Tíz körömmel kapaszkodnak az EU-s vidékfejlesztésbe, de Brüsszelnek más tervei lehetnek

A végsőkig próbálkozik az Európai Parlament azzal, hogy egyben tartsa az unió kohéziós politikáját, amelynek forrásai rendszeresen képbe kerülnek, akárhányszor beköszönt egy válsághelyzet. Nem véletlenül van ez így, mert az alapcélkitűzésében foglalt "felzárkóztatást" sokféle kiadásra rá lehet húzni.

Bár a Covid-járvány idején többnyire a helyreállítási alap (RRF) létrehozásával igyekeztek kezelni a krízist, és most a kontinens stratégiai függetlenedését is közös hitelfelvétellel indítaná be az EU, az jelenleg elkerülhetetlennek tűnik, hogy a következő hétéves költségvetés (MFF) egy jelentős részét ne az újrafegyverkezés határozza meg.

A nagyszabású tervek ellenére talán az eddig fukarok közé tartozó - és most az Európai Tanács soros elnökséget átvevő - Dánián kívül nem érkeznek egyértelműnek tekinthető jelzések arról, hogy a nemzeti kormányok túl lelkesek lennének a jelenlegi bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1%-ánál nagyobb összeget befizetni a közös büdzsébe, pedig

az Európai Bizottságnak július közepén kell bemutatnia első javaslatát a 2028-ban kezdődő ciklus költségvetésére.

Természetesen egy vezető sem vállalja magára szívesen, amikor egy alapvetően jólétet támogató projekt mögül kell kivenni pénzeket, majd azt sürgetőbb dolgokra átcsoportosítania. Ursula von der Leyen bizottsági elnök többek közt ezért is kezdhetett afelé hajlani, hogy a következő MFF-et az RRF mintájára, összevonva, teljesítmény alapon és egyszerűsítve határozzák meg, amivel az EP ellenőrző szerepe is jelentősen csökkenne.

Bár az RRF-t még a parlament jelentéstevői is a szolidaritás történelmi súlyú szimbólumának minősítették a júniusi plenáris ülésen, az eszközt rengeteg jogos kritika érte annak átláthatósága és a belőle finanszírozott megkérdőjelezhető fontosságú projektek miatt. Jelenleg azonban ennél jóval nagyobb az aggodalom amiatt, hogy az EU társadalmi felzárkóztatási törekvései végleg kiüresednek, ha a kohéziós pénzeket egyenkénti nemzeti tervezetek alapján osztják majd ki.

Ennek megfelelően az utóbbi időben a Parlament fókuszába az került, hogy jelentéseivel meggyőzze a Bizottságot arról, hogy bár az MFF megérett a reformra, muszáj tanulni az RRF mostanra világossá váló hibáiból, és az aktuális válságok rugalmas kezelése mellett, nem szabad szem elől téveszteni az eredeti célokat sem.

Míg májusban a következő hosszú távú ciklus költségvetésének összetételéhez tettek javaslatokat a Parlamentben, úgy júniusban az RRF kritikája mellett, a vidékfejlesztéshez javasolt irányvonalakat is 93%-os többséggel fogadta el a Parlament, amelyben kifejezetten a kohéziós forrásokat jelölték meg ennek legfontosabb sarokköveként.

Az EU területének mintegy 83% százaléka vidéki térségnek számít, de lakosságának kevesebb mint egyharmada él itt, akiknek bevételei átlagosan a városi népesség 87,5%-át érik el. Ez önmagában még nem hangzik olyan rosszul, de míg az unió nagy részén kisebb a különbség a város és vidék közt, addig a Bizottság 2024-es kohéziós jelentése alapján,

Budapest és az Észak-Kelet Magyarországi régiók GDP-je közt, nagyobb mint 75%-os szakadék van, ha azokat az unió átlagához képest nézzük.

Ezen felül míg a fővárost tipikusan 140-150%-os fejlettségi szintre mérik, addig a magyar vidék túlnyomó része 75% alatt stagnál és nem látszik kimászni ebből a csapdából. Bár a kohéziós politikának ezt a különbséget lenne dolga leküzdeni, a jelenlegi elosztási módszerek megértek a reformra, csak kérdés, hogy milyenre.

Végtelen teendőlista

Az Európai Parlament vidékfejlesztésről szóló jelentése szerint hiába a felzárkóztatásról szóló tervek, a városi területekre még mindig háromszor annyi uniós forrás jut, mint a vidékre,

ami szembemegy a kohézió alapvető elvrendszerével, miszerint az alacsonyabb fejlettségű területeket kell először szintre hozni.

Az elfogadott szöveg végül rengeteg ügyet nevez meg, amelyekben jóval célzottabban kéne fellépni már ahhoz is, hogy a vidék legalább ne maradjon le még jobban a városi központokhoz képest.

Így szó esik benne az infrastruktúráról, az alapszolgáltatások (úgymint egészségügy, oktatás, felnőttképzés) elérhetőségéről, ezeken keresztül a fiatalok megtartásáról és a demográfiai kihívások kezeléséről. Kritikusnak jelölték még a nők helyzetének javítását, a klímaváltozást, annak a mezőgazdaságra és vízgazdálkodásra gyakorolt hatásait, valamint a vidéki turizmus és kkv-k támogatását, amit az egyszerűsített pályázási rendszer és a következő költségvetési ciklus prioritásainak helyes meghatározásával lehetne megoldani.

Bár a tervezetet jó néhányan kritizálták, amiatt mert arra számítanak, hogy a Bizottság döntései mögött jó részben felsorakozó Európai Parlament úgy sem fog ellentartani, ha figyelmen kívül hagyják javaslataikat, rendkívül széles körben támogatott irat néhány konkrétabb eszközt is említ a vidékfejlesztési ambíciók előmozdítására:

• A kiindulási pont, hogy minimum meg kell tartani azt a 392 milliárd eurós keretet, amelyet az előző ciklusban szántak a kohéziós politikára, de ezt fókuszáltabban kell elosztani, és ha lehet, növeljék is meg, amennyiben valóban el akarják írni, hogy érdemi felzárkózás mehessen végbe.
• Ezeknek a forrásoknak az elköltését össze kéne hangolni a közös agrárpolitikával (KAP), hogy egy integrált stratégia mellett folyhasson a vidékfejlesztés.
• Az uniós Digitális Falu programokat be kell építeni a kohéziós politikába, és célzottan rá kell menni fejlesztésükre, mert a modernizált alapszolgáltatások mentén le lehetne igazán vidékre csábítani a távmunkában dolgozó fiatalokat.
• Ki kell alakítani rövidebb távú, kisebb lokális közösségeket összekötő ellátási láncokat, amelyen keresztül párhuzamosan fejlődhetnének az egymás mellett található települések.
• Ennek működéséhez fontos a közlekedési infrastruktúra fejlesztése, különös tekintettel a tömegközlekedésre, bár itt már felsejlik a katonai eszközök mozgatását is támogató infrastruktúra is, amire a NATO-csúcson elfogadott 5%-os védelmi költségvetésből, 1,5% biztosan elszámolható lesz.
• Megfogalmazzák, hogy minél inkább ki kell nyitni mind a pályázási átláthatóságot, mind a források lehívhatóságát a helyi szint döntéshozói felé, erre alkalmas keretet szolgáltathat a még 2015-ben bevezetett Integrált Területi Befektetések (ITI) eszköze, amelyet régiós stratégiák kialakítására találtak ki.
• Ezen belül érdemes lehet feltámasztani az agrárpolitikába olvadt CLLD (korábbi nevén LEADER) programot, mely kifejezetten a lokális, helyi civil és önkormányzati szereplők együttműködésére építve valósít meg projekteket.
• Kiemelik az egyedi tervezés fontosságát ahhoz, hogy a különböző régiók saját adottságait lehessen kihasználni, amit jelentősen megnehezítene bármilyen közvetlen felmérés nélkül létrejövő centralizált tervezés.

Minderre persze azon túl lenne szükség, hogy az agrárpolitika – amire a jelenlegi büdzséből 387 milliárd eurót szántak – továbbra is támogassa a vidék mezőgazdaságait. Ennek megmaradására olyan szempontból alapból nagyobb esély van, hogy ez a legnagyobb frakcióval bíró Néppárt (EPP), és rajtuk túl is sok jobboldali politikus követelése.

Kecsegtető kommunikáció

Az Európai Néppárt egyébként is több ponton a legfontosabb szereplője a költségvetés tervezésének, hiszen Ursula von der Leyenen mellett a Bizottság ezzel legközvetlenebből foglalkozó két biztosa, az olasz Rafael Fitto és a lengyel Piotr Serafin is a pártcsaládból érkeztek, valamint parlamenti frakciójuk részéről a román Siegfried Muresan jelentéstevői pozícióban volt mint a jelenlegi RRF értékelésével, mind a következő MFF tervezésével kapcsolatban.

Ezeken felül a javaslatok között szerepeltek olyan ötletek is, amelyek gátat szabnának annak, hogy a nemzeti kormányok viszonylag önkényesen használhassák fel a források túlnyomó részét.

A parlament több mint kétharmada által támogatott Muresan-jelentésben például arra kérték a Bizottságot, hogy

vizsgálja meg, mi lenne a legjobb útja annak, hogy önkormányzati vagy akár kisközösségi szinten is lehívhatóvá tegyenek több forrást.

Ezekhez azonban feltehetően vagy az Európai Bizottságnak kéne rengeteg helyben levő embert alkalmaznia, vagy a kormányoknak kéne hajlandóságot mutatni független szakmai testületek felállítására.

A nagyobb rálátás mellett, felmerült az is, hogy olyan nagyobb régiós projekteket kéne támogatni, amik több ország közreműködésével valósulnak meg, így kvázi a kormányok egymás ellenőriznék, ami abból a szempontból is érdekes lehet Magyarországnak, hogy az EU keleti-határát is külön kiemelték, mint stratégiai szempontból több forrásra érdemes területet.

A témában gyakorlatilag az összes említett szereplő hangsúlyozta már egy ponton, hogy elengedhetetlen a helyi szereplők közvetlenebb bevonása, de ez lehet, hogy semmire sem lesz elég. A kérdés így az, hogy mennyire nagy a politikai étvágy ahhoz, hogy egy kifejezetten ezt előíró, kikerülhetetlen szabályt fogadtassanak el a nemzeti kormányokat tömörítő Európai Tanáccsal, amelynek tipikusan jóval nagyobb szava van az EU-s döntések végkimenetelében, mint a Parlamentnek.

Háttérszámítás

Magyarországról nézve persze a kormány és a Bizottság közti feszült hangulat miatt persze indokoltnak tűnhet, hogy az EU akkor is megpróbáljon forrásokat juttatni az itt élő európai polgároknak, ha egy kormány ellen jogállamisági eljárás zajlik. De a Néppárt szemszögéből nézve, most előnyös a látkép, mivel a legtöbb tagország vezetése erősen Európa-párti politikát folytat, és sokuk közvetlenül is az EPP-hez kapcsolódik.

Ilyen szempontból, ezeket a kormányokat akár kontraproduktív is lehet arra kötelezni, hogy a források nagyobb részéhez lehessen alacsonyabb szinten hozzáférni, hiszen egy erre kidolgozott rendszer az ő mozgásterüket szűkítené, ami könnyen a Bizottság megítélésében akár az egész EU-s blokk reagálási képességének, ergo versenyképességének rovására mehetne.

Ennek fényében, ami jó eséllyel megvalósulhat a következő MFF-ben, az a forráslehívási folyamat egyszerűsítése, és annak egy átlátható feltételrendszerhez való kikötése.

Ez utóbbiban persze kérdés, hogy mennyire lesz ambiciózus az Európai Bizottság: számokat és eredményeket akar majd csak látni, az uniós elvekkel összhangba levő jogszabály módosításokat, vagy ennél kézzelfoghatóbb elvárásokat támaszt?

Az biztos, hogy most a korábbi időszakoknál is nagyobb figyelem fordul Magyarországra, és a magyar kormány döntéseire is, így az Európai Parlament felől érkező nyomást egyre kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni. Júliusban még lesz egy plenáris ülés, amelynek folyamatosan frissülő napirendi pontjai között már most látható mind a jogállamiság, mind a kohéziós politika kérdése, ami jól mutatja, hogy ez EP minden alkalmat megragad a bizottsági tervezet bemutatása előtt arra, hogy a szerinte helyes irányba alakítsa a 2028-tól kezdődő többéves pénzügyi keretet.

Címlapkép forrása: EU

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Bizottság hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az Európai Bizottság nem vonható felelősségre miattuk.