Az euró bevezetésének közgazdasági feltételei abból a kérdésből eredeztethetők, hogy milyen feltételek mellett lehet rögzített árfolyamrendszert fenntartani. A kérdéssel az optimális valutaövezetek (optimum currency areas - OCA) elmélete foglalkozik. Fő alakja Robert Mundell, akinek fentebb idézett gondolatát érdemes folytatni.
Termelési tényezők mobilitása és/vagy fiskális transzferek
Tegyük fel, hogy "A"ország termékei iránti kereslet megnő "B" ország termékei rovására, vagyis változás áll be a fogyasztói preferenciákban. Ha B-ben nominális merevségek vannak jelen (például a nominális bérek lefelé rugalmatlanok), az egyensúly (külkereskedelmi mérleg) helyreállhat B valutájának leértékelődésével. Amennyiben erre nincs mód (rögzített árfolyam vagy valutaunió esetén), szükség van a munkaerő mobilitására, ellenkező esetben B-ben munkanélküliség és A-val szemben külkereskedelmi deficit alakul ki. Mundell szerint tehát egy optimális valutaövezet legtágabb határát a munkaerő mobilitása jelöli ki.
Később többen rámutattak arra, hogy más kiegyenlítő mechanizmusok is léteznek, például a fiskális transzfer, így a munkaerő mobilitása nem feltétlenül szükséges a valutaunióhoz.
Aszimmetrikus sokkok
A további kutatások során az a kérdés került előtérbe, hogy milyen körülmények között lehet kicsi a valószínűsége egy olyan aszimmetrikus sokknak, ami nem érinti a valutaövezet egészét, csak egy (néhány) tagját. Peter Kenen rámutatott, hogy amennyiben egy országot aszimmetrikus sokkok érik, szükség lehet a relatív árakon keresztül történő alkalmazkodásra. Kellően diverzifikált ágazati szerkezet ("a reál- és pénzügyi portfólió diverzifikáltsága") biztosítékot jelenthet arra nézve, hogy az egyes gazdaságokat érő sokkok "egyedisége" kisebb legyen. Ronald McKinnon arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyitottság és közös kereskedelem magas aránya mérsékli az egyedi hatások miatti alkalmazkodási kényszert, így az árfolyampolitika beavatkozási szükségességét.
Szintézis
Anélkül, hogy nagyon elmélyednénk az OCA rejtelmeiben, rögzítsük a válság előtti tudásunk főbb elemeit.
- Amennyiben a tényezőpiacok rugalmasak, az árak és a bérek szabadon mozognak mindkét irányba, a közös pénz bevezetésével kapcsolatos kihívások nem tűnnek túlságosan nagynak.
- Mivel ez a rugalmasság nem életszerű, ezért szükségesek a fiskális transzferek. Ez vagy hatékonyan működtetett közös költségvetés vagy folyamatosan rendelkezésre álló hazai fiskális kapacitások igényét veti fel.
- A (valutaövezetben nem létező) önálló árfolyampolitikára jóval kevesebb szükség lehet, ha a gazdasági szerkezet heterogén, diverzifikált, illetve hasonlít a többi övezetbeli országéra, melyekkel a gazdasági kapcsolatok intenzívek.
- A gazdaságpolitika további feladata, hogy őrködjön az üzleti ciklusok szinkronizáltságán. Ennek a feladatnak a főbb elemei a harmonizált költségvetési és jövedelempolitika, illetve a hitelciklusok figyelemmel követése.
Ehhez hasonló következtetésre jutott egyébként a Magyar Nemzeti Bank is, amikor megjelentette a nagy hatású írását a magyar euróbevezetésről 2002-ben. Ennek az írásnak nem célja a hivatalos euróövezeti felvételi kritériumok értékelése, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a fenti szempontok csak nyomokban jelennek meg a maastrichti előírásokban, amelyek elsősorban a nominális stabilitásra koncentráltak. Tulajdonképpen a válság előtt sem állította senki, hogy az eurózóna megfelelne az optimális valutaövezetek kritériumainak.
Vagyis sejthető volt, hogy amennyiben nagy sokk érné az eurózónát, az sokkal nagyobb költségekkel jár, mintha az országoknak lenne önálló árfolyampolitikája.
Az ilyen kritikákat a válság előtt jellemzően két érvvel szokták tompítani. Ez egyik, hogy az euróövezetbe belépő országok az intenzívebbé váló gazdasági kapcsolatok hatására egyre inkább teljesíteni fogják az OCA-feltételeket. A Frankel-Rose féle endogenitási hipotézis szerint ugyanis a monetáris integráció szükséges előfeltételei egyben annak következményei is lehetnek. Tehát éppen a monetáris unió, a közös pénz segítheti elő az optimális valutaövezet elmélete szerint szükséges nominális és reálkonvergencia feltételeinek megvalósítását. A másik érv az volt, hogy az eurózóna a következő években az intézmények fejlesztésével úgyis kialakítja az ideális működési feltételeket. Ennek kudarcát a válság bizonyította.
