Háttal a valóságnak: kudarcokkal kikövezett úton robog előre a világ

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Idén november 10. és 21. között a brazíliai esőerdő mélyén, Belémben kerül sor a 30. jubileumi klímacsúcsra (Conference of the Parties), ahol 198 nemzet politikusai vetnek számot azzal, mit (nem) sikerült elérniük az elmúlt három évtizedben, de különösen a mérföldkőnek kikiáltott Párizsi Klímaegyezmény óta, melynek 10 éves jubileumát ugyancsak ebben az évben „ünnepelhetjük”.

Az elmúlt néhány év klímaszempontból szürreális helyszínválasztása (Egyesült Arab Emírségek, Azerbajdzsán) után ezúttal a klímacsúcs „hazatért”, amennyiben az első klímacsúcsnak (1992, Rio de Janeiro) helyszínt adó ország lett ismét a házgazda. Az már megszokott, hogy a klímacsúcs gyakran magángéppel érkező illusztris küldöttei csak ezen jeles alkalommal több tízezer tonna szén-dioxidot eregetnek a légkörbe, de olyanra eddig nem akadt példa, hogy COP lebonyolításához szükséges infrastruktúra-fejlesztések örve alatt az érintetlen esőerdőt is alaposan megegyeljék.

Az is sajátos bájt kölcsönöz a jubileumi klímacsúcsnak, hogy első alkalommal fordul elő, hogy a megregulázni vágyott globális átlaghőmérséklet napi értékei a klímacsúcsot megelőző teljes évben +1,5 °C fok fölött felejtették magukat. (Természetesen jogilag ez még nem jelent túllövést, hiszen a vállalt cél 30 év átlaghőmérsékletére vonatkozik, tehát papíron „még van időnk”. Azt azonban nem túl nehéz belátni, hogy ha ez a trend tovább folytatódik, akkor már csak az időt kell lepergetni, és a „hivatalos” klímacél is látványosan megbukik.)

Ez nem túl jó ómen egy, főleg a kommunikációs térben jeleskedő klímapolitikai közösségnek, amelynek enélkül is egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül globálisan módfelett szerény eredményeit sztaniolpapírba csomagolva az 1950-es évek termelési riportjait idéző sikertörténetként tálalni.

Más szóval, hogy hogyan lehet sáncon kívül tartani a rideg valóságot.

Például azt, hogy a tavalyi évben a világ szén- és olajfelhasználása minden korábbi rekordot megdöntött, és a földgáz felhasználása is csak geopolitikai okok miatt stagnált. Persze a klímacsúcsok között is dübörgő kommunikációs gépezet gondoskodik arról, hogy a valóságról tudomást nem véve a zöld átállásról időről időre könnyen félreérthető tartalmú sikersztorik árasszák el a globális médiát.

Ilyen volt például az a közelmúltban nagyot ment szenzációs bejelentés, mely szerint a világ villamos energia termelésében a megújuló energiaforrások lehagyták a szenet. Ami önmagában igaz, csakhogy ez a sikerpropaganda finoman szólva sem bontja ki a keserű valóságot, nevezetesen, hogy a világ teljes villamos energia termelése mindösszesen csak 19%-át teszi ki a globálisan felhasznált összes energiának, amelynek nagy része továbbra is fosszilis energiahordozók által biztosított hőenergia. Így a kőszén részaránya a globális energiatermelésben még mindig 36% (2024-ben az előző évhez képest a felhasználás 1,5 %-kal növekedett), míg az összes megújuló energiaforrás együttesen az energiatermelés 8,2%-át volt képes fedezni.

Ez a gyakran szándékosan félrevezető kommunikáció azt a hamis látszatot kelti, hogy a zöld átállás jó úton halad a megvalósulás felé, csak az ütemén kellene gyorsítani, miközben a valóságban a világ 33 évvel az első klímacsúcs után még mindig az ellenkező irányba halad, amennyiben a fosszilis energiahordozók globális felhasználása folyamatosan növekszik.

A diadalmas megújuló termelési riportok mérlegébe azok a napelem vagy szélturbina fejlesztések is beleszámítanak, amelyek nyersolaj vagy földgáz felszínre hozásának egyre növekvő energiaigényét biztosítják.

Vajon ilyenekre gondolunk-e, amikor a zöld átállás sikerességéről beszélünk?

De az is tanulságos történet, hogy alig néhány órával a Nagy Ibériai Áramszünet kezdete után (amikor az érintettek még csak a gyufát keresgethették) az egész világsajtót elárasztotta az a bennfentes „ítélet”, hogy „ritka légköri jelenség okozta a spanyol áramszünetet” (ezt a gyorsaságot még Bástya elvtárs is megirigyelhetné!). Ami persze nem volt igaz, de idejében el kellett oszlatni a zöld átállásban feltétel nélkül bízók esetleges aggályait, ne adj’ isten önálló gondolatait, hiszen gigantikus befektetői érdekek állnak a klímapolitika mázával leöntött „zöld” iparágak mögött, és a profit nem ismer tréfát.

Pedig nemcsak, hogy a zöld átállás akadozik a valóságban, hanem az éghajlatváltozás megállítására felfűzött ideológiai alapja, az egybites dekarbonizáció (ti. hogy a többlet szén-dioxid kibocsátás megszüntetésével a globális felmelegedés megállítható) is recseg-ropog. A légköri tudományokban műholdas mérési adatsorok és földi megfigyelések bizonyítják, hogy konkrétan az elmúlt néhány évben tapasztalható globális melegedés több mint 80%-át nem is az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése, hanem a Föld sugárzásvisszaverő képességének (felhőborítottságának) csökkenése okozta.

De nem valószínű, hogy a klímacsúcs résztvevőit ezek a tények megingatják meggyőződésükben (majdnem azt írtam, hitükben), persze nem is várható, hogy eljutnak hozzájuk.

A zöld átállás hangzatos és a kommunikációs térben tökéletesre csiszolt ideológiája mögött a nyers profitérdekeken kívül az a gondosan titkolt félelem is meghúzódik, hogyan lehet a globális civilizáció működőképességét a jövőben fenntartani. Könnyen belátható, hogy modern globális civilizációnk működésének alapja a kőolaj, amiből egy hordó (159 liter) energiatartalma egy ember 10 évnyi (!) fizikai munkájának feleltethető meg.

Csak összehasonlításképpen, egy 1 négyzetméter felületű napelem Magyarországon 6,5 év alatt termel meg egy hordó kőolajnak megfelelő energiamennyiséget. A kőolaj tehát rendkívül nagy energiasűrűségű energiahordozó, számos nélkülözhetetlen szolgáltatásban kiválthatatlan (például repülés, tengeri szállítás), Magyarországon évente minden főre olajegyenértékben 17 hordó energiafelhasználás esik. Már napjainkban is globális átlagban a kitermelt olaj energiatartalmának 15%-át kell magára a kitermelés energiaigényére biztosítani, miközben az 1970-es éveket megelőzően ez az arány szinte elhanyagolható volt.

A könnyen kitermelhető lelőhelyek fokozatos kimerülésével és helyettük csak egyre nagyobb ráfordítással felszínre hozható új készletek termelésbe állításával ez az arány a jövőben egyre csak romlani fog, az évszázad közepére az 50%-ot (!) is elérheti. Amúgy a közkeletű narratívával szemben a kőolaj soha nem fog „elfogyni”, csak a hozzáférése fog brutálisan megnehezedni, egészen addig a mértékig, hogy kitermelése energetikailag szinte értelmezhetetlen lesz.

De a tények által nem zavartatva a klímacsúcs résztvevői idén is valószínűleg a fosszilis szén-dioxid kibocsátás további csökkentésére tesznek majd hangzatos vállalásokat, végvári vitézként védekezve a mindenhol támadó valóság ellen. Pedig az igazán történelmi tett az lenne, ha ezen a jubileumi eseményen a klímacsúcs látványosan feloszlatná önmagát, majd a nemzetközi közösség megújult struktúrában a valóság talaján állva a világ valódi problémáival kezdene el őszintén és érdemben foglalkozni.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Portfolio