Kell-e nekünk a magyar euró?
Kétrészes írásom célja a hazai euróbevezetés szakmai, közgazdasági megfontolásainak számbavétele, a válság során felhalmozott új tapasztalatok áttekintése, a tanulságok levonása, illetve az euróhoz fűződő (szerintem) optimális viszony felvázolása.
Sorozatunkban szívesen helyet adunk más véleményeknek, elemzéseknek is.
Kezdjük gyorsan az elejéről!
Az, hogy a termékek, szolgáltatások, a munkaerő (és még sok minden más) értékét pénzben fejezzük ki, nagyon fontos eleme a gazdaságoknak. Így történhet az egységes elszámolási rendszeren alapuló "értékmérés". Már az alapfokú közgazdasági tanulmányaink első óráin a fejünkbe verik a legfontosabb összefüggést: a piacokon a kereslet és a kínálat kiegyenlítődése az árakon keresztül zajlik le. Vagyis ha egy termék kereslete vagy kínálata megváltozik, az ár is változik. Bár a való életben egy csomó dolog bonyolítja ezt a rendszert, de a mechanizmus egészen egyszerű - mindaddig, amíg egyetlen értékmérő, egyetlen pénz létezik. Abban a pillanatban, hogy többféle pénzről beszélünk, ez egész dolog jóval komplikáltabb lesz. Amikor egy fizetőeszköz értékét megváltoztathatjuk egy másikkal szemben, akkor kilépünk a kis egyszerű modellünkből, ha úgy tetszik, "csalunk". Ekkor a pénz (csereközvetítő, értékőrző, elszámolási egység) értéke megváltozik, így az ebben a pénzben hozzáférhető "termékek" (áruk, munkaerő, hazai valutában denominált pénzügyi eszköz stb.) ára megváltozik egy külső szereplő számára. De ha ez ilyen macerás, miért vacakolunk vele, miért nincs egy fizetőeszköz a világon, és kész? Erre a kérdésre adhatnánk bonyolult, történelmi és politikai megközelítésű válaszokat, de koncentráljunk inkább a többféle fizetőeszköz közgazdasági értelmére. A Nobel-díjas Robert Mundell (nem mellesleg ez euró elméleti megalapozásának főalakja) így fogalmazott:
Tegyük fel, hogy "A" ország termékei iránti kereslet megnő "B" ország termékei rovására, vagyis változás áll be a fogyasztói preferenciákban. Ha B-ben nominális merevségek vannak jelen (például a nominális bérek lefelé rugalmatlanok), az egyensúly (külkereskedelmi mérleg) helyreállhat B valutájának leértékelődésével.
Általánosabban leírva mindez azt jelenti, hogy bizonyos esetekben előállhat, hogy a különböző piacokon (országokban) az egymáshoz viszonyított relatív árak megváltozására van szükség. Ez történhet nominális ár-, bérváltozáson, vagyis az inflációs különbözeteken keresztül, de a tapasztalatok szerint ez gyakran lassú, intézményi tényezők által is korlátozott folyamat lehet. A leginkább "rugalmas" (tehát praktikus, gyors, politikailag kevésbé költséges) megoldásként az árfolyamváltozás jön szóba. Elszaladtak az árak és a bérek? Csökkent a versenyképesség az exportpiacokon? Az egyoldalú árfolyam-leértékelés kezeli a tüneteket. Nem fog tőle önmagában emelkedni a reálgazdasági versenyképesség, de a versenyképességgel összhangban lévő relatív ár- és bérszint viszonylag könnyen elérhető. (Ugyanerről a lehetőségről egy egyszerű példát használva írtunk a görög válság mélypontján.)
Akkor meg mire ez a nagy felbuzdulás a közös pénzért?
Ha egyszer van egy ennyire kényelmes eszközünk fontos problémák kezelésére, bizonyára senki sem igyekszik a fizetőeszközének az árfolyamát rögzíteni, még inkább - ennek a megoldásnak végletes (végleges) változatát alkalmazva - egy másik gazdasági térség pénzét bevezetni, gondolhatnánk. Ehhez képest a történelemben jó néhány példa van ilyen törekvésre, sőt, nem egy közülük sokáig sikeres volt. Az arany standard rendszer például nemzetközi együttműködés keretében, hitelesen tudta stabilan tartani több ország fizetőeszközének árfolyamát. A Bretton Woods-i rezsimben részt vevő országok jelentős gazdaságpolitikai autonómiával, de árfolyampolitikájukban és külkereskedelmükben a nemzetközi egyezménynek alávetve működtek. A rendszer egyik sarokköve volt a valutaárfolyamok stabilitásának biztosítása konvertibilis valuták mellett. És persze itt van a nagy politikai-gazdasági projekt, az euróövezet. Ezekben a rendszerekben a rögzített árfolyam (a közös pénz) igényét a kiszámíthatóbb gazdasági környezettel, a külkereskedelem élénkülésének támogatásával, a tranzakciós költségek csökkenésével, a versenyző leértékelés visszaszorításával, a kis országok árfolyamsokkjai elleni védelemmel magyarázták. Vagyis eszerint
- van olyan "élményünk", hogy milyen jó az árfolyam változtatásának lehetősége, ami képes sokkokat, gazdaságpolitikai hibákat korrigálni, illetve
- van olyan élményünk, hogy az önálló fizetőeszköz sokkok forrása, költséges mulatság, erőforrás-pazarlás, felesleges kockázat, amihez alkalmazkodni vagyunk kénytelenek.
A fentiek alapján túlléphetünk a fekete-fehér reflexeken, és megelőlegezhetünk egy óvatos következtetést:
tökéletesen biztos válasz nincs a magyar euró kérdésére sem - hasznok, költségek, kockázatok mérlegelésével lehet "megsejteni" a számunkra ideális döntést.
Már "csak" annyi a dolgunk, hogy számba vegyük ezeket.
