Volt is, lesz is, ez itt a praxis
A fizetős egészségügy nem gyíkemberek chemtrailen keresztül terjesztett kórsága, hanem a ma is létező valóság. Tény, hogy a pénzmozgások leggusztustalanabb formájától, a hálapénztől a szigorú törvényi tiltás hatására nagyjából megszabadultunk, de az állami rendszert adóinkból és járulékainkból tartjuk fenn, és viszonylag sokat fizetünk saját zsebből a csak részben támogatott gyógyszerekért is. A kórházakban legálisan lehet felárért VIP-szobát kapni, de például az ápolási osztályon az alapszintű ellátás is 800 forintos napidíjért vehető igénybe. Teljesen megszokott, hogy listát kap a hozzátartozó, hogy milyen krémet, eszközt vegyen meg a szakszerű betegellátáshoz, mert sajnos arra a kórháznak nincs pénze. És akkor a magánrendelőkről még nem is beszéltünk, ahová az emberek többnyire nem jószántukból, hanem azért fordulnak, mert az államiban nem győzik kivárni az akár féléves sorukat, vagy nem lévén mazochisták visszafogottan lelkesednek a rutinszerűen alkalmazott csicskáztató, kioktató hangnemért (tisztelet a számos szolgáltatói kivételnek). A fizetős ellátási elemek terén – ahogy az egészségügy egészében – a teljes kuszaság jellemző: esetleges, hogy a parkolás, az internet, az egyágyas szoba az adott intézményben elérhető-e, kell-e érte fizetni, és ha igen, mekkora összeget.
Mondd, mennyit ér az ember?
De miért van szükség egyáltalán arra, hogy az egészségügyben bármiért fizetni kelljen? "Hagyjanak engem békén, fizetem a járulékot, gyógyítsanak meg" – hangzik a kocsmai bölcsességekben és internetes kommentekben testet öltő kollektív egészségpolitikai szakvélemény.
Rendszerfüggő, de sok helyen úgy működik az egészségügy, mint a CASCO-biztosítás: van egy önrész, amit a biztosított fizet, mondjuk (amerikai egyesült államokbeli nagyságrendeket alapul véve) minden évben 1000 dollár, a biztosító pedig csak efelett fedezi a költségeket, és még itt sem feltétlenül teljes egészében – például minden orvosi vizsgálathoz 30 dollár vizitdíjjal kell hozzájárulni. Számszaki értelemben egyszerű belátni, hogy a rendszer szintjén teljesen mindegy, hogy saját zsebből fizetett önrészekkel és vizitdíjakkal kalkulálunk, vagy mindent a biztosító fizet, viszont akkor ugyanennyivel megemeljük a biztosítási díjat. A 2007-es háromszáz forintnyi vizitdíj magyarországi kísérletekor évente néhány tízmilliárdos bevétellel számoltak, ami a teljes egészségügyi kiadási összeg körülbelül 2 százalékát jelentette volna – látható, hogy ez még az akkor bevezetett tételeknél reálértékben kétszer-háromszor magasabb fizetési kötelezettség esetén sem alkalmas arra, hogy az egészségügyből hiányzó forrásokat pótolja. Mégis sok helyen ezt a népszerűtlenebbnek tűnő utat választják, és nem azért, hogy az embereket sanyargassák, hanem hogy visszatartsák őket a rendszer felesleges igénybevételétől. A dolog természeténél fogva ugyanakkor ez azzal a veszéllyel járhat, hogy a beteg a rendszer szükséges, hasznos igénybevételétől is tartózkodni fog, vagyis aki nem akarja vagy nem tudja megfinanszírozni a szükséges részköltségeket, akkor sem megy orvoshoz, amikor kellene. Ezért közösségi felelősségvállalás mellett csak akkor lehet ilyen díjakat alkalmazni, ha hathatós védelmet (például közgyógyellátás-szerű mentességet) kapnak a rászorulók.
Ráncba kell szedni, hogy beérje Europapát
Egy másik értelme a fizetős szolgáltatásoknak abból fakad, hogy nem egységes az ellátások kényelmi szintje: vannak a már említett VIP-szolgáltatások, és még a szakmai tartalomban is hatalmasak lehetnek a különbségek, például a beültetett protézisek, műlencsék minőségében, vagy akár az alkalmazott műtéti technika korszerűségében. Alapkövetelmény, hogy az ellátásnak alkalmasnak kell lennie a betegség hatásos, biztonságos kezelésére, de mi a helyzet, ha több megfelelő megoldás is rendelkezésre áll, csak van, amelyik kényelmesebb, tartósabb, jobb életminőséget eredményez – és ezzel együtt általában drágább is? Ilyenkor vagy mindenkinek kizárólag az alacsonyabb vagy a magasabb szintet biztosítja a rendszer (ez látszólag nagyon igazságos, ugyanakkor véleményem szerint ésszerűtlen megoldás), vagy megférnek egymás mellett a különböző fokozatok. Nálunk az utóbbi a helyzet, viszont ha nincs szakmai indoka a választásnak, akkor protekció vagy szerencse alapján dől el, hogy éppen milyen típust, modellt kapunk. Olyan, mint régen a Merkurnál, amikor az évek óta várt Wartburg színét az átvétel napján tudtuk meg – vagy még olyanabb: mintha még arra se lenne ráhatásunk, hogy Skodánk vagy Zaporozsecünk lesz.
Sokkal célszerűbb volna meghatározni, hogy mi az az alapszint, ami – a biztosítás keretében – ingyen jár, és ha valaki szebbet, jobbat, kényelmesebbet vagy egyszerűen csak mást akar, azt árlista szerint kaphatja meg. Hogy a többletlehetőség pontosan mire terjedjen ki (például lehessen-e pénzért orvost választani), az már további vita tárgya lehet – a magam részéről azt például határozottan ellenezném, ha a díjfizetők a repülőtéri elsőbbségi beszálláshoz hasonlóan (ugyanazon a rendelésen) gyorsabban juthatnának ellátáshoz.
Amit kérünk, megadjátok!
Valószínűsíthető, hogy körültekintően bevezetett további díjfizetési kötelezettségek/lehetőségek a szükségletek és igények kínálattal való jobb összehangolásával javítanák a magyar egészségügy eredményességét, hatékonyságát. Azt viszont határozottan jelenthetjük ki, hogy átláthatóbb, ügyfélbarátabb volna az alapszint feletti ellátási minőség véletlenszerű vagy a főorvos belátása szerinti osztogatása helyett korrekt díjszabást alkalmazni – ráadásul még többletbevételt is jelentene az ágazat számára.
A vizitdíj diabolizálása 2007-ben sikerrel megtörtént - sok fáradságot nem igényelt: úgy rezzen össze az államszocializmusban kézhez szoktatott átlagpolgár bármilyen konkrét pénzfizetési ötlettől, mintha nem tudná, hogy egyébként is az ő pénzéből tartjuk fenn a rendszert. Abban persze igazuk van az "az a jó, ami ingyen van" alapelv híveinek, hogy a betegek idomítása helyett inkább a rendszert kellene úgy átalakítani (például a leginkább költséghatékony alapellátás hosszú évekig halogatott fejlesztésével), hogy ne pazaroljon. Ezzel párhuzamosan valóban több erkölcsi alapja volna az államnak a rendszert igénybe vevő biztosítottak oldalán is olyan motivációs eszközöket alkalmazni, amelyek a szolgáltatások ésszerű igénybevételére sarkallnak. Érdemes ugyanakkor arról is szólni, hogy ezek az ösztönzők nemcsak fizetendő díjak lehetnek, hanem például az egészséges életmód, szűrővizsgálatokon való részvétel honorálható kedvezményekkel – ami a pozitív egészségi hatásokon túl anyagilag is megéri; ezt az bizonyítja, hogy profitorientált magánbiztosítók is alkalmaznak ilyen bónuszokat Kanadától Dél-Afrikáig világszerte.
Oly távol vagy tőlem, és mégis közel
A fizetős állami egészségügyről rendelkezésre álló (nem alternatív) tényeket és saját véleményemet tehát a következőképpen lehet összegezni:
- Alapkérdése az egészségügynek az ingyenes vagy fizetős jelleg? Alapkérdésnek nem nevezném, főleg az ágazati költségvetéshez mérten. Ennél sokkal fontosabb a hatékony, betegbarát és átlátható működés, viszont ennek megvalósításához érdemben hozzájárulhat, ha az ellátás különböző elemeit nem véletlenszerűen, hanem az alapszintet tartalmazó katalógus és nyilvános árlisták alapján vehetjük igénybe.
- Ma fizetős az egészségügy? Igen.
- Indokolt lenne további fizetős elemeket alkalmazni? Igen, ez javíthatná a rendszer hatékonyságát és átláthatóságát; az ellenőrizhetetlen és esetleges minőség helyett célszerű volna garantált alap- és szabott árú emelt szintet biztosítani.
Nem árt a higgadt helyzetelemzés és véleményalkotás, ha támadnak a gyíkemberek. Jó egészségügyet kívánok mindannyiunknak!
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Címlapkép forrása: Getty Images
