A három alapfeltétel ahhoz, hogy jobb legyen végre a magyar egészségügy

Csiki Gergely

2018. július 06. 13:00

Norvég modell, digitalizáció, távmedicina.

A jelenlegi adatok szerint a norvégoknál csak a svájciak költenek több pénzt egészségügyre egész Európában. Ezek alapján adódik a kissé egyszerű kérdés: tényleg mindenre van pénz?

Sehol a világban nem igaz, hogy mindig mindenre van pénz az egészségügyben. Az viszont tény, hogy a rendszer nagyon magas szinten működik itt.

Sokkal jobban fel van töltve szakemberekkel Magyarországhoz képest és ezek a szakemberek sokkal magasabb színvonalú környezetben és szervezettséggel dolgoznak, mint otthon. Időegység alatt kevesebb beteggel kell foglalkozni, így magasabb szintű munkát végezhetnek, valamint napi szintű fogyóeszköz-problémák sincsenek. Az olajárak 2014-es drasztikus csökkenése miatt azonban Norvégiának fel kell készülnie egy sokkal költségtudatosabb időszakra. Ennek feltétele egy nagyon jól működő adatelemzési rendszer, és ezt segíti, hogy a norvégoknak legalább olyan jó egészségügyi ellátási adatvagyonuk van, mint a magyaroknak (egészségügyi regiszterekből pedig még annál is jobb).

Ma már azt mondjuk, hogy Norvégiában az adat lesz az új kor olaja, az adatfeldolgozási és elemzési metodikák új, a világban is eladható értéket teremthetnek.

Ha ennyire magas szintű a rendszer, akkor adódik az ésszerű következtetés, hogy nincs is akkora leterheltség az intézményeken.

Többen gondolják úgy az otthoni kollégák közül, hogy akkor Norvégiában a magasabb átlagéletkor, az egészségtudatosabb életmód és a jobban szervezett egészségügy nyomán

kevesebb a beteg ember. Erre az a válasz, hogy az egészségesebb életmódtól és a jobb egészségügyi ellátásról önmagában nem csökken a betegek száma - csak idősebb korban jelentkeznek a betegségek, mint nálunk, és/vagy az időben nyújtott, megfelelő kezelések nyomán magasabb kort élnek meg, jó életminőségben. Jelentős különbség tehát két dologban látható: egyrészt mindent megtesznek a korai felismerésért és a gyors ellátásért, másrészt a "végzetes" stroke-ot vagy szívinfarktust nem 60 évesen kapja meg valaki, hanem 80-90 évesen.

Ma már nem annyira a magas átlagéletkor minősíti egy társadalom (és benne az egészségügy) jó működését, hanem az egészségben eltöltött életévek számítanak, illetve az elkerülhető (értsd: időben való felfedezéssel és megfelelő kezeléssel megelőzhető) halálozások száma.

Míg átlagéletkorban mi magyarok nem vagyunk annyira elmaradva az európai átlagtól, addig az egészségben eltöltött életévek és az elkerülhető halálozások területén riasztó és rettenetes képet látni. Márpedig e két tényező mutatja ma egy társadalom túlélőképességét és versenyképességét, és ha ebben nem javulunk, lemaradásunk Szlovákiával szemben tovább nő, és még Románia is hamarosan megelőz bennünket - pedig korábban elképzelhetetlennek tartottuk ezt, olyan mélyen voltak.

Van megfelelő szakember gárda Norvégiában, vagy lehet hatékonyságot javítani a digitalizáció elterjedésével, hol tart Norvégiában a digitális egészségügy?

Ahogy a lakosság öregszik, és így egyre több egészségügyi ellátásra van szükség, növekszik az igény az orvosi és szakdolgozói szolgáltatásokra. Erre - a szakemberlétszám növelése mellett - két felelete van a norvég egészségügynek: ami a korábbi orvosi gyakorlatból rutinná vált, azt inkább magasan képzett szakasszisztensekre bízzák, hogy az orvos tényleg csak orvosi munkát végezzen el. Emellett a technológiai döntéstámogatásra helyeznek nagy hangsúlyt. A teljes forradalom, amikor a betáplált adatok alapján a számítógép, mesterséges intelligencia dönt az orvos helyett, (állít fel diagnózist, javasol terápiát) nem működik, de az, hogy egy orvos a döntéséhez minden szükséges információhoz, kivizsgálási és kezelési elvekhez könnyen hozzáférjen, működik. Félállásban gyakorló orvosként is dolgozom, hozzáférésem van az összes szakmai iránymutatáshoz, az összes gyógyszer-adatbázishoz - és ha ez nem lenne elég, nem ciki kérdezni sem. Nem kínos azt mondani egy kollégának, hogy én még nem láttam ilyen beteget, vagy épp bizonytalan vagyok és segítséget kérek.

Nagyon fejlett a távmedicina, főleg itt északon, ahol hatalmasak a távolságok, nagyon sokat kell utazniuk egyes betegeknek ahhoz, hogy létrejöhessen egy orvos-beteg találkozás - ennek kiváltására egyre inkább teret nyernek a digitális képtovábbító megoldások, legújabban a videókonzultációk.

A betegek körében is egyre népszerűbb, hiába kell például a háziorvosi ellátásban ugyanannyi önrészt (vizitdíjat, kb. 250 koronát, azaz 8 500 forintot) fizetni a videókonzultáció esetén, mint a hagyományos vizsgálat során: a betegek nagyon sok időt és fáradtságot takarítanak meg azzal, hogy nem kell utazniuk, s ha a kezdésre valamiért várakozni is kell, azt is otthon teszik, ahol a várakozási időt hasznosan tölthetik.

A norvég modellbe hogyan ágyazódtak be a magánellátók?

A magánegészségügyi ellátók az állami kapacitásokat egészítik ki azokon a területeken, ahol az állami intézmények valamiért nem tudnak az igények szerinti mennyiségű ellátást biztosítani, és a várakozási idők emiatt jelentősen emelkednek. Ha egy kórház egy szakterületen ilyet tapasztal, akkor azt jelzi a régiónak, és a régió nyilvános pályázatot ír ki a magánszolgáltatók részére. A sikeres pályázókkal a régió köt szerződést, ebben rögzítik, hogy mennyi ellátást és milyen díjazás mellett nyújthat a magánszolgáltató. A betegek (ha azt szeretnék, hogy az ellátásuk közfinanszírozott legyen) nem fordulhatnak közvetlenül a magánszolgáltatókhoz: ehhez vagy háziorvosi vagy kórházi beutaló szükséges.

Magánszolgáltatóknak leginkább a járóbeteg szakellátásban van komolyabb szerepe, például a szemészetben, fül-orr-gégészetben, bőrgyógyászatban, de a képalkotó diagnosztikában (röntgen, ultrahang, CT, MR) is jelentős közfinanszírozott kapacitást működtetnek. Ezzel párhuzamosan a magánbiztosításoknak nagyon kicsi a súlya a norvég rendszerben, bár az ezeket kínáló biztosítók nem győzik hangsúlyozni, hogy a magánegészségügyi biztosítások száma és összértéke ha lassan is, de évről évre növekszik.