A "sötétség szívébe" merészkedik Brüsszel – feszülten figyelnek a világ nagyhatalmai

Könnyen az Afrikai Unióval való kapcsolatok emblematikus beruházásává válhat az EU által is támogatott Lobito-vasútfejlesztés, amely Angola partjaitól a Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) szívén keresztül Zambiába vezet. Ezt jelzi legalábbis a von der Leyen által tett nyilatkozat, amely ennek a projektnek a kiemelésével ágyazott meg a hetedik AU-EU csúcstalálkozónak.

Bár az 1800 kilométer hosszú vasútterv jóval délebbre található, mint a Joseph Conrad könyve által híressé tett Kongó folyón haladó útvonal, szimbolikus dimenziója lehet a választásnak. Míg a Heart of Darkness (magyarul: A sötétség mélyén) egyik fő témája az afrikai népek európaiak által folytatott kizsákmányolása, addig az új együttműködési tervek szerint

azt vállalná az EU, hogy a helyieket valódi partnerként kezelik majd a nyersanyagok kitermelésében.

A Lobito-folyosó Angola partjaitól a KDK-n keresztül Zambiáig érne, és így jelentősen csökkenthető lenne a térségben elérhető réz, kobalt és mangán kitermelésének logisztikai költsége. Mindhárom olyan anyag, amelynek fontos szerepe van a zöldátállásban, és amelyekkel a helyi energiaszükségletek is elláthatóak lennének.

Ez az egyik fő célja az EU Global Gateway kezdeményezésének is, amelynek köszönhetően 2 milliárd eurót mozgósítanak csak a Lobito-vonal kiépítésére, míg a teljes keretösszeget

az előreirányozott 300 milliárd eurót meghaladva, már 400 milliárdra becsülik 2021–2027-es ciklus végére.

Ennek azonban viszonylag elenyésző része, mindössze 18 milliárd euró jön az uniós költségvetésből, a fennmaradó 280 milliárd nagyjából fele–fele arányban uniós garancia és az Európai Fejlesztési Bankon keresztül elérhető kedvezményes hitel.

Uniós tőkemozgatás

Ugyan a Global Gateway nem közvetlen támogatás, az EU a teljes tervezet felét, mintegy 150 milliárdot tervez mozgósítani Afrikában, és 2021 óta már közel 80 milliárd eurónak megfelelő befektetést sikerült Fekete-Afrikába (tehát csak a kontinens Szaharától délre eső részére) irányítani, ami jól jelzi, hogy komoly terveik vannak a kontinensen.

Míg az angolai találkozó jelentős része a közös politikai deklarációban való megegyezésre fókuszált, addig hétfőn egy üzleti fórum keretében a gazdasági ügyekkel is foglalkoztak. A két kontinens közötti gazdasági kapcsolat ma már a világ egyik legjelentősebbje: 2023-ban az EU volt Afrika legfontosabb kereskedelmi partnere, amely

a teljes afrikai áruforgalom 33 százalékát adta, és összesítve 239 milliárd eurót befektetést hozott a kontinensre.

A fórum kiemelt jelentősége abban állt, hogy a magánszektort és a kormányzati szereplőket közös térbe hozva próbálta felgyorsítani azokat a beruházásokat, amelyek a Global Gateway és az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Térség célkitűzéseit támogatják.

A találkozó egyik hangsúlyos üzenete az volt, hogy az EU nem pusztán infrastrukturális szereplőként, hanem a helyi értékláncok kiépítésének katalizátoraként kíván jelen lenni a kontinensen. A stratégiai folyosók – köztük a Lobito-korridor – fejlesztése ennek a logikának a része, hiszen a cél nem csupán a nyersanyagok eljuttatása az európai piacokra, hanem a helyi iparosodás elősegítése is, ami újrakeretezi az éveken keresztül Kínából érkező tőkét is.

Kivonuló Kína

A kínai befektetések ugyanis látványosan lelassultak az elmúlt években. Míg a 2010-es évek végén még évi 7–10 milliárd dollárnyi kínai tőke áramlott Afrikába, addig 2021 óta ez az érték már csak néhány milliárdos nagyságrendű. A Kína–Afrika Üzleti Tanács (CABC) legfrissebb adatai szerint

2023-ban és 2024-ben Kína mindössze 3–4 milliárd dollárnyi közvetlen tőkét vitt Afrikába, ami jóval elmarad a korábbi trendektől.

Emellett visszaesett a kínai hitelezés is, mivel bár az eredeti cél pont a kontinens eladósítása volt, a nagy állami bankok ma hivatalból már csak óvatosabban tudnak támogatást nyújtani, hiszen a kezdethez képest jelentősen megnőtt az adósságfenntarthatatlanság kockázata. Bár teljesen nem fordultak el a kontinensről, a korábbi lendületük megtört, és a beruházások zöme ma már inkább célzott, kisebb volumenű ipari parkokra vagy logisztikai fejlesztésekre irányul.

Ez a visszahúzódás különösen látványos a kongói térség esetében, ahol Kína az elmúlt két évtizedben domináns szereplő volt a kobaltbányászatban és a rézkitermelésben is. A nagy bányászati koncessziók többségét továbbra is kínai cégek tartják kézben, de új, nagyszabású befektetések kevésbé jelentek meg az utóbbi években.

Ennek egyik fő oka részben a globális nyersanyagárak ingadozása, a másik azonban pont az a helyi szereplők által kifejtett politikai nyomás, ami a lokális feldolgozás erősítését és a kitermelés körüli átláthatóság javítását célozza. Ebben a helyzetben az EU megjelenése valódi alternatívának tűnhet,

különösen akkor, ha a nyersanyagokkal kapcsolatos projekteken túl, tényleges gazdasági diverzifikációt kínál.

Van hol fejlődni

Az EU és a KDK gazdasági kapcsolatai jelenleg ugyan továbbra is szerények, de az uniónak egyre erősebb stratégiai érdeke kötődik a kongói nyersanyagokhoz. A két fél kereskedelme 2023-ban alig haladta meg az 1,4 milliárd eurót, ami jelentéktelen az EU–Afrika teljes forgalmához képest, mégis kritikus szerepe van, hiszen a kongói kobalt és réz a zöldátállás egyik alapköve.

Az EU számára ezért kulcskérdés, hogy a régió szereplői ne újabb kizsákmányoló erőként, hanem valódi partnerként tekintsenek az uniós befektetőkre.

Ehhez persze a helyi munkaerőt és alvállalkozókat kellene korrekt áron bevonni a projektekbe, amit azonban megnehezít, hogy a térségben továbbra sem igazán biztosítottak a munkavállalás megfelelő körülményei.

Az európai civil szervezetek rendszeresen bírálják, hogy a kongói bányászatban továbbra is előfordul gyermekmunka, a munkakörülmények nem felelnek meg a minimális biztonsági elvárásoknak, és a bányászati régiókban gyakran súlyos környezeti károkat okoz a felelőtlen kitermelés.

Többek közt az elmúlt héten is mintegy száz ember vesztette életét egy illegális aranybánya beomlásakor, de szinte minden hónapra jut egy hasonló eset.

Ezek miatt Brüsszel óvatosan közelít és hangsúlyozza, hogy a partnerség csak akkor lehet tartós, ha a nyersanyagellátás mellett a társadalmi és környezeti normák is javulnak. Eközben a Global Gatewayhez kapcsolódó uniós vállalások között erősek a fenntarthatósági és átláthatósági követelmények, azonban a nagy versenyképességi lemaradások közepette az unió döntéshozói egyre gyakrabban hajlamosak lehetnek a félrenézésre.

Ez persze a globális nyomás alatt sok szempontból érthető is, hiszen az EU számára mindez nem csupán gazdasági kérdés. A brüsszeli gondolkodásban egyre világosabb, hogy

az unió geopolitikai súlya csak akkor maradhat fenn, ha képes saját kritikus nyersanyag-ellátását külpolitikai eszközökkel is biztosítani.

A KDK oldaláról pedig bőven van nyitottság az európai partnerségre, mert a helyi vezetés is felismerte, hogy a gazdaság hosszú távú stabilitását nem lehet kizárólag a nyersanyag-kitermelésre alapozni. A kormány vallott célja, hogy a feldolgozóipar és a logisztika fejlesztésével több hozzáadott érték maradjon az országban.

A Lobito-folyosó éppen ezt a célt szolgálhatja: egy olyan exportkaput hozhat létre, amely nemcsak csökkenti a szállítási költségeket, hanem lehetőséget teremt ipari klaszterek kialakítására is. Ha az EU valóban ezekre a kapacitásokra építi együttműködését, akkor reális alternatívája lehet a korábbi, jórészt kitermelés-orientált befektetési modelleknek.

Ezzel Kínát, a szintén reaktivizálódó USA-t, valamint a helyi konfliktusokban aktív, de most Ukrajnában lekötött Oroszországot is beelőzheti a térségben. Ha azonban kizárólag a nyersanyagokra koncentrál, és nem törődik a helyi gazdaságok hosszú távú fejlődésével, akkor könnyen ugyanabba a hibába eshet, amelyet Conradtól kezdve rengeteg író felhánytorgatott már Európának.

Címlapkép forrása: EU