Mi lett Európa hidrogénálmaival? Óriási összegekre lenne szükség a kereslet és a kínálat összekötésére

krtk blog Az ELTE Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont blogja.

A hidrogén energiahordozóként való minél elterjedtebb használatának szükségességéről viszonylag sokan írtak már. Összefoglalásképp azt emelném ki, hogy a hidrogén jelenleg is kiemelten fontos nyersanyag, amely a műtrágya gyártásában, az olajfinomításban és egyéb vegyipari folyamatokban kulcsfontosságú szereppel bír. Európa 2023-as 7,94 millió tonnás hidrogéntermeléséből 7,84 millió tonnát azonban fosszilis energiahordozókból, főleg földgázból, állítottak elő. Azaz, mindössze 0,1 millió tonnát, vagyis a termelés 1.25%-át hozták létre alacsony kibocsátású technológiákkal.

Hatékonyságnöveléssel és alternatív gazdálkodásra való átállással csökkenthető lehet a hidrogén iránti kereslet, azonban összességében hosszú távon inkább a kereslet növekedésére lehet számítani olyan területek megjelenésével, ahol a hidrogén energiahordozóként jut szerephez. Ez leginkább olyan területeken történhet meg, ahol nem lehet vagy nagyon költséges az elektrifikáció, mint például a nagyon magas hőmérsékletet igénylő ipari folyamatok, a szállítmányozás egyes szegmensei vagy éppen a villamos energia termelésének kiegyenlítése.

Nagy volt a hype, majd jött a kijózanodás

A hidrogént övező mostani hype 2018/2019 körül indult, amire az Európai Bizottság válaszul elfogadta a Hidrogén Stratégiát. Ezt számos tagállam – saját törekvéseinek megfogalmazásával – követte is.

A hidrogénnel kapcsolatos elvárások az egekbe szöktek, hisz a politikusoktól kezdve földgáziparági szereplőkig szinte mindenki erről beszélt. A potenciális vevők viszont látványosan csendben maradtak.

Ugyanakkor nem voltak ösztönzők arra, hogy a vevőket az alacsony karbonintenzitású hidrogén irányába tereljék. Köszönőviszonyban sem volt az, amennyiért elő lehet állítani a hidrogént azzal, hogy vevők mennyit fizetnének érte:

közgazdasági megfogalmazással élve a Marshall-kereszt nem teljesült.

A szén-dioxid-kibocsátással járó hidrogén ára kilogrammonként átlagosan 3,76 euró volt, ha ez szén-dioxid-leválasztással és -tárolásal (CCS) lett volna összekapcsolva, akkor becslések szerint kilogrammonként 4,41 euró, míg a megújuló alapúan kilogrammonként 6,61 euró lett volna ez a költség – utóbbi kettő esetén persze erősen spekulatívak ezek a számítások, hisz nincs skálázva a szükséges technológia.

A széndioxidkvóták ára korántsem elég magas ahhoz, hogy a vevőket az alacsony kibocsátású alternatívák irányába terelje, és karbonvám (CBAM) nélkül amúgy is szabadon importálhatóak a magas széndioxid-intenzitással készült termékek.

A zöld átállás egyik visszatérő rákfenéje jelentkezett, miszerint a belépő technológia nem versenyképes a már piacon jelenlévőkkel.

Piacépítésre volt szükség

A szakpolitikai döntéshozóknak így piacépítésbe kellett kezdeniük. Bár szeretjük azt hinni, illetve Adam Smith-re hivatkozva ezt szokás tanítani, hogy a piacok csak úgy létrejönnek, mert pékek, sörfőzők és hentesek önérdeküknél fogva a fölösen megtermelt áruikat piacra bocsátják, a valóságban ez nem feltétlenül teljesül, főleg nem egy olyan erősen szabályozott piac esetében, mint az energia. Az Európai Bizottság elkezdett kidolgozni egy keretrendszert, ezzel csökkentve a bizonytalanságot, ám ez önmagában korántsem teremtette volna meg sem a kínálatot, sem a keresletet.

Ennek kiküszöbölésére kutatás és fejlesztési oldalon az EU a Horizon programokon keresztül igyekszik támogatni a vonatkozó innovációt. Azokban az esetekben pedig, ahol már majdnem versenyképes a termelés, egy aukció lefolytatása után az Európai Hidrogénbank nyújt támogatást. Ennek lényege, hogy projektfejlesztők licitálhatnak támogatásokért, melynek formája egy fajlagos prémium szubvenció (€/kg) a megtermelt és eladott hidrogén után.

Az első aukció 2024 elején indult 800 millió eurós kerettel, és négy ország hét projektje nyert. Ami meglepő, hogy csupán 0,37–0,48 eurós/kg licitek nyertek, messze az EU által előre meghatározott 4,5 eurós küszöbár alatt. Tehát a termelők minimális prémiumot igényeltek. Ehhez fontos hozzáfűzni, hogy a legversenyképesebb termelők finn, spanyol, portugál és norvég projektek voltak, így jellemzően oda ment a támogatás, ahol eleve rendelkezésre állt az olcsó, megújuló alapú villamos energia. A gond az, hogy a legnagyobb fogyasztók nem ezeken a helyeken koncentrálódnak, hanem például Németországban.

Ahogy a minap megjelent európai bizottsági jelentés is bemutatja,

hatalmas forrásokat kell allokálni arra, hogy Európa hidrogéntermelési, -tárolási és -szállítási infrastruktúrát fejlesszen, illetve annak érdekében, hogy összekössék a keresletet és a kínálatot.

A szerzők 170 milliárd euróra (kb. az EU 2024-es GDP-jének 1%-ára) taksálják a befektetett összeget 2040-ig bezárólag, bár ennek markáns részét már 2030-ig rendelkezésre kéne bocsátani. A becslések alapja az Európai Hidrogén Obszervatórium hidrogénkeresleti modellje, ami bő 10 millió tonnás hidrogénfogyasztással számol, bár a bizonytalansági faktor viszonylag nagy – így valahol 7 és 23 millió tonna közé eshet a kereslet 2030-ban. Ez még mindig viszonylag optimista forgatókönyveket feltételez, hisz a REPowerEU-ban megfogalmazott 10+10 millió tonnás hidrogéntermelés és -import célszámokat az EU lényegében elengedte, és helyette a Megújuló Energia Irányelvben (RED) rögzített kb. 3-4 millió tonna a kötelező érvényű. Jól látszik tehát az elvárások látványos csökkenése.

Ugyan növekszik az elfogadott projektek száma, de nagyon kevés esetben hozzák meg a befektetési döntéseket (FID) a cégek. A bejelentett projektek össztermelési kapacitása ugyan Európában elérheti az évi 13 millió tonnát 2030-ra, de a bizonytalanságok modellezése után a reálisan megvalósított jövőbeli termelési volumen inkább 3-5 millió tonna között mozog. Ez, ha minden jól alakul, egybecseng az EU vállalásaival.

Az európai uniós beavatkozás további lendületet adhat a szektornak. A Hidrogén Bank második aukcióját már 1200 millió eurós kerettel hirdették meg 2024 végén, nemrég pedig a harmadik aukciót is belengette a Bizottság. A Tiszta Ipari Megállapodás pedig további 100 milliárd eurót mozgósítana, hogy ipari folyamatok dekarbonizációját elősegítse. Szakpolitikusok abban bíznak, hogy ezek a programok majd további magántőkét vonnak be, illetve a RED mentén kidolgozott vállalások kényszerítik a tagállamokat, hogy betartassák a cégekkel azokat a kötelezettségvállalásokat, amelyeket az EU irányába tesznek.

Sok a kockázat

A szektort támogató tényezők mellett azonban számos kockázat is felbukkant. A magas költségekre és az alacsony keresletre hivatkozva több, alacsony karbonintenzitású hidrogén előállításában érintett projektet felfüggesztettek, ilyen például az Equinoré.

• Közben az elektrolizáló piacon konszolidáció zajlik, amit részben a projektek csúszása idéz elő. Ugyanakkor minden szereplőre kockázatot jelent a kialakulóban lévő többszereplős gazdasági háború, amely veszélyezteti az ellátási láncokat, és növeli a technológia költségeit.
• Mindezzel párhuzamosan, nem bővülnek kellően gyors ütemben a megújulók, amelyek megfelelő mennyiségű áramot biztosíthatnak.
• Továbbá felsejleni látszik az a probléma, amely a 2000-es évek elején induló „hidrogén-felhajtást” derékba törte: a földgáz árának várható csökkenése most is “kiárazhatja” a hidrogénfejlesztéseket. Anno a palagáz forradalom váltotta ezt ki, most a termelési és LNG-export-robbanás, amelyet többek között az Egyesült Államok és Katar érdekeit szolgálja.

A hidrogénpiac jelen formájában egy üres keretnek hat, ahol már létrehoztak egy viszonylag komplex szabályozói környezetet, viszont a termék cserekereskedelme még gyerekcipőben jár. Az elmúlt években nyilvánvalóvá vált, hogy milyen fontos az EU energetikai autonómiára való törekvéseinek támogatása – klíma-, biztonsági, és versenyképességi szempontok mentén egyaránt. A zöld átmenet így sürgetőbbé vált, a hidrogén pedig egy kicsi, de fontos szelete ennek.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images