Az elmúlt hónap nagy érdeklődéssel várt tudományos újdonsága az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) által készített legfrissebb szakmai jelentés egyelőre még csak a döntéshozók számára készült összefoglalójának megjelenése volt. Önmagában egy szakmai anyag aligha váltaná ki a média és a közvélemény, társadalmi és politikai szervezetek érdeklődését, ha éppenséggel nem a globális gazdaságpolitikának irányt szabó alapdokumentumról lenne szó, ami a fenntarthatóság problémakörét tematizáló globális klímaváltozás megállításának időről időre átdolgozott bibliája. A dokumentum megalkotása a tudomány gyakorlatával szemben politikai konszenzust is igényelt, ami a politikailag korrekt, minden állításhoz valószínűséget hozzárendelő sajátos nyelvezetében is megnyilvánul.
Az összefoglaló a korábbiakhoz hasonlóan az üvegházgáz kibocsátás–globális felmelegedés közvetlen ok-okozati kapcsolatrendszer egybites üzenetét közvetíti, amennyiben a globális klímaváltozás korlátozásának esélyét az „üvegházhatású gázok kibocsátásának valamennyi szektorban és még ebben az évtizedben történő azonnali, határozott és átfogó csökkentésében” látja. A bonyodalmak elkerülése érdekében a dokumentum említést sem tesz arról a tudományos tényről, hogy az égési folyamatok mérséklésének mellékhatásaként kitisztuló légkör a felszínt elérő napsugárzás intenzitásának növelésén keresztül jelentős többlet felmelegedést okoz. De hiányoznak az értékelésből azok a természetes visszacsatolási folyamatok is, amelyek mértékét már az eddig bekövetkezett felmelegedés is jelentősen megnövelte. Ilyen például az örökké fagyott talaj (a permafroszt) olvadása nyomán kiszabaduló üvegházgázok (elsősorban szén-dioxid), amelyeknek a légkörbe jutó mennyisége már most is évente több száz millió tonnára tehető.
Ezek az ún. szökevény kibocsátások magától értetődően nem illeszthetők a nemzetközi klímaegyezmények vállalásaiba, így az üzenet integritásának megőrzése érdekében célszerű lehetett az ezekre vonatkozó tudományos eredményeket a jelentés összefoglalójából egyszerűen kihagyni. Így nyer értelmet a jelentés érdemi része, az éghajlatváltozás +1,5 °C-on (vagy +2 °C-on) belül történő megállításához szükséges teendőket (az ún. mitigációs intézkedéseket) előíró fejezet. Ez olyan mértékben vágyvezérelt (az angolban van erre egy külön kifejezés, a wishful thinking), hogy a tényekről egészen egyszerűen nem vesz tudomást. Ennek iskolapéldája az üvegházhatású gázok kibocsátását az évek függvényében bemutató ábra, ahol a valóság (ti. a tényleges kibocsátások értékeinek feltüntetése) 2015-ben nemes egyszerűséggel véget ér, utána a különböző kívánt éghajlati állapotok elérési útvonalát bemutató modellek veszik át a stafétabotot.
Ezek közül a +1,5 °C-os célállapothoz tartozó görbe 2020-tól zuhanórepülésbe vált, és napjainkra már −12%-kal (a 2015. évi kibocsátáshoz képest) kisebb kibocsátást jelez, úton a 2030-ra előirányzott −40%-os kibocsátáscsökkenés felé. Apró bökkenő, hogy 2023-at írunk, és a 2022. évi globális üvegházgáz kibocsátások becsült értéke 8 %-kal meghaladja a 2015. évit ahelyett, hogy csökkent volna.
Az ábrán a nemzetközi klímaegyezmények vállalásainak maradéktalan betartása esetén megvalósuló globális kibocsátás modellezett görbéje is szerepel (az ábrákon piros vonallal), a 2022. évi tényleges kibocsátás ezt is 9 %-kal felülmúlja. (Megjegyzendő, hogy a jelentés szerint a klímaegyezmények szigorú betartása esetén is az évszázad végére várható hőmérsékletemelkedés +2,8 °C lesz).
Akár legyinthetnénk is erre, ha nem ez a dokumentum lenne az ideológiai fegyver az emberiség energiatermelő és részben –fogyasztó eszközeinek lényegében teljes cseréjéhez, a fosszilis energiahordozókról a megújuló energiatermelési módokra, vagy a belsőégésű motorokról az elektromos autókra való feszített ütemű átállásban.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon rendszerszintű probléma-e a fosszilis energiafelhasználás töretlen növekedése, vagy csupán a közelmúlt sajnálatos történéseinek (világjárvány, orosz-ukrán háború) múló következménye? Nem túlságosan nehéz belátni, hogy bizony egyértelműen az előbbi, noha újabban a háború miatt előálló energiapolitikai visszarendeződés kétségtelenül sokat ront rajta.
Napjainkban Földünk népessége és a világgazdaság folyamatosan növekszik, és mindkettő évről évre nagyobb mértékű energiafelhasználással jár. Az emberiség növekvő energiaszükségletének egyre nagyobb hányadát kívánja megújuló energiaforrások segítségével kielégíteni.
Tetszetős elnevezésükkel ellentétben ezek az eszközök anyagukban persze nem megújulók, hiszen elő kell állítani őket és üzemidejük végén elhasználódnak.
Arról már nem is beszélve, hogy nem is energiaforrások (hiszen nem nyerhető belőlük tetszőleges időben energia), hanem egyszerű energiaátalakító berendezések, amelyek a nap sugárzási illetve a szél mozgási energiáját tudják csak átalakítani villamos energiává.
Közös jellemzőjük, hogy szerkezeti anyagaik és a kiegészítő infrastruktúra (pl. betonalap) gyártásához óriási mennyiségű energia szükséges, és a szakaszos működésük miatt szükséges energiatárolás infrastruktúráját is hozzászámolva teljes üzemidejük alatt is csak a befektetett energiának a néhányszorosát tudják „ingyen” energiaként visszatermelni. Ami lényegesebb, hogy a legyártásukhoz szükséges energiamennyiséget előre be kell fektetni,
és a jelenleg a világban gigantikus léptékben működő, folyamatos üzemű technológiák, mint a bányászat és ércfeldolgozás, a roppant hőigényű színesfémkohászat, acél-, üveg-, alumínium- és cementgyártás, ahogy a teherszállítás is szinte kizárólag fosszilis energia felhasználásán alapulnak.
Ezt a jövőbeni „ingyen” energiatermelés eszközeinek előállításához szükséges óriási fosszilis energiamennyiséget tehát a meglevő infrastruktúra, a gazdaság és társadalom fenntartásához és működtetéséhez folyamatosan szükséges, egyre növekvő energiaigényen felül meg kell előlegezni. Ebből szükségszerűen adódik, hogy a világ fosszilis energiafelhasználásának a kívánt energetikai átállás, a dekarbonizáció mentén elkerülhetetlenül növekednie kell az előttünk álló évtizedekben, így tehát az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület és a globális klímacsúcsokon részt vevő politikusok által vizionált „útiterv” a globális klímaváltozás +1,5 °C-on belül történő megállítására matematikailag is lehetetlen.
Mielőtt az a vád érné jelen tanulmány szerzőjét, hogy a civilizáció összeomlásának önjelölt apostola, szögezzük le, hogy a fenti okfejtésből egyáltalán nem a világvége következik. Mindössze arról van szó, hogy az emberiségnek zöld lufik eregetése helyett ideje lenne a valósággal szembenéznie, a politikusok által alternatív valóságnak nevezett illúziók birodalmából a Földre leszállnia.
Senkinek nem kell eldobni kapát-kaszát, feladni álmait, lemondani a jövőről. „Csupán” meg kellene barátkoznunk a gondolattal, hogy az éghajlatváltozás bizony a vágyottnál jóval nagyobb mértékű lesz, és a várható következményekre való felkészülést el kellene kezdenünk.
Arról is el kellene mihamarabb gondolkodnunk, hogy a Föld egyre szűkösebb és egyre nagyobb ráfordítással kitermelhető értékes erőforrásait (ideértve a fosszilis energiahordozókat is) milyen célokra használjuk fel, amelyek a civilizáció továbbélését és az emberhez méltó élet feltételeit – ha a mainál lényegesen szerényebb anyagi körülmények között is – hosszú távon biztosítani tudják. Az ehhez szükséges tudással és képességekkel az emberiség rendelkezik, nagy kérdés, hogy mikor társul hozzá először széles körben belátás és akarat.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
