ezt a lépést: egyrészt általában és elszántan hiszek a párbeszéd hasznosságában akár még egymástól szélsőségesen távol eső nézetek képviselői között is. Másrészt a szerzőkhöz hasonlóan én is úgy vélem, hogy az államnak (adott esetben a jegybanknak) van lehetősége és felelőssége a tekintetben, hogy ne csupán véleményt nyilvánítson a közjó elősegítését leginkább szolgáló intézményrendszer fejlődési irányát illetően, de tegyen is e kívánatos jövőkép megvalósulása érdekében. Az már egy másik kérdés, hogy az állam képviseletében eljárók értékrendjéről mit gondolunk, vagy mekkora tér nyílik a különböző értékrendek valódi versengése számára és egyáltalán nem utolsó sorban milyen eszközöket választ a döntéshozó céljai eléréséhez.

Általában tehát helyeslem a szakmai vitát, az "itt és most" azonban elgondolkodtató: a tehát szerintem vitára alkalmas írást a leginkább érdekeltek részéről hetek óta süket csönd fogadja. Normális viszonyok között az ember azt várná, hogy egy ilyen nagy horderejű, a szektor egészének jövőjét érintő kérdésben a Bankszövetség, a jelentősebb kereskedelmi bankok, de legalább is a legnagyobb pénzintézet nevében valaki - ha nem is feltétlenül az első számú vezető - megszólal. Ám eddig semmi, és ez az első észrevételem a vitaanyaggal, illetve szélesebb értelemben a jelenleg regnáló gazdaságpolitikai kurzussal kapcsolatban: megszűnt a párbeszéd az érintettek között, mert ehhez minimális bizalomra lenne szükség, ami most látványosan hiányzik.

Banki jövő - a Portfolio.hu cikkei a témában A Portfolio.hu teret kíván adni a magyar bankrendszer jövőjével kapcsolatos vitának, ezért örömmel várjuk a portfolio@portfolio.hu címen és szívesen megjelentetjük a cikkre reagáló vagy annak témájában születő, magas szakmai színvonalú cikkeket. Az MNB tanulmánya itt érhető el, a Portfolio.hu-n megjelent kivonata itt, a Portfolio.hu első véleménye itt, az MNB elemzői beszélgetéséről szóló beszámolónk itt, az egyik szerzővel készített interjúnk itt, Várhegyi Éva véleménye pedig itt olvasható.

Tény, hogy az elmúlt négy év agresszív kormányzati rohamozását a bankrendszer ellen - legyen az verbális, vagy nagyon is húsba vágó - esetenként megszakította olajág lengetése a kormányzati szereplők részéről: a bankadó kivezetésére egykor tett kormányzati ígéretekre gondolok, vagy Varga Mihály gazdasági miniszter székfoglalására, aki első teendői egyikeként azonnal találkozott a bankszektor vezetőivel és az akkor kiszivárgott hírek szerint a panaszokra válaszul új kezdeteket ígért. De békésebb húrokat pengetett Matolcsy György is a Növekedési Hitelprogram elindítása idején. Mindezeknek nemigen lett folytatása, a rohamozásból viszont annál több jutott. Így aztán nem lennék meglepve, ha a bankok ezt a mostani írást is ilyen olajágnak tekintenénk, amelynek a lengetését hamarosan egy újabb drasztikus kormányzati akció követi (tippem a devizahitelek).

A fentieket előre bocsátva a dolog érdemét illetően először azt szeretném megállapítani, hogy az anyag minőségét jelentősen rontja a láthatóan görcsös igyekezet, hogy a szerzők az uralkodó (gazdaság)politikai kurzus igényeinek megfeleljenek. Legyen szó a bankrendszer magatartásáról a válság idején, vagy a banki veszteségek okaival és összegével kapcsolatos becslésekről, az írás finoman szólva csúsztat. Nem tesz például említést arról, hogy a külföldi tulajdonosok állták a veszteségeket, és a veszteségfelosztás is teljesen önkényes (mindenesetre az általam ismert kereskedelmi banki számításokkal köszönő viszonyban sincs).

Hol vannak már azok az idők (pedig még csak alig egy év telt el), amikor a jegybank szakmai műhelyéből kikerülő írásokat illetően a szerzők személyétől teljesen függetlenül ilyen gyanú egyszerűen fel sem merülhetett.

Egyetértek az előttem megszólaló Várhegyi Évával abban, hogy a hitel-betét arány - különösen egy tőkehiányos országban - önmagában nem sokat mond arról, hogy a bankrendszer mennyire egészséges, vagy mennyire hasznosan járul-e hozzá a gazdasági növekedéshez. Elfogadom másfelől a szerzők érvelését, hogy létezik empirikus kapcsolat a gazdasági növekedés és a hitelezés bővülése között, de azért felhívnám a figyelmet arra is, hogy ez a viszony nem automatikusan jön létre, kiváltképp, ha a gazdaság nyitott és a bankszektor jelentős szereplői más országokban is aktív bankcsoportok tulajdonában vannak. Ennek kapcsán megjegyzem, hogy az anyagnak semmilyen mondanivalója nincs ez utóbbi ténnyel kapcsolatban, jóllehet a jelentős külföldi tulajdon minden bizonnyal a jövőben is a magyar bankrendszer meghatározó jellemzője marad. Ez pedig akkor is konfliktusos viszonyt tételez fel a külföldi tulajdonosok és a magyar állam között, ha a feleket egyébként példás együttműködési készség és képesség jellemzi. A magyar állam azonban ideológiai, politikai, rövid távú fiskális, és még ki tudja, hányféle motiváció alapján zéróösszegű játszmának tekinti ezt a viszonyt, ami már most is, de hosszabb távon egészen biztosan súlyos károkat okoz.

A bankszektor ugyanis ma valóban nem, vagy csak részben teljesíti társadalmi funkcióját, ám ennek oka döntően a magyar állam fenti agresszív érdekérvényesítő magatartásában keresendő, ami másfelől viszont bőven ad erkölcsi és üzleti értelemben vett muníciót a külföldi tulajdonosok számára, hogy amúgy is szűkös erőforrásaikat más országokba allokálják.

Ez elvezet az anyag talán legvitathatóbb állításához, a méltányosnak nevezhető profit kérdéséhez, amit nyilván nem lehet a szektor által elvállalt kockázatoktól függetlenül tárgyalni. Az anyag rosszallóan ír a kockázati versenyről, már ami a kockázatos ügyfeleket és termékeket illeti. Nem vitatható, hogy a szélsőséges formát öltött kockázati verseny az egyik, bár korántsem kizárólagos oka a mostani devizahitelezési mizériának. A bankszektor elhúzódó kockázati averziója - pláne működő tőkepiac hiányában - viszont éppen azt jelenti, hogy a növekedés szempontjából legfontosabb kis és kezdő vállalkozások, illetve fejlesztések nem jutnak hitelhez, ezért gyakran nem is valósulhatnak meg. A kettő közötti értelmes egyensúly megtalálása és fenntartása klasszikusan szabályozói feladat.

Így aztán a 10-12%-os tőkearányos elvárt nyereség (nominális, reál?) ebben a formában legfeljebb telefonszám, ami kiváltképp értelmezhetetlen, ha figyelmen kívül hagyjuk az ország uniós tagságát. A szerzők ugyanis valamilyen (?) oknál fogva elmulasztják, hogy választott témájukat az európai bankrendszer fejlődésének kontextusában helyezzék el - milyen irányba halad az európai bankrendszer (méretek, tevékenységi korlátok), azaz milyen piaci és szabályozási szempontok érvényesülnek az európai bankok által vállalt kockázatok, a megkívánt tőkemegfelelés és az elvárt hozam háromszögét illetően.

Nem meglepő ezért, hogy az eredmény egy tértől és időtől függetlenül működő, autark gazdaság bankrendszerének víziója."

A szerző a Raiffeisen Bank korábbi vezérigazgatója, a Magyar Bankszövetség egykori elnöke

• Címkék:
• Vallalatok,
• bankok,
• pénzügy,
• vélemény