Az EKB döntéshozói már olyanokba is beleszólnak, amihez semmi közük

Az európai jegybankárok látványosan túllépnek a klasszikus, árstabilitásra szűkített mandátumukon - írja a Bloomberg.

Az Európai Központi Bank elnöke, Christine Lagarde, a Bundesbank első embere, Joachim Nagel és több kollégájuk már nemcsak kamatokról és inflációról beszélnek: védelempolitikáról, közös uniós adósságról, az EU döntéshozatalának megreformálásáról is véleményt formálnak.

Ezek korábban tipikusan „politikai terepnek” számítottak, ahová a technokraták hivatalosan nem léptek be.

A motivációk többfélék. Van, aki úgy érzi, muszáj visszahódítani a gazdasági vitákat, mert a populista erők torzítják a közbeszédet és összemossák a tényeket az érzelmi narratívákkal. Mások úgy látják: mivel az infláció visszasüllyedt a 2% közeli sávba, nagyobb a mozgástér olyan ügyekről beszélni, amelyek ugyan túlmutatnak a szűken vett monetáris politikán, de hosszabb távon mégis alapvetően befolyásolják az inflációs pályát és a gazdaság működését. Ebbe keveredik az is, hogy közeledik az EKB vezetésének részleges generációváltása, és mindenki pozicionál.

A kontextus közben drámai: az EU keleti peremén brutális háború zajlik, a politika pedig nehezen talál ütőképes választ az Egyesült Államokkal és Kínával való versenyre, a védelem, az iparpolitika és az energia területén. Egyre több jegybankár úgy érzi, hogy ha a választott politikusok nem tudnak elég koherens stratégiát felmutatni, akkor legalább ők kötelesek rámutatni a rendszer gyenge pontjaira. Ugyanakkor ezzel veszélyes talajra lépnek: ha ők beljebb mennek a politika területére, könnyen lehet, hogy a politikusok is bátrabban lépnek be a monetáris politikába.

A német Joachim Nagel ezt az irányváltást „modern jegybankárkodásnak” nevezte. Otthon a német adósságfék-szabályok átalakításáról beszél, és nyíltan szembefordult a szélsőjobboldali AfD-vel. Uniós szinten közös adósságkibocsátást vetett fel a védelmi kiadások finanszírozására, és Lagarde-hoz hasonlóan a minősített többségi döntéshozatal erősítését sürgeti, hogy egyetlen tagállam se blokkolhasson kulcsfontosságú uniós kezdeményezéseket. Francia kollégája, Francois Villeroy de Galhau ugyanebben a szellemben érvel:

szerinte a strukturális politikák – költségvetési, versenyképességi, klíma- és iparpolitika – ma már annyira összefonódnak az inflációval, hogy ha ezekről a jegybank nem mond semmit, akkor „nem végzi el a kötelességét”.

Az EKB-nak van történelmi előképe a mandátumhatárok feszegetésére. Az európai szuverén adósságválság idején a jegybank nemcsak likviditást biztosított, hanem a bajba jutott országokra rákényszerített megszorításokat és strukturális reformokat is „segített végigvinni”. Lagarde pedig a klímaváltozást próbálta – sokak szerint vitatható módon – beépíteni a jegybanki eszköztárba. Most a közös európai adósság a következő vitapont: Villeroy szerint ez erősíthetné az európai tőkepiacokat és az euró globális szerepét, Lagarde gyorsan támogatásáról biztosította, Nagel pedig ugyancsak nyitottan beszél róla.

Mindez nem független az EKB vezetői testületében várható cseréktől.

Az Igazgatóság hat tagjából négy mandátuma 2027 végéig lejár, köztük Christine Lagarde elnöki megbízatása is. Joachim Nagel nem zárta ki, hogy pályázna a legfelső pozícióra, és az utóbbi hónapokban olyan témákban szólal meg, amelyekkel szimpátiát építhet a régió más részein is.

Hozzá hasonlóan Olli Rehn finn jegybankelnök, az EKB alelnöki posztjának várományosa is azt hangsúlyozza, hogy a monetáris politika nem szakítható ki a szélesebb gazdaságpolitikai keretből. A német kancellár, Friedrich Merz ugyanakkor jóval visszafogottabban lelkesedik a „Nagel mint EKB-elnök” forgatókönyvért.

A politikai terepre való kilépés közben a jegybankárok a másik irányú beavatkozással is számolhatnak. Az Egyesült Államokban az előző ciklusban Donald Trump folyamatosan nyomást gyakorolt a Fedre, hogy csökkentse a kamatokat. Az utóbbi hónapokban pedig francia és olasz politikusok kérték nyilvánosan az EKB-t, hogy ne csak vágja tovább a kamatokat, hanem indítsa újra az eszközvásárlási programot is. Emanuel Moench, a frankfurti Centre for Central Banking társigazgatója szerint ha a jegybankárok egyre aktívabb szereplői lesznek a politikai vitáknak, akkor nehéz lesz megakadályozni, hogy a politikusok is egyre bátrabban beleszóljanak a monetáris politikába – épp akkor, amikor a jegybanki függetlenség világszerte nyomás alatt áll.

Az EKB függetlenségét ugyan az uniós alapszerződés védi, de ez nem jelenti azt, hogy érinthetetlen lenne.

A jegybankon belül is vannak, akik attól tartanak: ha a vezetők túlságosan belefolynak a napi politikai csatározásokba, akkor hosszabb távon lassan erodálódhat a hitelességük. A helyzetet bonyolítja, hogy nem minden nemzeti jegybanknak van olyan egyértelmű jogi felhatalmazása, mint a Bundesbanknak: a német törvény kifejezetten előírja, hogy tanácsot adjon a kormánynak, míg más országokban csak homályosabban, „az általános gazdaságpolitika támogatásáról” beszélnek a jogszabályok.

Mindeközben az EU előtt álló kihívások listája egyre hosszabb, és kevés jel mutat arra, hogy a jegybankárok visszavonulnának a szűken vett kamatpolitika világába. A holland jegybankelnök, Olaf Sleijpen például dublini beszédében nemcsak az EU mintegy 2 ezermilliárd eurós költségvetésének átalakítását sürgette, de arról is beszélt, hogyan kellene az uniónak saját szabályait ténylegesen érvényesítenie a tagállamokkal szemben. Katharine Neiss, a PGIM közgazdásza szerint az EKB egy „félkész” architektúrával szembesül: van monetáris unió, de nincs mögötte valódi fiskális unió. Az ebből fakadó törésvonalak, ha a politika nem kezeli őket időben, végső soron megint a jegybank asztalán landolnak – és az EKB-nak kell majd „tüzet oltania”.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images

A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ