Kell-e nekünk a magyar euró?

‹ 1 2 3

A 2008-ban kitört pénzügyi válság, illetve az európai adósságválság két fontos dologra világított rá:

• Az euróövezetben olyan problémák is ki tudnak alakulni, amelyekkel az elmélet nem számolt. Kiderült, hogy az euórövezeten belül igenis léteznek fizetési mérleg korlátok, illetve hogy az eltérő egyensúlyi reálkamatszint eszközár-buborékokhoz, pénzügyi instabilitáshoz vezet. A reálkonvergencia (a periféria gazdasági felzárkózása) sem mindenhol gyorsult fel az eurózónában, és ahol mégis, ott több esetben fenntarthatatlan módon történt.
• Az euróövezet intézményei a válságot nem tudták hatékonyan kezelni. Nem volt a költségvetési fegyelmet kikényszerítő hatékony mechanizmus, a válság a legtöbb országot teljesen hibás költségvetési pozícióban érte. Az Európai Központi Bank a potenciális eszköztárához képest korlátozott mandátummal rendelkezett, amivel nem tudott hatékonyan reagálni a válságra. A pénzügyi rendszer integrációs szintű felügyelete szinte teljesen hiányzott.

Az 1. ponttal kapcsolatosan a felkészültség kérdése merül fel. Pontosabban:

a válság előtti felfogáshoz képest megváltozott-e a tudásunk az euróbevezetés közgazdasági feltételeit (előnyeit, hátrányait, kockázatait) illetően?

Vagyis azt érdemes végiggondolni, hogy a friss élményeink alapján milyen feltételek mellett lehet érdemes lemondani egy országnak az önálló monetáris politikáról. A 2. pont a fogadóképességgel kapcsolatos, vagyis hogy

a válság óta lezajlott (és a közeljövőben várható) intézményi reformok javítottak-e az eurózóna működésén, különös tekintettel a válságkezelés hatékonyságán?

A felkészültség

Amit biztosan elmondhatunk: a maastrichti kritériumrendszert, mint a felkészültség fokmérőjét nyugodtan elfelejthetjük. A válság világosan megmutatta, hogy az inflációra, kamatokra, költségvetési helyzetre vonatkozó elvárások elégtelenek és hibásak. A felkészültség egyik fontos aspektusát egy furcsa kifejezés ragadja meg a legjobban: ez a "REER-menedzselés", magyarul a reálárfolyam alakítása. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Ahogy azt az írás elején megmutattuk, az, hogy egy ország az eurózónába belépve a pénzét egy konverziós árfolyamon lecseréli euróra, felfogható úgy is, hogy ezen az árfolyamon rögzítette a (nominális) árfolyamát az euróhoz. Ami ezután történik a belső árakkal, bérekkel, az tulajdonképpen a rögzített nominálárfolyam melletti reálárfolyam-változás. Ha egy országban a bérek és az árak az eurózóna egészéhez képest eltérő mértékben változnak, akkor a reálárfolyam le- vagy felértékelődik. Ez akkor okoz problémát, ha a reálárfolyam elszakad a termelékenység által meghatározott egyensúlyi szinttől. Rögzített nominális árfolyam mellett nyilván sokkal korlátozottabban lehet hatni a reálárfolyamra. Éppen ezért az euróra való felkészültség ebből az aspektusból két dolgot jelent:

I.

A gazdaságpolitika működjön úgy, hogy az intenzív REER-menedzselésre ne legyen szükség. Ideális esetben ez nem csak a kormányzat józan belátást jelenti, hanem olyan intézmények hatékony működését, amelyek ilyen irányba terelik a gazdaságpolitikát. A leglényegesebb feladat

• a bér és a termelékenység közötti összhang biztosítása (lásd pl. bérmegállapodások),
• olyan makroprudenciális felügyeleti tevékenység, amelyik sikeresen kezeli a hitelciklusokat, illetve
• a nominális stabilitás, elsősorban az árstabilitás biztosítása.

II.

A gazdaságpolitika gondoskodjon arról, hogy a korlátozott eszközeivel azért szükség esetén tudjon hatni a reálárfolyamra.

• Ehhez egyrészt megfelelő (a gazdasági ciklussal összhangban lévő) költségvetési mozgástér szükséges. Ez természetesen nem a 3%-os maastrichti deficitszabály betartását jelenti, hanem ennél sokkal fegyelmezettebb, nagyobb mozgásteret, rugalmasságot biztosító költségvetési politikát.
• Másrészt a lehetőségekhez képest hatékony jövedelempolitika is kell. Ehhez passzív módon a munkaerőpiac rugalmasságának biztosításával lehet hozzájárulni, de a költségvetési mozgástér megléte is fontos.

(A maastrichti kritériumok elégtelenségéről az euró-érettség megítéléséhez, illetve a termelékenység, az ár- és béralakulás koordinálását előmozdító intézmények jelentőségéről részletesebben is ír Neményi Judit és Oblath Gábor. A 2012-ben megjelent tanulmányuk óta hasonló mélységű értékelő anyag nem készült Magyarországon.)

A fogadóképesség

Vajon az eurózóna változott-e annyit az elmúlt években, hogy mára egy belépést fontolgató ország számára vonzóbbnak tűnik, mint a válság éveiben? Ha a főbb pontokon végignézünk, vegyes kép tárul elénk.

• A felügyeleti eszközök köre bővült és bővülni fog. Az egységes, közvetlen bankfelügyelet, a szanálási mechanizmus és az egységes betétbiztosítás területén nem egyforma mértékű az előrelépés, de összességében így is érdemi, és a kilátások is biztatók.
• Az Európai Központi Bank a válság során önkényesen kitágította rosszul definiált mandátumát. A szűken vett árstabilitási célján alaposan túlnyúlva nem hagyományos eszközöket tett a monetáris eszköztár részévé, jelentős szerepet vállalva az adósságválság kezelésében ((pl. pénzügyi stabilitás, transzmissziós rendszer helyreállítása). A mai EKB sokkal inkább alkalmas a közös monetáris politika kialakítására, mint a válság előtti.
• Ugyanakkor az optimális valutaövezethez szükséges közös (elégséges) fiskális kapacitás továbbra sincs, és úgy tűnik, nem is lesz. Az uniós költségvetés ilyen mértékű felduzzasztásához és egy Európai Valutaalap felállításához sincs meg a politikai egység. (Ezért is hangsúlyos a tagállami fiskális mozgástér megteremtése.)

Ellenpróba

Amikor a fenti szempontokat számba vesszük, fontos, hogy egy reális alternatív pályával hasonlítsuk össze az euróbevezetés lehetőségét. A belépéshez szükséges tennivalók, illetve az ahhoz kötődő hasznok és költségek egy része a kimaradó országot is érinti. A felkészültség kapcsán felmerülő kérdés, hogy

mennyivel kell kevesebb felkészültség, ha nem akarunk euróövezeti tagok lenni?

Ha rendelkezésre áll a nominális árfolyamváltoztatás lehetősége, akkor a reálárfolyamra ható további eszközökre kevesebb feladat hárul, így az euró bevezetése biztosan többlet erőfeszítést kíván. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy túl sokat. A magyar államadósság magas szintje ugyanúgy feszes (a mainál is feszesebb) költségvetést igényel, mint az euróbevezetés. A jövedelempolitika menedzseléséhez szükséges hatékony intézmények felállítása, illetve a bér és termelékenység közötti összhang fenntartása ugyanúgy érdeke lehet a gazdaságpolitikának - igaz, a politikusok korlátozónak érezhetik, ha egy választás előtt nem tudják megnyomni a béreket a későbbi elinflálás reményében. Ugyanakkor optimális gazdaságpolitikát feltételezve ez nem tekinthető közgazdasági érvnek. A fogadóképesség esetében lényeges, hogy

mennyivel érintenek minket kevésbé a nem hatékonyan működő eurózóna hibái, ha nem vagyunk tagok?

Az eurózónát érő sokkhatások minket akkor is érinteni fognak, ha nem leszünk eurózóna tagok. A szoros kapcsolatok miatt az eurózóna esetleges hibái átcsorognak a magyar gazdaságba. Ez egy adottság, ezért fontos látni, hogy a belépés ilyen típusú költségei nem egyenlők azzal, amennyivel egy nemzeti gazdaságpolitika esetlegesen hatékonyabb lehet a közösséginél. (És fordítva: egy sikeres eurózóna gazdasági előnyeiből akkor is részesedhetünk, ha kívül maradunk.) Ezek a megfontolások felvetik azt a gyanút, hogy nincs-e eltúlozva az euróbevezetés kérdése? Lehet, hogy a (végletesen) kötött árfolyamrendszer csak egy a gazdaság millió paramétere között, ami egyáltalán nem ítéli sikerre, de nem is kárhoztatja el örökre az országot? Ahhoz, hogy erről meggyőződhessünk, érdemes megnézni, hogy az euórövezetbe belépett, illetve abból kimaradó országok (különösen a hozzánk hasonló szerkezetűek) hogyan teljesítettek az elmúlt bő egy évtizedben. A követező írásom erről fog szólni, illetve a tanulságok alapján felvázolom az euróhoz fűződő (szerintem) optimális viszonyt.

• Mi is az euró?.
• A válság előtti "tiszta" kép.
• A válság keserű tanulságai, avagy mit tudtunk meg az euróbevezetésről?.